A spekulatív nemzedékelméletek, a digitális bennszülöttek és bevándorlók elemi fogalmaira épülő gondolatmenetek legrosszabb kövtkezménye, hogy minden ide tartozó beszélgetés, vita, fejlesztés, stb. minden esetben az online és digitális eszközhasználat, vagy annak hiánya köré épül. Nem véletlen, hogy a digitális technológia oktatási felhasználását sokan még mindig az eszközök praktikus felhasználásával, általában a szemléltetés látványosságának növelésével azonosítják.  A nemzedékelméletek túlértékelődésének is egyértelműen az az alapja, hogy a pedagógusok, tanulók tudják-e használni az egyre gyorsabban és egyre látványosabban fejlődő eszközöket vagy sem. Természetesen az eszközhasználat nem megkerülendő kérdés, de hogy ilyen kiemelt szerepet kapjon és ehhez igazodjon minden elmélet, vagy vita, vagy jó gyakorlat elemzés – az önmagában is kockázatos. Az eszközhasználatra épülő gondolkodás azon túl, hogy szoros keretek közé zárja a párbeszédet és a szakmai vitát, eltereli a figyelmet arról, hogy a technológia által adott lehetőségek képesek lennének az információáramlásról, kommunikációról való gondolkodást is megváltoztatni, ami akár bizonyos pedagógiai alapkérdések újraértelmezését is lehetővé tenné. A Digitális Pedagógus konferencia kerekasztal bszélgetésében is meghatározó téma volt az eszközhasználat.

Video streaming by Ustream

A beszélgetésben megjelent az a gondolat, hogy ha valaki felkészületlenül használja a digitális eszközöket az nem szerencsés, mert könnyen hiteltelenné válhat. Ezzel a gondolattal annak ellenére nem tudok egyetérteni, hogy a felkészültség jelentése, az ebből adódó elvárás, szint, gyakorlottság igen sokféleképpen értelmezhető. Szerintem egy pedagógus hitelességét nem veszélyezteti az, hogy éppen tanul egy eszközt használni, kevesebb gyakorlattal rendelkezik a módszertanilag helyes felhasználásban. Az eszközök tanításban való felhasználása tanulható folyamat, a tanulás pedig egy pedagógus szereppel nem összegyeztethetetlen, vagyis a tanuló pedagógus bizonyos értelmben még jó példa is lehet. A profi eszközhasználó pedagógus egy olyan magas, irreális és nehezen értelmezhető szintet jelenthet, amitől már szintén “érdemes félni” és az eszközhasználat tanulásának megküzdő stratégiái helyett könnyebb megoldás a megkerülést és az “nyilvánvalóan elérhetetlen” szint miatti szomorúság kifejezését alkalmazni. Miért is gond az, hogy ha a tanár megbeszéli a tanulókkal, hogy bizonyos módszerekhez új, korábban nem használt eszközöket fog majd alkalmazni és ebben kéri a tanulók együttműködését? Aligha az eszközhasználat áll a probléma középpontjában.

Ide kapcsolódó állítás volt a beszélgetésben, hogy digitális eszközt predigitális személettel használni nem szerencsés. Egyetértek, ugyanakkor ne feledjük, hogy a pedagógus számos helyzetben használ digitális eszközt, de nem minden esetben a tanórán, hanem annak előkészítése, vagy akár hétköznapjai során. A digitális eszközhasználat során könnyen megmaradhat a predigitális szemlélet. Predigitális szemléletű cselekedet online források, gyűjtemények felhasználása anélkül, hogy a produktumot a tanulókkal, vagy más kollégákkal megosszuk? A beszélgetés során ez az állítás mérföldőként is értelmezhető, hiszen önálló értelmet nyert a predigitális szemlélet (legalábbis a diszlexia területén bizonyosan). Most már csak az a kérdés, hogy a digitális korszakban értelmezhető-e egy új tanárszerep (digitális pedagógus), ami túlmutat az eszközhasználati szintek elméleti besorolásán? A digitális korszak jellemzőinek áttekintése egy kicsit nehezen követhetővé vált, amikor utalást hallottunk arra, hogy a jelen lévő pedagógusok lehet, hogy hozzá sem nyúlnak a techikához és mégis digitális szemléletben tanítanak. Ez már önmagában mutatja, hogy korszakváltásról van szó és a szemléletmódot formálja, alakítja a digitális eszközhasználat, de nem feltétlenül szükséges hozzá. A kijelentést értelmezhetjük úgy, hogy a környezet eszközhasználata a mi szemléletmódunkra is hatással van, de úgy is, hogy az eszközöket használjuk ugyan, de nem az oktatáshoz kapcsolódóan, ami természetesen szemléletformáló hatással van ránk. Ez a bizonyos digitális szemlélet elsősorban a sokféleség és a gyerekek tudásának az elismerését jelentette a beszélgetésben. A gondolat vélhetően a digitális eszközök megjelenése előtti időszakban is érvényes volt. Ha a személetformálás kimerül ennyiben, akkor valóban öncélúnak, feleslegesnek tűnik a technika oktatási felhasználása, így csak remélni tudjuk, hogy a szemléletmódban egyszer majd a pedagógus szerep (digitális pedagógus?), az információmegosztás, vagy akár az online produktivitás is helyet kap.

A digitális és online eszközök használatán túl a téma beszélgetéseinek rendre megjelenő témáját a mi kerekasztalunk sem hagyta figyelmen kívül és szó volt a tudásról, az információszerzés és tudásépítés folyamatáról és ebben a generációk viszonyáról. Az eszközhasználat körbejárás minden ilyen beszélgetésnél eléri azt a szintet, amikor ennek a következményeivel is szembe kell néznie a beszélgetőpartnereknek. A konferencia kerekasztalbeszélgetésében ez a kérdéskör a következő gondolattal jelent meg: olyan helyzetbe kerültünk, amikor a gyerekek, akár egészen kicsi gyerekek (óvodás gyerekek) többet tudnak mint mi. A gondolat szimbolikus, megérdemel egy alaposabb elemzést.

Egyrészt jól mutatja, hogy a tudásról még mindig mennyiségi szemléletben gondolkodunk, akkor is ha éppen túlzásokba esünk. A több tudás nyilván összefügg az eszközhasználattal, de nem feltétlenül kellene egybemosódnia vele. A kisgyerekeknél a többlettudás riasztó ténye rendre az eszközhasználati tudással kapcsolatban fogalmazódik meg. Riadt tekintetű szülők mesélik, hogy a gyerek egyedül képes használni az érintőképernyős készüléket és online meséket keres, talál, majd néz és ezt senki sem tanította neki. Ilyenkor illik emlegetni a digitális nemzedéket, akik már beleszületnek az eszközök világába és máris jöhetnek a nemzedékelméletek a szokásos módon és sorrendben. A kisgyermek eszközhasználati tudása is tapasztalatra épül és ha a szülő sokat hagyja a gyereket együtt az eszközzel akkor talán nem kellene meglepődnie azon, hogy a gyerek kitapasztalja annak a használatát. “Anya és apa mindig a telefonját nyomkodja, lássuk hát, hogy mihez lehet vele kezdeni!” Ne feledjük, itt arról a gyerekről van szó, aki pár éve éppen kitapasztalta a körülötte lévő fizikai és társas világ “használatát”, ami lényegesen bonyolultabb, mint egy érintőképernyős eszköz. A tanulás nem csak a digitális eszközökre érvényes, hanem a legóra, a kutyára, macskára, a babákra és kisautókra is. Ha sokat hagyjuk a gyereket a TV előtt, akkor nem meglepő, hogy ha megtanulja, hogy mit és hogyan kell nyomni a kedvenc mesecsatorna eléréséhez. A digitális eszközhasználat tanulható. A “többet tudnak a fiatalok” jelenséget részben magyarázhatjuk azzal, hogy több időt töltöttek az eszközzel és megtanulták használni. Cinikusan azt is mondhatnánk, hogy ameddig a szülők a nemzedékelméleteket állították össze és a bevándorlásról beszélgettek, addig a gyerekek éppen le voltak ültetve a TV és a többi digitális eszköz közelébe, vagyis volt idejük megtanulni a használatát. A gyerekeknek eszébe nem jutott az eszközhasználatot hitelteleníteni és feltételezni, hogy ez az ő munkájukban úgysem használható, mert az kizárólag a személyes kapcsolatokra épít, őket ennek a használatára nem készítették fel, stb. hanem egyszerűen csak kitapasztalták hogyan jutnak el az online meséhez, ami kellően erős megerősítés volt a következő kísérletezgető tanuláshoz.

A kisgyermek többlettudása természetesen lehet valóban fenyegető is, hiszen a digitális és oniline eszközökkel olyan személyes tanulási környezetet éptenek fel, ami  éveken belül sokkal hatékonyabb lehet, mint amit a tanárok és az iskola a szokások alapján biztosítani akar és tud. A tanuló kellően sokat gyakorolta az eszközhasználatot és ezek segítségével rengeteg információt ér el, amiben az érdeklődése biztosítja a folyamatosan magas szintű motivációt és az aktivitást. Ez valóban nagyon komoly fenyegetettséget jelent a tekintélyét (reprodukálható és zárt) tudásbirtoklása építő tanárnak és iskolának egyaránt.

Nem véltetlen, hogy az iskoláról, pedagógus szóló beszélgetésben megjelenik a tudás fogalma, a hozzáférés lehetősége, hatékonysága és a birtoklás ténye, illetőleg mértéke. Nem azért, mert az iskolának elsősorban ilyen funkciót szán a környezete, hanem azért, mert az információáramlás újszerű technikája ütközik az iskola megszokott világában érvényes megoldásokkal. Szintén szimbolikus jelentőségű volt a kerekasztalban a “még ezt sem tudod?!” kérdéskör megjelenése és körbejárása. Valóban annyi tudás (nevezzük inkább információnak) érhető el, hogy szinte bármiben, bármikor, bárkit zavarba lehet hozni azzal, hogy tudunk olyat, amit az illető nem. Ha az elérhető tudás mennyisége lényegesen nagyobb, mint amit egy egyén birtokolni képes, vagy amit a tudás gyors változása miatt megszerezni képes, akkor természetes, hogy vannak olyan tudáselemek, amelyeknek nem lehet a birtokában. A korábbi gondolatmenetben is előkerült, hogy ennek a fokozódása komoly veszély a tudásbirtoklásra építő szerepeknél és iskolaértelmezéseknél. Egyetértek a kerekasztalban elhangzott gondolattal, amely szerint a tudás, vagy információ hiányával ma már “bárkit le lehet alázni”. Más kérdés, hogy miért is tennénk ilyet, illetve miért is jut eszünkbe ez egyáltalán? A tudásverseny részben az intézményesült oktatás találmánya, az iskola szokása, így nem kell meglepődni azon, hogy ha a verseny körülményeinek egyre gyorsabb átalakulása megkérdőjelezi a versenyt életrehívó alapgondolatot. Az ismeretek hiányát számon kérő, felemlegető fenyegetettség szerintem mindenkinek ugyanonnan ismerős.

A gyors tudásváltozás szomorú példájaként került elő a Netszótár is, de sajnos pontatlan és alapvetően téves értelmezésben. A beszélgetésben utaltak rá, hogy a Netszótár is gyorsan el fog avulni vagyis gyorsan meg kell tanulni, gyorsan kell használni, mert később majd újat kell írni. A délelőtti előadásban a szerkesztő utalt rá, hogy lehetőség van a bővítésben való online, kooperatív közreműködésre, ami vélelmezhetően méltó ellenhatás lesz az elavulással szemben. (… amennyiben egy adott korszak szóhasználatát dokumentálni hivatott gyűjtemény képes elavulni…)

A kerekasztal beszélgetésben rendre előkerült a hitelesség kérdése, illetve a hiteltelenedés gondolata. Ennek nagyon egyszerű a megoldása. A zárt rendszerű intézményesült oktatásnak ki kellene nyitnia a falait és lehetőséget adni az átláthatóságra, illetve a társadalmi környezettel kapcsolatos érintkezésre. Az új helyzet nem ismeretlenül félelmetes problémaként fogalmazná meg a hitelességet, hanem egyértelmű és gyakran túl nyers, illetve nehéz kérdéseket fogalmazna meg az iskolának. Ameddig az iskola nem teszi fel magának ezeket a kérdéseket és nem válaszolja meg, addig csak szorong a hitelesség területén, legyen szó akár a tanári szerepről, akár az intézmény társadalmi helyzetéről. Ha felteszi ezeket a kérdéseket, akkor pedig a konkrétumok ismeretében van mitől félnie. (Megijedni pedig majd akkor kell, hogy ha a kérdésekre nem találják meg a választ.)

A tananyag átadása szintén gyakran visszatérő motívum volt a beszélgetésben. Ez önmagában is vitatható, különösen azért,mert mintha ez lett volna a beszélgetés domináns szemléletmódja. Természetesen nem várjuk el, hogy a konnektivista módszerek közoktatási alkalmazásáról szóljon a kerekasztal, de az átadás-átvétel modell gyakorisága túlmutat saját magán. Fontos felismerés, hogy a tanuló csak akkor elérhető, hogy ha a pedagógus “megfelelő médiaformátumot használ” és ha nyitott az előismeretekre, illetve elfogadja, hogy nem ő az egyetlen információforrás. A jó gondolat ellenére a beszélgetés nem lépte át a predigitális módszertan korábban körvonalazott árnyékát. Ha a digitális technológia és a megfelelő médiaformátum használata során csak az átadás-átvétel modellre építünk, akkor ismét figyelmen kívül hagyjuk a közösségi média, a web2 és a közösségi tudásalkotás, de még a social bookmarking világát és létezését is. Nem a predigitális eszközhasználati gyakorlat a hiteltelenség forrása, hanem az, hogy ha a pedagógus az információs társadalom korszakában átadni próbál, nem pedig a megszerzéshez vezető útakra kínál csábító és ellenállhatatlan alterantív ösvényeket, kalandos felfedezéseket. A beszélgetésben később meg is jelenik, hogy a tanuló önmaga is képes ismereteket szerezni és ez egyáltalán nem elhanyagolható tényező. A tanulói motiváció iskolaidővel arányos csökkenése ellenében valóban az lehet a megoldás, hogy ha előtérbe helyezzük a tanuló egyéni ismeretszerzésének lehetőségét és ez nem valami különleges helyzet és alkalom lesz, hanem a módszertani repertoár természetes része.

Az iskola tanulói motivációval kapcsolatos visszavonulásának biztos jele, amikor a tanórai időkeretek minimális mennyisége és az oktatási tartalom aránytalan mennyisége között találjuk meg az ellentmondást. A digitális pedagógia korszaka nem az eszközökkel, hanem megfelelő tanulásszervezéssel ad választ arra, hogy a tanuló hogyan motiválható a kontakt tevékenység időszakán túl. Az iskola és az információs társadalom közötti különbséget igazolja, hogy az iskola (nem csak a motiváció tekintetében) visszaszorul a tanórára, a kontakt tevékenységre és szinte elképzelhetetlen, hogy a gyakorló házi feladatokon túl a tanulók érdemben foglalkozzanak iskolai oktatási tartalommal az iskolán kívül. A kötelező órakeret nem az a kerítés, amin belül a iskola saját maga csapdájába esik, hanem az a nyitott kertkapu, amin keresztül az információ jöhet és mehet, hacsak nem akarjuk, hogy a tanuló számára két párhuzamos világ épüljön. Nem kérdés, hogy egy idő után melyiket fogja előnyben részesíteni.