Heti rendszerességgel olvashatunk híreket az online tanulás, az online egyetemi képzések és kurzusok előretöréséről és a kontakt képzésre építő, hagyományos egyetemi kultúra nemsokára bekövetkező és nyilván elkerülhetetlen végéről. Az online tanulás erősödése hogyan is végződhetne másképp, mint az offline tanulás fellegvárainak bezárásával?! A témában a jövőt fürkésző jóslatok ma már megjelennek félhivatalos globális trendelemzésekben és szakértői publicisztikákban is. Ha a könyvnyomtatás széleskörű elterjedésének és a könyvek hozzáférhetővé válásának, vagy a rádió, esetleg a televízió megjelenésének nem sikerült lerombolnia az egyetemek kultúráját, akkor bizonyára az internet okozta kommunikációs forradalom teljesíti majd be a sorsukat. A minőségi nagy létszámú nyílt kurzusok mögött álló egyetemek pedig természetesen saját maguk ellenségei, a korszerű képzési formákkal pedig végképp önsorsrontó irányba kormányozzák saját sorsukat. A nyilvánvaló ellentmondásokon túl bőven akad még félreértés a jövőbelátás kinyilatkoztató logikájában.
Az egyetemi oktatás és képzés lényegesen több mint egyszerű tudásátadás. A korszerűbb tanuláselméletek alapján egyrészt a tanulás mint egyszerű tudásátadás és tudásátvétel is megkérdőjelezhető, de az egyetemek, mint intézményesült oktatási formák kultúrájának hozzáadott értékét semmibe venni komoly hiba lenne. Ha az egyetem közössége, tanulói és tanárai, vagy a társadalmi környezet azt gondolja, hogy az egyetem valójában egyszerű tudáscserélő (elsősorban tudásátadó) műhely, akkor persze baj van és természetes mellékhatásként félnek a szomorú jövőtől, ameddig fel nem fedezik saját világuk ismeretlen tulajdonságait és rejtett értékeiket.
A hallgatók számára a tanulóközösségek egyfajta felnőttkori szocializációs színterek. A felsőoktatásban többek között a kapcsolatrendszer tudatos vagy természetes építése, a valós tevékenységeken alapuló tanulási és szabadidős élmények, összességében az egyetem kultúrájának hatása olyan többlet, amit online tanulási környezetben nem, vagy csak nagyon korlátozottan érhető el. A legfontosabb különbség nem a tanulási környezet kontakt vagy online jellege, hanem az a környezet, amit a kampusz kultúrája, légköre, szellemisége biztosít.
A hallgatók számára nyilván olcsóbb és gyorsabb, ha nem az életvezetésüket alaposan átformáló kontakt képzést választják a tudásmegszerzésre, hanem online keresik a minőségi oktatási tartalmat, esetleg a tanulótársakat, mentorokat. Olyan minőségű és szintű tudáskoncentráció, mint amit az egyetemek biztosítanak, legfeljebb az egyetemek által működtetett online megoldásokban érhető el, de tőlük függetlenül most sem hozzáférhető és valószínűleg a jövőben sem lesz az. A hallgató az egyetemen képzést kap és nem információs csomagokat, amelyeket jobb esetben saját magának kell rendszerbe szerveznie. Nyilván van olyan intézmény és van olyan képzés, ahol a minőség nem meggyőző, de ezek vagy a piac vagy az akkreditáció folyamatai alapján gyorsan visszaszorulnak. Lemondunk az egyetemi kultúra hatásainak jelentős részéről, ha a kizárólagos online képzéssel szeretnénk költségeket és időt megtakarítani. Ebben az esetben a megmaradt tudás sem lesz ugyanolyan értékű az őt megformáló kultúra pozitív hatásai nélkül.
Tételezzük fel, hogy a kontakt egyetemek helyett a tanulni vágyó többség mégiscsak inkább az online tanulást választja. Egyrészt a jelenlegi piaci kínálatot elnézve – néhány kiváló európai és tengerentúli példától eltekintve – csak nagyon-nagyon szűk szakterületen talál minőségi, teljes képzést nyújtó megoldásokat. Komoly akadály az önálló tanulást sajnos nem túl hatékonyan fejlesztő alap- és középfokú képzési tapasztalata: egyszerűen nincs meg, vagy nagyon gyenge az a kompetencia, amivel önállóan is eredményesen tudna tanulni online környezetben. Ha ezektől az akadályoktól eltekintünk és továbbra is ragaszkodunk a gondolatkísérletben ahhoz, hogy kontakt képzés helyett a többség online képzést választ, akkor adódik a kérdés, hogy ezeket a képzéseket ki állítja elő és ki tartja éveken keresztül egyetemi színvonalon? Ha az
online képzések arányaiban megelőzik a kontakt képzéseket, akkor az egyetemek valóban a kampuszok bezárására kényszerülnének. Az ott dolgozók leépítése, a minőségi képzést folyamatosan magas szinten tartó, a hallgatókkal online konzultáló oktatók elbocsájtása a rendszer rövid távú leállásával járna. Ha az online képzéshez nem kellene oktatói közreműködés, akkor a képzés tartalma a képzési szinttől függően 1-3 éven belül végképp elavulna és az egyetem öngyilkos módon felélné a tudástőkéjét, majd feloszlatná saját magát. Ha az egyetem a minőségi oktatáshoz biztosítása érdekében megtartaná az oktatókat, akkor azok kontakt kurzusok nélkül és az oktatási kötelezettségek minimalizálásával (tananyagfejlesztés, tananyagfrissítés, esetleg vizsgáztatás) valószínűleg nagyrészt kutatási tevékenységek felé fordulnának. Vannak olyan intézmények, ahol a kutatóintézetté váló egyetemi hétköznapokat nagy örömmel fogadnák a kollégák, de vannak olyan helyek is, ahol az oktatási terhelés csökkentése még nem járna együtt a magas szintű, nemzetközileg is releváns tudományos kutatómunka megkezdésével. Ideális esetben a tudományos kutatások erősödése rövid ideig a képzés minőségének növekedésével is járhatna. Az oktatók nem találkoznának kontakt környezetben igazi hallgatókkal és valós oktatási feladatokkal, ezért rövid időn belül visszaesnének (az esetenként amúgy is vitatható) pedagógiai kompetenciáik, amelyek így az online képzésekben sem érvényesülhetnének; ez pedig szintén a képzési színvonal drámai zuhanásával és képzés elértéktelenedésével majd megszűnésével járna. Bárhogy is nézzük, az online képzések előretörése után bekövetkező kampuszbezárások és az offline képzés felszámolása valójában rövidebb- hosszabb időn belül az online képzések visszafejlődésével és megszűnésével járna.
Ne kövessük el azt a hibát, hogy az egyetemekről mint méretükben, minőségükben és kultúrájukban is egyforma intézményekről gondolkodunk, és az online képzést kizárólagosnak vagy eleve jónak / rossznak fogadjuk el. Az egyetemek között jelentős és nyilvánvaló különbségek vannak. Ehhez fogható különbségek természetesen az egyetemen belül is megtalálhatók: az egyes diszciplínák, intézetek, szakok vagy a mögöttük álló kutatóműhelyek fejlettsége között is nagy eltérések lehetnek. Előfordulhat olyan eset, hogy az egyetem egy képzésen belül valamely részterület, interdiszciplináris tartalom képzési minőségét nem tudja a többihez hasonló színvonalon szolgáltatni. Ha az online képzési megoldásokat nem az egyetemek végét jelentő rémképként festjük magunk elé, akkor ezekben az esetekben a képzési minőséget jelentősen növelheti, ha a hallgató bizonyos dolgokat nem a saját egyetemén, hanem máshol tanul meg, akár online formában. Ez tehermentesítheti a helyben dolgozó oktatókat és végső soron az online megoldás nem megszünteti, hanem a hiányosságok pótlásával, kiegészítésével megtartja a kontakt képzést, vagy annak minőségét.
Minél kisebb az egyetem, annál inkább esélyes, hogy a képzésben vagy a mögötte álló tudásbázisban hiányosságok mutatkoznak. Nem a globális megoldásoktól kell félni, hanem az adódó lehetőségeket kell felhasználni a képzésfejlesztési minőség egyre inkább látható versenyében. Nem az az egyetem “éli túl” az online kommunikáció okozta válsághelyzetet, amelyek átáll online oktatásra, hanem az, amelyik kreatív módon alkalmazkodik ehhez, és innovatív módon kihasznál minden lehetőséget saját képzései minőségének fejlesztéséhez.
A kisebb egyetemeknél a képzési minőség vagy a mögötte álló akadémiai háttér szükségszerű kilengése, ideiglenes változása sokkal nagyobb károkat okozhat, mint a nagyobb intézményeknél. Ezeknek az intézményeknek meg kell találniuk azt a hozzáadott értéket, ami ellensúlyozhatja a minőségváltozás kilengéseit. A kisebb egyetemek erőssége lehet az egyetemi kultúra minősége, amibe szükségszerűen beletartozik a korszerű, online tanulási lehetőségek innovatív alkalmazása is. Az egyetemi kultúra fejlesztése komplex feladat és a változás csak évtizedes távlatban mérhető. Nem az online oktatás egyetemeket bezáró hatásától kell félnünk, hanem sokkal inkább attól, hogy ha egy intézmény nem reagál érdemben az online tanulási környezet kihívásaira és lehetőségeire, akkor saját passzivitása hozza nehéz helyzetbe az egyetemi kultúra evolúciós fejlődésében, és nem a “hirtelen jött” modern technika.