Ha a szellemeket időként nem takarjuk le valamivel, akkor nehezebben lennének láthatók és még a végén nem is vennénk őket észre. Természetesnek látszanának, mint ahogyan egy másik nézőpontból megfigyelve valószínűleg azok is. Szemléletmódunk stabilitásához nagy szükségünk van az elrejtőzésükre. Egy kényelmes, csak a nekünk és környezetünknek tetsző tények által megrajzolt világ biztosítja azt a nyugalmat, amiben kevésbé kell gondolkodni, egyszerűbb érezni és csak így jut elég idő a felületes dolgok gyorsan elmúló befogadására. A titkos szellemet letakarjuk, mert egyszerűen nem tudunk, nem akarunk, nem szeretnénk szembenézni vele. A valószerűségének a mértéke a zavaró. Nem a megszokott jelenség, de annyira azért elképzelhető, hogy lehetőséget biztosítson egy kis félelemre. A letakarás, titokban tartás, törlés, elfelejtés alapvető cselekedet a nehezen kialakított, ám annál komfortosabb nyugalmunk megőrzésének érdekében.

A hétköznapi életvezetést segítő online, web2, digitális kommunikációs technológiák rendszeres átekintésénél mindig megállapítom, hogy itt már lehetetlen újabb dolgot kitalálni. Különösen olyan dolog nem lehetséges, ami nagyívű fejlődésével bekerülhet a nagy óriások közé (facebook, twitter). Gyakran kell beismernem, hogy tévedtem. Az új trend egyik izgalmas alkalmazása a snapchat.

Méretéhez, dinamikus növekedéséhez kétség nem férhet. A digitális lábnyomok valós idejű becslésénél már most igencsak előkelő helyet foglalt el. A technológia lényege, hogy a felhasználó küld (megoszt) valamit, ami nem marad meg örökre, hanem bizonyos megtekintési idő után törlődik. Hazai viszonylatban szerény reflexióval kell beérnie a találmánynak, de talán éppen ez a szerencséje. (Nekünk bezzeg nincs szerencsénk, az önmagát törlő digitális lábnyom nem az emailküldés kultúrájában ütötte fel a fejét, pedig ott nagy szükség lenne rá. Jó lenne beállítani, hogy ha küldök vagy kapok egy emailt és nem történik vele semmi X időn belül, akkor törlődjön. Komoly lépéssel kerülnénk közelebb a világbékéhez.)

Tekintsük át gyorsan a megszokott és kicsit már unalmasnak is látszó logika szerinti értelmezéseket. Itt nyilván pornográf tartalmak, titkok és személyiségi jogokat tipró dolgok, esetleg az információbiztonságunkat azonnal és örökkel tönkretevő, rólunk személyes adatokat gyűjtő (ördögi) alkamazásról van szó. Ha a szokásos félelmeket megoldottuk pár másodpercben, akkor egyértelművé kell tennünk azt is, hogy nem az ökológiai aggódás jutott el arra a szintre, hogy a felesleges digitális tartalmat önmegsemmisítővé tesszük.

Ki elől akarjuk elrejteni azokat a digitális lábnyomokat, amelyek egyszer valamilyen ok miatt létrejöttek, valóságossá váltak? Mi a rosszabb, ha meglátja más, vagy ha mi magunknak kell szembenézni a korábbi üzeneteinkkel, esetleg mindkettő? Ha meg tudjuk válaszolni kinek és miért készítjük aprólékos és gondos munkával a facebook idővonalunkat, akkor ezekre a kérdésekre egy kicsivel könyebb válaszolni. Miért nem akarjuk, hogy a digitalizált informcióknak, érzéseknek, a tényszerű valóság egy kis részletének nyoma maradjon? Nem bízunk másokban? Nem bízunk magunkban? Esetleg nem bízunk magunkban a többiekkel kapcsolatban?

A snapchat jók illeszkedik az offline életvezetéssel szorosan összefüggő online játszmák és társas stratégiák eszköztárába is. Ha valahol nincs kultúrája a tényeknek, akkor nagy szükség van hatékony torzításra, vagy akár a törlésre. Amiről nem tudunk, vagy amit sikeresen törlünk, rejtünk, az lehet, hogy nincs is. Az automatizált törlés nem csak biztonságos, hanem kényelmes segítség is egyben a “nem történt semmi” látszat fenntartására. Az érzések, gondolatok, cselekedetek közötti összhang megtartásával éppen ellenkező irányba juthatunk általa és ez nagy segítség a felszínes üzemmódhoz.

A törlés nyilvánvaló látszat, hiszen a szerveren is vélhetően megmaradnak az adatok, csak nem érjük már el őket és ami még ennél is fontosabb: bennünk is megmaradnak a digitálissá formált lábnyomok, vagy legalábbis a hatásuk biztosan. A törlés minden esetben egy biztonságos lépés, valamilyen kényelmes látszat fenntartása, akár egy valószerűtlenül igazinak látszó szellem letakarása. Az udvariatlan digitális tolakodástól való távolságtartás lovagias magatartása is sekélyes magyarázat lenne a törlés hasznosságára. A digitális lábnyomok és a belső világban hagyott lábnyomok közötti távolság párhuzamba állítható az alváshiánnyal. Az ideálistól való minimális eltérés halmozódik, minden nap csak egy kicsit rombol, csak egy kicsit árt, csak egy kicsit leszünk kevésbé hatékonyak, kedvesek és elfogadhatóbbak. Néhány pillanatban, egy-egy nagyszabású pótlás javítja a közérzetet, de nem javíthatja a múltban már metörtént károkozást. A letakart szellemek és a valós környezet közötti kis távolság kényelmes, de minden nap árt egy kicsit. Az automatikus törlés segít abban, hogy erről megfeledkezhessünk.

A kérdés az, hogy a letakart szellemet mivel kell letakarni ahhoz, hogy a letakarás tényéről el tudjuk feledkezni? A legjobb megoldás az lenne, ha a snapchat is csak egy ideig maradna a meg az alkalmazások között és pontosan ugyanúgy törölné saját magát, mint az általa törölt üzeneteket. Ebben az esetben megtudnánk, hogy mire jó a láthatatlanság.