A nemzedékelméleteken innen és túl

Még egy-két hanyag nekifutás, és sikerülni fog a digitális generációkról alkotott spekulatív elméletek árnyékának átugrása. Komolyabb tudományos konferencián nemzedéki modellről, vagy X-Y-Z-generációról már nem illik beszélni. A népszerű eszmecsere-rendezvények programjában felbukkan még néha a fogalom, de a generációs elméletek már csak árnyékai egykori önmaguknak. Egy évtizeddel korábban még ez volt az IKT véleményvezérek domináns témája, az IKT-hype hullámvasútján szinte le sem vettük róla a szemünket. 6-7 évvel ezelőttre tehető a trendforduló, amikor felmerült, hogy mégiscsak lehetséges megismerni, vizsgálni, mérni a nemzedékek digitális kompetenciáit, nem csak megbecsülni vagy kitalálni. A valóság sokszor sokkal érdekesebb tud lenni, mint amit szeretnénk helyette.

A digitális generáció szerencsénkre minderről mit sem tudott, cserébe a kutatókat nem zavarta, hogy nem tapasztalnak a részükről komolyabb nemzedéki öntudatot. A homogenizáló, a technológiai változások gyorsaságához képest túl tág időintervallumok a hozzájuk kapcsolt talányos betűzéssel egyszerűen és jól kommunikálhatók, de eltérítettek a feltáró-leíró megismerés megfontol tabb haladást elváró (és egy idő után nyilván elkerülhetetlenné váló) útjától. Az elméletek nem számoltak a hatalmas társadalmi különbségekkel, amelyek sokszor meghatározóbbak voltak az eszközhasználati kultúrák eltéréseiben, mint a nemzedékelméletek alapjaként használt életkor. A valós sajátosságok megismerésére növekvő igény mutatkozott, de ahogyan más pedagógiai problémáknál már megszokhattuk: egy-egy legendává hízlalt egyedi esetről  szóló színes és hangulatkeltő elbeszélés bőven helyettesíthette a tényeket. A spekulatív elméletek (talán megérezve a bonyolultságuk miatt nem túl népszerű konkrét felmérések eredményeiben rejlő kockázatot) néha megújultak, de furcsa módon okfejtő magyarázatra nem vállalkoztak. Mi lehet a vélt vagy valós oka a nemzedékek eszközhasználati különbségeinek? Aligha a hozzáférhetőség, ami az életkorral arányosan javuló vásárlói potenciál alapján éppen az idősebbektől várná a digitális mágia gyakorlását és az életvezetésbe történő rendszerszintű beillesztését. Esetleg a kíváncsiság és az új dolgokra nyitottság áll a háttérben, ami amúgy nem csak ebben a korban jellemezte a fiatalok és fiatal felnőttek szemléletmódját?

Szomorú hiba lenne, ha a téma által kiváltott társasági (és továbbképzési) érdeklődéssel arányosan múlna el a különböző generációk digitális kompetenciájának megismerése iránti igényünk. A nemzedékelméletek ideje lassan lejár, de ez nem akadályozhatja meg a megismerés új alapokra helyezését. A PISA digitális szövegértés és problémamegoldás nemcsak eredményeket, hanem irányt is mutat a méréshez. Ha el tudjuk kerülni, hogy az elemzés a felelősök megkeresésének (valójában csaknem lehetetlen) feladatában fulladjon ki, akkor egy átfogó méréshez is inspirációt kaphatunk. Az OFI e-Lemér projekt emlékeztet minket arra, hogy a tanuló az iskolában a személyes információs környezetét csak az iskolai tanulási környezethez igazodva érvényesítheti, vagyis egy esetleges digitális kompetenciamérés még akkor sem lehet a különböző tanulási színterektől független, ha az iskolán kívüli világban kevésbé érzékeny eszközzel is több mindent figyelhetnénk meg. Az összefüggések feltárásával is eredményesen próbálkozó “Örök visszatérés” kutatás első és második mérése nemcsak az oksági viszonyokra irányíthatja figyelmünket, hanem arra is, hogy népszerű vélekedések esetleges cáfolata pusztán a kutatási eredményekkel önmagában nem mindig túl sikeres. A nemzedékelméletek elérték azt a szintet, amikor már akkor is szeretnék őket elhinni, amikor a tények egészen mást mutatnak. Szembenézni a “nem-digitális nemzedék” felelősségével és elvárt feladataival nyilván nehezebb, mint ragaszkodni a népszerű és nagyrészt alaptalan ál-magyarázatokhoz.

A Magyar Ifjúság Kutatás digitális média fejezete jó példa arra, hogy nemzedéki modelleket elhagyva is szembenézhetünk a tényekkel. A szokások és viselkedések leíró elemzése mellett bizonyosan szükségünk lesz egy olyan kompetenciarendszerre, amely megfelelő vonatkoztatási rendszert ad a mért területekhez. A Magyarország Digitális Oktatási Stratégiája által is elfogadott és használt DIGCOMP olyan viszonyítás lehet, ami életkortól és talán részben szereptől függetlenül is lehetőséget biztosít a digitális kultúrában való létezés, tevékenykedés elvárásainak potenciális mérésére. Az életkor-függetlenséget akár a digitális állampolgárság modellek is képesek biztosítani, de összetettségük nem kedvez a mérés megvalósíthatóságának.

A spekulatív nemzedékelméletek lidérceit csak akkor hessegethetjük el, ha rendszeres és átfogó digitális kompetenciamérést vezetük be. Ha megvalósul (esetleg szerepektől függő részekkel egészül ki), akkor könnyen véget érhet a generációkon belüli és a generációk közötti különbségek egymáshoz való viszonyíthatóságának árnyjátéka is, és a generációs különbségek elemzése helyett végre a tényekre épülő folyamatos fejlesztésre koncentrálhatunk.