Hétköznapi, iskoláról szóló beszélgetéseimben, illetve sok esetben ettől olyan nagyon nem különböző tanártovábbképzési feladataim ellátása során gyakran megjelent az a kifejezés, hogy a “jó képességű gyerek”. Ha a hangulat nem volt kockázatos és úgy éreztem, hogy bármilyen kicsi esély is van a nézetformálásra, akkor visszakérdeztem, hogy melyik képessége a jó annak a bizonyos gyereknek? A beszélgetés itt rendre megakadt, esetleg a beszélgetőpartner elismételte, hogy úgy általában jó képességű gyerekekről beszél, vag lehet hogy csak egyről, de az is olyan mint a többi. Nehéz volt elfogadtatni, hogy a képesség sokféle lehet, ahogyan a gyerekek is, így ez az általános megnevezés majdnem olyan, mint valami gondosan formált előítélet.

Hasonlót érzek a digitális nemzedékkel kapcsolatban. Ez a kifejezés általánosító, sablonos, ám rendkívül népszerű és közérthető, akár a “jó képességű gyerek” fogalma. Mindenki tudja, hogy mire gondolunk. A digitális nemzedék a profi eszközhasználó, akinél minden más, hiszen más környezetben növekedett és már el sem tudja képzelni a világot internet nélkül. Legfeljebb az iskolában kell elképzelnie internet nélkül, nagyrészt nekünk köszönhetően, de erről társaságban nem illik beszélni. Mindenki maga előtt látja a mobilnyomogató, számítógépfüggő gyereket, aki hasztalan múlatja az időt a korszerű technológiával, ahelyett, hogy olyasmit csinálna mint a felnőttek. A mobilt persze csak akkor nyomogatja, ha fel lett tötve a kártya, vagy ha azon szűk réteghez tartozik, akinek a telefonja képes bárhol netre csatlakozni, de társaságban ezt sem szabad szóbahozni, hiszen elrontja a digitális nemzedék fogalommal kapcsolatos örömöt. A haszontalan eszközhasznált pedig nagyon is jól jön, ha a mi eszközünket kell használhatóvá tenni, de ez is tabutéma. Egy ismert kollégám nem is olyan régen azt találta mondani, hogy a “digitális nemzedék” kifejezést használni komolyabb szakmai körökben ma már elég ciki. A kérdés az, hogy eljutunk-e odáig, hogy ez is tabu téma lesz és szomorkodva gondolunk-e arra, hogy a spekulatív becslés végül nem valósult meg teljesen. A nagy ijesztgetésben lemaradtunk róla, hogy pontosan megvizsgáljuk, megmérjük, mert éppen álmélkodtunk, várakoztunk, vagy magunkat kerestük a magunk által (magunknak?) felállítot rendszerben. (Aki nem hiszi kérdezze meg a digitális nemzedék tagjait, hogy ők akkor tényleg digitális nemzedék és miért is?)

Természetesen a digitális nemzedék fogalmat is csoportokra, generációkra lehet osztani. Az egyszerűség kedvéért a születési évszám szerint, ami állítólag összefögg a technológiában töltött idő minőségével és mennyiségével. Ezt ugyan a családi háttér, vagy akár később az iskolai házirend hamar lehatárolja, de mindez az elmélet általánosítását nem zavarja. A betűjelzések generációs sorozata pedig könnyen folytatható, akár egy sikeres film, aminek mindig megéri elkészíteni a következő részét, amire mindenki kíváncsi az előző miatt, még akkor is, ha tudja, hogy ritkán sikerült a folytatás. Hasonló a tehetséges gyermek általánosító fogalma, amit előszeretettel egészítünk ki más jelzőkkel. Ennek gyakori példája a “jó képesség ám lusta”, vagy a “nem olyan jó képességű, de szorgalmas”. Ha a társított sajátosságot megszámláljuk, akkor az összes kombináció hozzávetőleges annyi, ahány digitális nemzedékről illik tudni a vizsgán (vagy a villamosmegállóban) legalább a beosorolási évszámot. A köznyelv hasonlóan kegyetlen a pedagógusokkal is, akik közül a többség, mint tudjuk: “szigorú, de igazságos”, vagyis következetes, de ezt a szót iskolában nem szokás kimondani.

A digitálisság, akár a képesség a feltáró jellegű megismerés helyett megmaradt a cimke szintjén és valószínűleg soha nem fog eltűnni a köztudatból. Erre az egyetlen esély, hogy felnő ez a bizonyos digitális nemzedék és a hozzájuk képest következők talán tőlük kapnak valami ártatlan jelzőt, amivel a generációk közötti eltérő szokásokat sablonosan le lehet írni. A kutatóknak, képzőknek és fejlesztőknek, addig is az a feladata, hogy töltsék meg konkrét tartalommal ezt a sablon kifejezést és ne engedjék. Talán nem véletlen, hogy hazai viszonylatban szerény a népszerűsítő pedagógiai szakírás, hiszen sok esetben nehéz elkülöníteni a tudományos kutatási eredményektől.