Információs éléskamra

A 80-as évek második felében a zenehallgatás alapvető forrása a televízió mellé készített magnó volt, ami megfelelő kábel hiányában gyakran a kutyaugatással és más háttérzajokkal együtt rögzítette az aktuális zenei toplistát. Az “üreskazetta” mennyisége behatárolta a raktározási lehetőséget, de a minőség érdekében illett tudni, hogy a felvétel ténylegesen kb. 2-2,5 másodperces késéssel indul majd el.

A kétkazettás magnó, illetve két közeli házban fellelhető VHS lejátszó/rögzítő újabb raktározási korszak kezdetét jelentette. A videókazetta gyűjteményekre sokan legalább olyan büszkék voltak, mint mások a kisebb könyvtáraikra. Baráti látogatások alkalmával a VHS raktár megtekintése és őszinte dícsérete mellé, a vendéglátó jóindulatának elnyerése érdekében illett vinni néhány “üreskazettát” is. Az információmegosztás hálózatát (a “Pre-Barabási” korszakban) az üres hordozók birtoklása, majd mozgatása és kisebb, házias információelosztó pontok szorgalmas építgetése rajzolta meg. Egy-egy minőségi háttérkép-gyűjteményért, vagy mindenki által ismert játékprogramért bármilyen fizikai és időbeli távolságot képest volt legyőzni az ember. Az asztali számítógépek környékén már hajlékonylemezek sorakoztak, természetesen dobozban és gondosan felcímkézve, hogy ha hirtelen újra kell telepíteni a windows-t, akkor biztos (remegő?) kézzel emeljük le a polcról a megfelelő csomagot. A kétoldalas használathoz történő kisebb kivágás olyan rutineljárásnak számított, mint manapság az “airplane” üzemmód bekapcsolása egy átlagosnál jobban idegesítő okostelefonon. A CD és DVD lemezek és a hozzájuk tartozó első írók megjelenése mai szemmel is jelentős kiadást jelentett, de a korral haladni kívánó felhasználó minden különösebb gondolkodás nélkül vásárolta a technikát és archivált, amit az akkori korban egyre gyakrabban (esetenként jól megírt vírusoktól) összeomló gépek adatvesztései is szorgalmaztak.

A hordozó-technológia változása ellenére a “nagymama spájza” effektus nem szűnt meg létezni, sőt. A technológia annyit azért változott, hogy most már a saját magunk által digitalizált információkat is gyűjtögetjük. Az otthoni háttértárak tartalmáról társaságban nem illik beszélni, létezésüket pedig olyan természetes, akár az éléskamra polcain bármely évszakban, szinte bármely gyümölcsből elérhető lekvár. A legtöbb fénykép, a saját és a filmipar által elkészített videófelvételek a lekvárral ellentétesen ritkán kerülnek elő, vagy fogynak el, de a birtoklás, a gyűjtögetés élménye, annak látható eredményessége megnyugtató.

A gyűjtögető életmódot a szoftverkörnyezet is igyekszik kiszolgálni. Böngészőben, vagy mobil alkalmazásokban is gyakori az “olvasd el később” funkció megjelenése. Az RSS szolgáltatás az automatikus gyűjtéssel jár a kedvünkben, hogy mi magunk mondhassuk meg, hogy mikor is van pontosan az a bizonyos “később”. Az információbőség olyan mértékű, az információ szavatossági ideje olyan rövid, hogy ha nem vigyázunk, akkor egy-egy információs éléskamra látogatása valójában alig több mint idegesítő rendrakás, frusztrált szelekció és a megromlott értékek fölötti szomorúság.

Meglepő módon, egyik korábbi korszakban sem volt olyan bosszantó a fel nem használt informámációs befőtt, mint akkor, amikor a tárolásnak már nincs is látható formája és nem is a mi eszközeinken, hanem a felhőben történik. A hálózat, illetve a hozzá kapcsolódó többi felhasználó (és a web2 világát csendben elfoglaló piaci marketing) minden esetben gondoskodik a friss áruról, az étvágy pedig a mértéktelen habzsolás nem éppen elegáns szintjére juttatja az óvatlanokat. Programok segítségével hitegetjük magunkat, hogy lesz majd később, lesz majd nyugodt pillanat, amikor elolvassuk, de addigra már ott van az újabb, frisebb, fontosabb, aktuálisabb információ. Az információs jólét és a bőség zavara, akár egy falusi lakodalom klasszikus menüje, vagy a karácsonyi étkezések hazai népszokása.

Az időfelhasználás az egyik legkomolyabb és egyre nagyobb felelősséggel járó döntés. Az “olvasd el később” funkció használata a legtöbb esetben a döntés bizonytalan elhalasztását szolgálja. Az információs éléskamra néhány nap alatt szinte teljesen lecserélhető, így a raktározás is csak kivételes esetben indokolt. A válogatás, a kinyitott hűtőszekrény tanácstalan böngészése, a lehetőségek áttekintése is sok időt vesz el, valójában az információfogyasztásra fordítható időből. A közöségi értékelés, az online közösségek információszűrőként való természetes felhasználása talán enyhítheti a kockázatot, de a döntés továbbra is a mi kezünkben és a mi billentyűzetünkben van. Az információs diéta mellett ideje lenne megbízni az információs társadalom vívmányaiban is. Ha nincs ott a polcon, az nem jelenti azt, hogy nem érhető el.

Nincs más dolgunk, mint felhagyni az időtlen idők óta jellemző gyűjtögető életmóddal. Át kell térnünk a vadászatra és a halászatra, vagy méginkább el kell gondolkodnunk a tudatos információgazdálkodáson is. Az információs társadalmi munkamegosztásba pedig bele se merek gondolni.