“A világhálóba keveredett ember” című kiváló könyv offline bemutatója valójában egy beszélgetés volt, amelyben négy szerző osztotta meg velünk a kiadvány témáján túlmutató kérdésekkel kapcsolatos nézeteit. Ez a beszélgetés nem volt kerekasztalbeszélgetés, hiszen egy twitterfal is szolgáltatott valamennyi interaktivitást és a szereplők sem voltak egyforma távolságban egymástól a web1 és web2 között húzódó egyenesen. A beszélgetés igazi időutazás volt, amit nem csak a bemutatott filmek, hanem a digitális szemléletmódban való generációs léptékű ugrások is kellően megalapoztak. A közönség, a kiadvány, a beszélgetés és néhány kivételtől eltekintve a twitterfal is távoli galaxis volt a többihez képest.

Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy a teljes beszélgetés részletesen kommentelem, mert ebben az esetben félő, hogy a twittertroll jelző után kivívnám magamnak a blogtroll minősítést is 🙂 Szintén komoly hiba lenne a kötet és a beszélgetés szétválasztásának elmulasztása is, így hát marad a kéretlen, fogadatlan reflexió a bejegyzés olvasóinak a szórakoztatására és a tanulságok elmentésére. (A szó, a gondolat és az érzés elszáll, akár a twitterfalon a hastag alapú listázás eredménye.) Praktikus ha a reflexióm olvasását megelőzi a felvétel megtekintése, mert nem minden esetben idézek és életkorom ellenére olyan gyakran térek el a lineáris tárgyalástól, mint y-generációs multitasking közben a feladat megoldásához ideálisnak gondolt úttól. A bejegyzés sajnos kegyetlenül hosszú, így nem ajánlott menet közben a…

…multitasking (ami az angyalok vagy az ördög műve?)

Szerintem a multitasking a digitális kezdők luxusa. Ez sem generció kérdése, hanem az elutasítása tanult tevékenység, tudatos magatartás következménye. A közbeszéd még mindig a létezés-nem létezés és a hatás környékén keresi az igazságot (elsősorban hangoztatja a magáét), miközben már régen arról kellene vitatkozni, hogy a felhasználó hogyan és hol tanulhatja eredményesebben a digitális stressz leküzdésének technikáit, milyen az eredményes időgazdálkodás és a személyes információs környezet milyen kapcsolatban áll az életvezetés minőségével. A minket körülvevő eszközrendszer (digitális, online) még csak pár éve létezik és néhány év alatt sokat fejlődik (éppen ezért elég nehéz hosszútávra beleszületni), vagyis könnyelműség lenne azon merengeni, hogy a hatása hogyan alakítja át az emberi létformát a galaxisban. Az a kérdés, hogy a myspace generáció (Fábri György kiváló példája alapján) vagy a betárcsászós internet korszakába beleszületett modemgeneráció, esetleg a 7-zenés kvarcóra generáció esetében félünk jobban manapság a multitasking kövtkezményeitől messze nem olyan fontos, mint az hogy ki mennyire tanulta meg a környezetét szabályozni és a digitális stressz hatásait ellensúlyozni. Utóbbi eset tényleg fizikai következményekkel jár, mégpedig a születési évszámunktól csaknem függetlenül.

A multitasking bizonyosan az új korszak udvariatlanságának minősített esete, talán ezért is lehet, hogy 20 évvel ezelőtt az egyetemi előadásokon történő jegyzetelés, társak jegyzetelésének böngészése még nem számított annak és nem szólt senki a jelenség káros hatása ellen. Kellett ahhez a 20 éves technikai fejlődés, hogy ráébredjünk, hogy ez bizony multitasking és ez baj. Lehet, hogy a Z-generáció egyszerre 9 dolgot csinál (számoljuk már meg egyszer, hogy mi lehet az a 9, ami egy képernyőn elfér…) de talán érdekesebb ennél a “nem-Z-generáció” email függőségének gazdasági hatásait (pótcselekvés) kiszámolni. A multitasking félelmetes (és sötét) árnyékában nem nehéz ijesztegetni bárkit is a személyes kommunikáció térvesztésének népszerű és divatos szörnyetegével. Szerintem az, hogy a technika segítségével akkor is tudunk kommunikálni, amikor térben és időben nem vagyunk egyszerre jelen, az nem jelenti azt, hogy ezentúl csak így fogunk kommunikálni egymással. (Leszámítva egy-egy riasztóan unalmas értekezlet jegyzetelésnek tűnő vidám csetelését, vagy a kíváncsiság által vezérelt interaktív facebook nézelődést, ami a régi korok kurkászásának digitális változataként van jelen közöttünk.)

A személyes jelenlét és a digitális eszközök használatának összeegyeztetése szintén nem érték(elő?)ítélet kérdése, hanem szokás és tanulható viselekdés. Az a tény, hogy beszélgetés közben elővesszük-e a telefont és mit csinálunk vele, már régen a viselkedéskultúra (eetikett.hu) része és nem eredendő bűn, vagy éppen modern (és éppen ezért odamondogatásra késztető) jelenség. Nem az a kérdés, hogy melyik generációba születtél, hanem az a kérdés, hogy megtanultad-e már az e-etikett szabályait vagy sem. Ha valaki a személyes kapcsolatokban megjelenő viselkedést félti a technikai fejlődés eszközeitől az gondolja át, hogy ez a korszak már nem lepődik meg az utcán mobiltelefonáló emberen (3-4 év alatt megszokta) de azt még nehezen érti, hogy valaki egydül megy és maga elé beszél (headsetet használ). Ezeknél az eszközöknél (beleértve a google szemüveget is) azt kell figyelni és megvitatni, hogy a technológia most éppen az ember-eszköz közötti sávszélességet bővíti és ergonómikussá teszi a felhasználást, nem pedig az ördöggel cimborálva zavarja össze szegény multitaskingoló tömegközlekedőt, hogy mobilozás közben, kapaszokodás nélkül essen el, vagy szálljon ki rossz megállóban.

A facebook falu (a divat tagadása lett a divat, ugye?)

Érdekes indoklások rajzolódnak ki, ha valaki fontosnak tartja közölni, hogy ő bizony nincs fenn a facebookon. (Úgy is fogalmazhatnánk az offline identitásának majdnem olyan fontos része az online identitás tagadása, mint amennyire másnak a hivatalos online oldala). Előbb-utóbb persze kiderül, hogy egy fiktív (kamu) profil azét mégiscsak akad, hiszen a nézelődés szükséglet, vagy egy marketing szempontból nem elhanyagolható hivatalos oldal kihagyása divatos, ám kedvezőtlen megoldás lenne. Nehéz megmagyarázni a facebookmentességet, ha egy weboldal a hivatalos facebook olalt reklámozza és az online küldhető email űrlap “üzenőfal” felirattal üzemel.

Legyen hát a facebook az ellenségünk, az úgyis régen volt! A közeli ismerősökkel a facebookon keresztül kommunikálni persze majdnem olyan furcsa, mintha egy nyaralás fényképeit nem megmutatnánk, hanem a személyes jelenlétre tekintettel próbálnánk látványosan elmondani. Minek megosztani a kék tenger fényképét online a rokonokkal, ha a kék színről lehet személyesen is beszélni? Családtagokkal facebook csetelni, (miközben a másik szobában vannak) az majdnem olyan furcsa, mint amikor régen nem bekarikáztunk és megmutattunk egy apróhirdetést az újságban, hanem igyekeztünk megtanulni, hogy egy jó pillanatban, szemtől szembe el tudjuk mondani karakternyi részletességgel. Hosszabb linkek esetében ez a megoldás nem csak a személyes kapcsolatot erősíti, hanem kiválóan ellensúlyozza a google miatti memóriavesztés káros hatásait is. (Nem is beszélve a hűtőre rakható üzenőcédulák világáról, amit már évekkel ezelőtt az elszemélytelenedés biztos jeleként észlelhettünk, akár manapság a családtagoknak sms helyett küldött ingyenes csevegőüzeneteit.) Lehet a facebook bármennyire is praktikus, a lényeg az, hogy könnyű elhinni róla, hogy bizony megöli a személyes kapcsolatokat, hiszen online.

Tanítunk és tanulunk (hol itt a korszerűtlenség?)

Az oktatáselmélet komoly hiányossága, hogy napjainkban egy beszélgetésben fontos dolog felfedezni és kihangsúlyozni, hogy az órán digitális eszközöket, online megoldásokat használó diák nem feltétlenül csinál rosszat. Ehhez a ráismeréshez nem arra van szükség, hogy megértsük és empatikusak legyünk (a ki tudja éppen milyen betűvel jelzett generációba tartozó tanulóval), hanem azt kell nekünk, hogy a tanulásról még mindig múlt századi szemléletben azt gondoljuk, hogy a reproduktivitás a legfontosabb célja (eredménye). A tanár szemében az eszközhasználat tűrése, esetleg rettenetesen büszke támogatása azért nagy dolog, mert még mindig úgy akarunk a tanári szerepről gondolkodni, hogy itt bizony valami ismeret fejünkből történő előbányászása és szétosztása a folyamat lényege. Az eszköz nem azért tűnik elsőre valamilyen modern ellenségnek a teremben (a tanuló rajta ki tudja keresni amit beszélek és akár ki is tud javítani, vagy többet is fel tud idézni, ki tud keresni), mert az eszközhöz fűződő viszonyunkkal kapcsolatban vannak generációs különbségek, nem az eszközhasználatról gondolkodunk múlt századi alapokon, hanem a tanítás és a tanulás folyamatáról. A gesztusgyakorlás (használja csak, menő, korszerű tanár vagyok) sajnos csak látszólagos ha a szemléletünk megmarad az átadás-átvétel pedagógiánál és a nárcisztikus tanárszerepnél. Csak abban az esetben gondolhatunk egy tablet, vagy laptop esetében a tanuló által a tanár ellenőrzésére használt eszközre, hogy ha kimondott szavaink ellenére azt gondoljuk, hogy a tudást a tanár hozza el a tanuló számára, mégpedig ismeretcsomagocskák formájában. A beszélgetésnek már rágen arról kellene szólni, hogy milyen természetes lett az eszközhasználat a tanteremben, mert így a tanulók együttműködhetnek egy látszólag frontális keretben is. A sztorik tartalma pedig ne a tanár nagyszerűen emaptikus és megengedő stílusa, hanem az eszközök kreatív módszertani felhasználásának jó gyakorlata legyen!

Teljesen mindegy, hogy milyen generációs modellbe soroltak be minket, ha csak úgy gondolkodunk a tanulásról, hogy a régimódi megoldás a jó (elolvas, átgondol, megtanul, elmélyít, visszad, ugye?!) akkor pedagógiai és nem eszközhasználati hiányosságaink vannak, ami nem annyira generációs kérdés. A cselekvés pedagógiájától indulva, a konstruktivista modellen keresztül eljuthatunk egészen akár a konnektivizmusig. Lehet, hogy nem születtünk bele a századforduló környéki reformpedagógiába, nem vagyunk “a gyermek évszázada” generáció tagja, attól még hihetjük azt, hogy a tanuláselmélet nem csak az IKT eszközök használatára fejlődött, hanem az elmúlt 120 évben történt valami. A tablettel a kezükben ülő hallgatóknak nem az lesz a gyanús, hogy csúnyán nézünk a tabletre, hanem az, hogy már csak az iskola (a mi tantermünk) az egyedüli hely, ahol a reproduktivitás bálványát imádják (a kompetencia bálványa helyett), mindenhol máshol a világban beköszöntött a korszerű tudásfelfogás és az információs társadalom.

A generációelméletek (ameddig az abc kitart)

Teljesen egyetértek Fábri Györggyel, aki találóan megjegyezte, hogy az a baja ezzel a generációs modellel, hogy előbb-utóbb elfogy a latin abc betűkészlete 🙂 Ha kellően alapos megfigyelés végzünk, akkor a generációkon belüli különbségek is érdekesek lesznek és ezek sajnos rövid időn belül lebontják majd a generációs határokat. A generációs modell számos kérdésében hasonlít egy általánosító skatulyázásra, csak most nem a tetszik-nem tetszik alapján alkotunk csoportokat és padsorokat.

A generációs modellek igazi trollok a digitális eszközhasználat és internethasználat békésen fejlődő világában, hiszen ha megjelennek, akkor mindenki rájuk figyel és így elterelik a szót olyan fontos kérdésekről is, mint amiről a #netesszekotet is szól. A kiindulási alapot korszerű módon egy videófelvétel és nem egy csúsztatásokkal teli személyes eset megdöbbentő jellege adta. A felvételen egy kisgyerek a nyomtatott magazint tabletként próbálja kezelni és nyilván nem sikerül neki. Érdekes tapasztalás ez, majdnem olyan érdekes, mint amikor plüssmacska (vagy tetszőleges plüssállat) után egy élő állat kerül a kezei közé és a jobb sorsa érdemes házikedvenc lesz az, aki szemlélteti számára, hogy bizony ő nem hajlik úgy mint egy plüss és esetenként van önálló akarata, esetleg fiziológiai szükségletei is. Legyünk óvatosak, fel kell készülnünk arra, hogy olyen gyerekeket tanítunk majd, akik plüssmacskaként akarták használni az igazi, élő macskát! De ha mindenképp technológia közeli példával szeretnénk magunkat ijesztgetni, akkor be kell szereznünk egy vezetékes telefont is a játékmobil mellé, esetleg külön időt szánjunk arra, hogy a mi régi telefonjaink és a működő telefonjaink közötti különbséget a gyermek saját maga fedezhesse fel. Számunkra pedig itt az idő, hogy a nyomtatott és elektronikus kiadványok közötti különbségből adódó dilemmáinkat feldolgozzuk (a nyomtatott könyv illata vs. kereshetőség) és ne vetítsünk erre is egy generációs problémát. A magazin vagy tablet kérdés nekünk baj és nem a gyereknek.

Az igazi tudás (és a sarlatánság online (?) virágzása)

Teljesen egyetértek Tari Annamáriával, aki azt mondta, hogy nyilván egyikünk sem szeretné, hogy 15 vagy 20 év múlva egy orvos, akihez elmegyünk, a wikipédián keresse a vesénket. Ez a tréfás gondolat olyan túláltalánosított és olyan irreális példát vázol fel, amivel nem lehet nem egyetérteni. Gondolom egyikünk sem szeretné, hogy 15 vagy 20 év múlva egy tanár, akihez fogadóórára elmegyünk, a wikipédián keresse meg, hogy a gyerekünk Y-generáció vagy éppen alfa. Elvárjuk a pedagógustól, hogy a konkrét gyerekről legyen szó és nem általában valamilyen generációról. Azt is elvárjuk, hogy a gyerekekről szóló ismereteit a neveléstudomány és a pszichológia alapján formálja és ne online fórumok, vagy népszerű könyvek olvasmányélményei, hanem a tanárképzés segítségével megformált szakmai professzió legyen a háttérben. Én egyébként azt is elvárom, hogy a web2 világáról tanult ismeretei (nem a hiedelmei) alapján ne csak olvassa, hanem írja is a wikipédia megfelelő szócikkeit. Pedagógusként tanulja meg és a gyereknek is tanítsa meg, hogy a wikipédia éppenannyira rossz lexikon, mint amennyire egy nyomtatott lexikon rossz online, kollaboratív felület. Mindegy, hogy ki melyik generációba tartozik majd akkor, a wikipédia lényegét, helyes használatát, az akkor már történelmileg túlhaladott web2 korszak alapelveiből adódóan értse meg és megfelelően alkalmazza. Legyen szakmailag felkészült és konrétan elemezze a gyerek facebook oldalát, mérje meg IKT kompetenciáit, stb. ne pedig a wikipédián található generációs besorolások közül választva egyet mondjon valamit, ami a konkrét gyerekre valószínűleg nem is igaz, csak jól hangzik.

A beszélgetésben előkerült, hogy a hamis tudás online könnyen felüti fejét és a hozzáférhetőség miatt könnyen el is terjed. Ez a hivatalos tudásra nézve komoly veszély. Szerintem legalább ekkora veszély azt gondolni, hogy a hamis tudás könyvekben nem tud terjedni, csak online. Szintén önmagunk áltatása lenne azt gondolni, hogy online csak a hamis tudás tud terjedni, a hivatalos tudás pedig nem. Az online környezet egyforma megjelenési terület a hivatalos és a hamis tudás számára, csak az előbbi nem nagyon akar élni ezzel a lehetőséggel. A hamis tudással nem az a gond, hogy online terjed vagy offline, hanem az, hogy az emberek nyitottabbak rá, ezért a hivatalos tudásnak sokkal jobban kellene koncentrálnia arra, hogy a lehető legtöbb csatornán megjelenhessen. A hamis tudás nem az online környezet miatt terjed jobban, hanem mert kényelmesebb a célközönség számára, nem kell átgondolni, azt tartalmazza amit hinni akarunk és nem azt, ami esetleg a valóság. A hamis tudás kiváló marketinggel rendelkezik, például félelmet kelt ott, ahol erre nem lenne szükség, majd gyorsan megoldást is kínál a félelem ellen. Általánosít, hangzatos és frappáns. Miközben az abszurd gondolat tréfás túláltalánosításán mosolygunk, nem is vesszük észre, hogy milyen irrelis a kijelentés és azt sem, hogy a készen kapott megoldás kényelme megóv minket a küzdelmes gondolkodástól. A jó képességű – rossz képességű, illetve a szorgalmas – lusta általánosításokat azoknak a szülőknek (és pedagógusoknak) találták ki, akik nem akarnak szembenézni a gyerek egyéni, folyamatosan változó és nehezen megismerhető sajátosságaival. Egy szülő nyitottabb arra, hogy 3 percben elintézze a gyerekkel kapcsolatos problémákat egy olyan általánosítással, hogy “bezzeg az én időmben”, “ez már egy másik generáció, mi még tudtuk, hogy mi az a fegyelem” és ebben a pedagógus is partner, hiszen így mindenkinek egyszerűbb és főleg gyorsabb. Ugye, hogy egyszerűbb egy gyereket besorolni egy csoportba (például: jó képességű, de lusta), mint részletesen megismerni és abból kiindulva kitalálni, hogy mihez kezdjünk vele?!

A paleolit diéta példája (és az ősember cukrászsüteménye)

A téma csak első pillanatra tűnik távolinak a beszélgetés eredeti címétől és tartalmától. A paleolit táplálkozás, speciális étrend jelenleg egy slágertéma, így a generációelméletekhez hasonlóan (troll) elkerülhetetlen, hogy beszéljünk róla. A beszélgetés a paleolit táplálkozás elleni hangulatban zajlott, erősen vitatva annak állításait, ellenben nélkülözve a konkrét tényeket, konkrét érveket, amelyek mellette, vagy ellene szólnának. Az akadémiai tudás (az most mindegy is hogy cáfolja, vagy sem) ezen a területen nagyon szerényen van jelen online, ellenben a paleolit táplálkozással szinte mindenhol találkozunk. A példa a konkrét tartalomtól függetlenül tipikus. A kutatók éjszakájának rendezvényén a paleolit táplálkozásról szóló előadást összesen kb. 40 ember hallgatta végig. Sem készült fevétel, nem volt közvetítés, nem készült fénykép és talán az előadás sem érhető el online, pedig egy kutató tényekre alapozva beszélt a paleolit táplálkozásról, egyetemi környezetben. (Nem olyan egyszerű a válasz, mint azt hinni, vagy elhitetni szeretnénk és pláne nem írható le a jó dolog/hülyeség mezőben.) Az akadémiai szféra ténylegesen alig tesz valamit, hogy a hivatalos tudás elterjedjen. Ez alól talál a mindentudás egyeteme volt igaz nagyszabású kivétel, de más jó példát csak nagyon ritkán látni. Ezen a területen a hazai felsőoktatás és akadémiai szféra elképzelhetetlenül nagy lemaradásban van. Csodálkozunk ha a google az első 10 találatban sarlatánságot hoz felszínre, amikor egy adott témában összesen nincs 10 hivatalos podcast, videó, érhető tanulmány, vagy legalább egy szakmai blogbejegyzés?! Nem az a gond, hogy a hülyeség terjed a neten, hanem az a gond, hogy kevesen ismerik a social bookmarking fogalmát, kevesen töltenek fel hivatalos tudást azok közül, akiknek erre a tudásuk és a lehetőségük is megvan. Egyszerűbb és kényelmesebb a hülyeség aránytalanságán szomorkodni, mint vállalni a naprakész tudást, a vitát, a megosztás kockázatait. Nagy baj, hogy a neten el tud terjedni egy vélekedés a táplálkozásról, de legalább akkora baj, hogy az is el tud terjedni, hogy ez az egész úgy hülyeség ahogy van. Vegyük észre, hogy a nézet és annak tagadása éppenúgy versenyt fut online és mindig az számít divatosabbnak, amelyikre jobban nyitott a hiszékenyebb közönség.

Egyébként se tudjuk, hogy mit evett az ősember! A paleolit táplálkozás éppen ezért hülyeség, hiszen ki hinne olyan őrülségben, hogy a péksütemény és a feldolgozott cukor, a töménytelen és felesleges szénhidrát nem olyan egészséges, mint a zöldség és a gyömölcs, vagy a természetes körülmények között nevelt állatok húsa! A tudomány is megmondja, mi is látjuk, hogy már nincs mammut és egyébként se lehetünk dögevők, sokkal modernebb a gyárban nevelt csirke, vagyis a paleolit táplálkozás tényleg hülyeség! Az ilyet legfeljebb a reggeli péksüteményéről lemondani képtelen ősember venne komolyan, de közöttük is csak azok, akik a kávé mellé szerették a tejszínhabos cukrászsüteményt!

A misztikumok (és az elmaradhatatlan függőség)

Ha egy beszélgtésben internet, számítógép, digitális eszközök a téma, akkor a generációelméletek mellett elmaradhatatlan téma a függőség kérdése is. A függőséget persze gyakran összekverjük a szükségletekkel, pontosan úgy, mint ahogyan az internetet és az elektromos áramot szeretjük néha összemosni. Ez a társadalmi környezet elektromosáram függő. Hiába gondoljuk azt, hogy az a valódi énünk, amelyik nem múlik el egy áramszünettel (58:20) sajnos egészen más oldaláról ismernénk meg egymást, hogy ha gyakrabban lenne áramszünet. Nem az interneten felépített online személyiségünket veszítenénk el, hanem a többség (beleértve a facebookot az aktuális divat miatt elutasítókat is) egyszerűen nem működne és a tevékenysége az áramszolgáltató munkatársainak a szidására korlátozódna. Az áramszünettel lehet, hogy elmúlna a reggeli kávé melletti kényszeres email-megválaszolgatás, de legalább közelebb kerülnénk a paleolit korszakhoz és nem csak a táplálkozást tekintve.

A térerő nélküli hely is minden beszélgetés ismerős motívuma. Ez egy vágyott állapot, aminek a különlegessége megdöbbentő hatást válthat ki a beszélgetőpartnerekben. Léteznek szolgáltatások, amelyek ilyen környezetet kínálnak, de ez is jól mutatja, hogy a hangulatkeltés milyen hatásokkal jár nagyobb tömegekre nézve. Ha valaki szeretné költséghatékonyan átélni az offline életet előnyeit, annak nem kell elutazni, hanem a telefonját kapcsolja ki, állítsa airplane üzemmódba és húzza ki a wifi routert, ha éppen nincsen áramszünet, vagy internetszünet. (Az utóbbi kifejezés újszerű, elterjedetlensége bizonyítja, hogy egyelőre csak áramfüggők és nem internetfüggők vagyunk.)

Egyre komolyabb erőlködést kíván, hogy az online és offline világot éles határokkal megkülönböztessük egymástól, majd jól megijedjünk, hogy itt bizony két különböző világról van szó, amiből számos problémánk lesz. Mi lenne ha nem akarnánk mindenáron elkülöníteni offline ismerőseinket azoktól az offline ismerőseinktől, akik éppenúgy ismerőseink a facebookon? A könyvbemutató offline közönsége szerintem online értesült az eseményről és egy offline könyv offline bemutatójának online felvételét nézheti újra ha éppen kedve tartja. A nézők közül valaki meg is jegyezte, hogy ő bizony online térkép segítségével talált oda a helyszínre. Tényleg annyira különbözne az online és offline világ? A web2 látványosan tudatos elutasítása persze komoly segítség a távolság mesterséges fenntartásához, így semmiképpen ne nézzük meg online az offline digitális fényképezővel készített fényképeket! Lehet úgy is közelíteni, hogy van egy offline és egy online énünk, de ha az eszközhasznála tnem valami misztikum, hanem sokkalinkább praktikum, akkor bizony a kettő nagyon hasonlít egymáshoz. Az offline és online én mesterséges szétválasztójának érdemes lenne például blogot írnia, nem letagadni a facebook profilt és hagyni, hogy megérintse az a web2 szemlélet, amit figyelmen kívül kell hagynia ahhoz, hogy az offline és online én különbségének fenntartásából adódó nehézséget ne érezze meg.

Távoli galaxis

A Jónás Kézműves Sörház díjnyertes söre. A multitaskingoló (on/off/line) twittertrollok könyvbemutató (alatt/mellett/helyett) megtartott beszélgetésekhez ezt ajánlják 😉 Felhasználása erőt ad, amikor a babonáktól és tévképzetektől alaposan meg kell ijedni. Kizárólag offline fogyasztható, vagyis eleve nem lehet káros, még akkor se ha éppen világhálóba keveredünk 🙂