Meglepő szerénységre kárhoztatja a hétköznapok párbeszéde az információfüggőséget, pedig az elszemélytelenedés, az elmagányosodás és a nemzedékelméletek mellett méltó helye lehetne. Mindenféle kórságok alapos leírásának tárházaiban természetesen ez is betegségként jelenik meg, de mintha erre nem épülne ijesztgetésipar, de még csak egy szerénytelen képzés- és konferenciasorozatot se érdemelt ki. Nem véletlen az sem, hogy az időgazdálkodás iránt fokozódó érdeklődést nem erősíti fel ez a jelenség, ami egyelőre mintha a függőségkutatók érdeklődésének a perifériájára szorulna. Az információfüggőség könnyen kapcsolható lett volna a hírfüggőséghez, de a közösségi média világában, különösen a mobiltelefonok (okostelefonok) elterjedésével ez inkább egy zsákutca lett volna a megoldás kereső gondolatokban. Az információfüggőség leghatékonyabb eszköze az okostelefon, de mielőtt ezt a kapcsolatot kielemeznénk, fedezzük fel a rossz időgazdálkodásban a kiváltó okot.

Az időgazdálkodási tréningek ma már nem számítanak az időpazarlás halmazába sorolt foglalkozásoknak, az érdeklődés az információ = idő formula létjogosultságának növekedésével arányos. Ha megfelelő idő áll rendelkezésünkre, akkor rengeteg minőségi és nem minőségi információhoz juthatunk. Az információgazdálkodást és információ-menedzsmentet gyakran állítják párhuzamba a táplálkozással. Ebből kiindulva létezik gyorséttermi információ, kalóriszegény információs csomag, vagy akár egyoldalú információs táplálkozási szokás is. A kreatív szóhasználat eddig megkímélt minket attól, hogy az információs diétában (információs fogyókúrában) az információégető oversharing definícióját megfogalmazza valaki. Az időgazdálkodás komoly dolog, különösen az információhoz való hozzáférés leegyszerűsödésével vált nagyon komollyá.

Az időgazdálkodás egyik népszerű megoldása a pomodoro technika. Az ötlet igen egyszerű, de az esetek többségében sajnos nem igazán használható. Az egyszerű technika, különösen akkor, hogy ha egyszerű program is kapcsolódik hozzá, komoly csábító erővel rendelkezik. A program használatáról szóló döntés első akadálya általában nem okoz gondot, de a további döntések annál inkább. A 25 perces szakaszok átgondolása megdöbbentő eredménnyel járhat, hiszen az egyén rájön arra, hogy ha a tervezés racionális, akkor lényegesen többet akar, mint amennyit reálisan, 24 órán belül teljesíteni lehet. A legtöbb életvezetés innen nézve nem más, mint szerencse és mások által előállított hatásoknak való megfelelés. A pomodoro technika kitartó felhasználói azzal a jótékony hatással már rövid időn belül szembesülhetnek, hogy az időfelhasználásuk egyre inkább tudatos és nem ösztönvezérelt lesz. Nincs mindenre idő. Ez akkor is igaz, ha nem osztjuk fel a feloszthatatlant 25 percekre és némi pihenőre. A pomodoro technikára ne sajnáljuk az időt, de nem reméljük tőle, hogy helyettünk dönt majd az időfelhasználásról. Tükör, de nem olló. Megmutatja, hogy miben hibázunk és rávilágít a döntshelyzetekre, de a döntés borzalmait nem egyszerűsíti le. Sokkal eredményesebb lehet, hogy ha a munka tervezhető, offline lehetünk munka közben és nem szükséges másokkal együtt dolgoznunk. Az egyszerűsége miatt teljesen figyelmen kívül hagyja az ember természetes és egyéni életritmusát. Nem ugyanaz a 25 perc korán reggel, vagy koradélután, mint ami koraeste. Szintén nem számol azzal, hogy az embernek érzelmi viszonyulása lehet bizonyos feladatokhoz, ami nem feltétlenül a maximális motivációból ered. A düh, a presztízs, a félelem legalább olyan erős tanácsadók lehetnek az időgazdálkodásban mint egy ketyegő paradicsom.

Az időgazdálkodás alapkérdése: ki kezel a te idődet? Te magad, vagy valamilyen mértében meghagyod másoknak, estleg engeded másoknak, hogy gazdálkodjanak vele. Utóbbi esetekben sok jót ne remélj. Nem leet mentség az sem, hogy van főnökünk, aki márpedig kezelni akarja, hiszen számára egy pomodoro technika alkalmazása éppenhogy problémás lehet, hiszen objektív határokat épít fel a lehetetlen és a teljesíthető között. Ki állítja össze a feladatlistádat? Te magad, vagy az emaileket küldő partnereid? Ha az idő = pénz és az információ = pénz, akkor a közhelyláncolat következő egyenlősége sem meglepő: idő = információ.

Régi idők gyermekkorában az időgazdálkodás még lehetett hízókúra, ma már az információs jóléti társadalomban egyre inkább csak információs diétával találkozunk. A hízókúra nem volt már, mint a környezet ingerlése, hogy segítsen elűzni az unalmat. Az “unatkozom” kifejezés kitartó ismétlése előbb-utóbb valamilyen következménnyel járt, a környezet adott egy hatalmas információ kalóriabombát, amivel az információéhség egy időre megszűnt. Ma már az unalom majdnem olyan ritka jelenség, mint egy igazi digitális benszülött. Az információs diétában pedig (akár a táplálkozásban) merész, de az egyszerűség miatt hódító megoldások látnak napvilágot. Gyakorlatilag minden ételre kidolgoztak már valamilyen fogyókúrát, mint ahogyan mindenféle információforráshoz találunk olyan embert, aki tudja “csak azt” kell, vagy éppenséggel “csak azt NEM kell” és máris megvan a megoldás. A kiegyensúlyozott (információs) táplálkozás nem lehet egyenértékű a lemondások sorozatával, ami persze sokkal könyebb út lenne, mint a rendszeres és tudatos újragondolás és szabálykövetés. Egyél káposztát és semmi mást, akkor minden rendben lesz (csak az email)! Ne egyél szénhidrátot este 6 után (ne használj közösségi oldalakat) akkor minden rendben lesz! Mindenkinek megvan a jó megoldása és az is, amivel ijesztgetni tudja a többieket.

Az információgazdálkodás szabályozása akkor ér valamit, ha tudunk (lemondó) döntéseket hozni és tudunk következetesek lenni. Ha az idővelkapcsolatban már vannak ilyen képességeink, akkor persze aligha van szükségünk időgazdálkodási tréningre, vagyis amikor idgazdálkodást tanulunk, akkor alapvetően ezt is tanuljuk. Az időgazdálkodási technikák segítenek a döntések betartásában, de nem segítenek a döntések meghozatalában, sem ezek átgondolásában, esetleges újratervezésükben. Komoly gondban vagyunk, ha azt gondoljuk, hogy tudunk úgy változtatni egy nagyon fontos szokáson, hogy egyébként ne változzon semmi. Ez egy kicsit olyan lenne, mintha azt gondolnának, hogy létezik olyan információgazdálkodási megoldás, amit gyorsan, tömören és röviden átolvasva máris megvalósul, a lényeg hogy a megismerésével és belsővé tételével se veszítsünk túl sok időt. Szomorúságra adhat okot, ha sajnáljuk az időt arra, hogy a kérdést személyre szabottan átgondoljuk, vagy egy bárki által használható általános megoldásban reménykedünk.