A blogbejegyzés-maraton 3. részében is a “Digitális pedagógus konferencia 2013” rendezvény kerekasztal beszélgetésének kritikai elemzésével foglalkozunk. Az első bejegyzés a konferencia plenáris szakaszáról, illetve egy szekció munkájáról szólt. A második bejegyzés már a kerekasztalbeszélgetést vette célba, mert annak tartalma, jellege, az ott meg nem jelenő kérdések, illetve a megjelenő kérdések valódi problémákat beárnyékoló hatása szerintem kifejezetten kockázatos. A digitális pedagógus téma hazai diskurzusa bizonyos értelemben megmaradt az 1998-as pedagógiai rendszernél (ekkor jelent meg például a mai napig érvényes Didaktika könyv első kiadása). Az ISTE kompetenciák időszámítása szerint a hazai párbeszédben éppen 2000 felé közelítünk és ez nagyjából 4-5 éve tartó folyamat, amitől a kerekasztal-beszélgetés se nagyon rugaszkodott el. A következő pár évben, különösen az új tanárképzési modell tartalmi kialakításánál alaposan meg kell fontolni, hogy a 13-15 éves lemaradás ledolgozása lesz a cél (például a tanárképzésbe bejelentkező digitális nemzedéket kell “fejleszteni” arra a szintre, amit a nemzetközi modellek 4-5 éves korában képviseltek), vagy egy nagy (és fájdalmas) ugrással, legalábbis az ISTE 2008-as szintekből kell kiindulnunk?. A digitális pedagógus kompetenciafejlesztés megközelíthető úgy is, hogy összegyűjtjük egy olyan kompetenciamodell alapjait, ami a saját helyzetünkre jellemző és így keressük a következő lépést, de úgy is, hogy alapként határozzuk meg azt a szintet, ami nemzetközi értelemben is korszerű tanári kompetenciamodellt jelent. A kerekasztal középső harmadában az ISTE 2000 felé mozdultunk tovább…
A jó pedagógus ismeri a szavak pedagógiáját, a szemléltetés pedagógiáját, a cselekvés pedagógiáját és a konstruktivista pedagógiát is. Ha nem is lett konkrétan kimondva, de ezek vélhetően az un. digitális pedagógia bevált alternatívái lennének. Ha ez a feltételezés nem is állja meg a helyét, akkor is könnyen beláthatjuk, hogy a korszerű digitális környezet hogyan jelenhet meg mindegyikben. Itt nem csak arra gondolok, hogy a szavakat képes bárkihez eljuttatni, hanem érdemes lenne felidézni, hogy az oktatástechnológia, digitális eszközök pedagógiai jelentőségét sokan, sokáig a szemléltetésben foglalták össze és látták kibonatkozni. A korszerű eszközök képesek hatékonyan segíteni a szemléltetés, de semmi több. Ez az állítás többek között ismét elfeledtetné velünk a web2 korszakot, az információmegosztás egészen új lehetőségeit. A digitális pedagógiai a kertek alatt éppen ezeket az elméleteket járja körbe és formálja át. A cselekvés pedagógiájának korszakánál jár, amikor a következő pár évben megszületnek a tevékenységközpontú online oktatás modelljei is. Ez messze túlmutat a szemléltetésen és meglepő módon nem egy külön pedagógiát jelent, hanem a digitális eszközök megjelenését.
Összegző kijelentés és egyben mérföldkő volt a beszélgetésben az a gondolat, hogy vannak a digitális bennszülöttek, vannak a digitális tartalmak és tananyagok, illetve ezek között áll a digitális bevándorló pedagógus. A bevándorlást Buda András kiváló felosztása már árnyalta, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ez a bevándolás csak az iskolában, vagy általában minden hétköznapi élethelyzetben jellemző? Mielőtt a kerekasztal későbbi pillanatait előrehoznánk, gondoljuk át, hogy mennyire tud a pedagógus a digitális tanulók és a digitális tartalmak közé állni? Az iskolában erre talán van valamilyen esély, de az iskolán kívül a tanulók úgy és akkor és olyan módon szerzik meg a digitális tartalomhoz kapcsolódó információkat, ahogyan csak szeretnék. A pedagógusszerep változatlanságát mutatja, hogy a pedagógus azt hiszi, hogy a tartalomhoz rajta keresztül vezet az út. Ez már az intézményesült oktatásra sem igaz. Ameddig a pedagógus a bevándorló szerepén gondolkodik, ezt értelmezi és a változás esélyét mérlegeli (hazai viszonylatban most már legalább 4-5 éve) addig a tanulók az iskolától és pedagógustól függetlenül lubickolnak az információ tengerében. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a pedagógus is ezt teszi, hogy ha elhagyja az iskolát és akkor hirtelen átlép bevándorló szerepékörén. A pedagógusok digitális bevándorlók maradnak akkor is, hogy ha kilépnek az iskolából?
A beszélgetés során felidéztük azt, hogy a tavalyi kerekasztal is megkérdőjelezte a digitális pedagógus fogalom létezését és megfogalmazódott az a kérdés, hogy akkor 1 év távlatából hogyan is értelmezhetjük ezt? Vannak már digitális pedagógusok? Retorikai értelemben kiváló megoldás a fogalom jelentésének megkérdőjelezése (a konferencia névadó fogalmáról van szó), de a téma tárgyalását nem viszi előre. A digitális pedagógus konferencián a digitális pedagógus fogalmának megkérdőjelezését akár udvariatlanságnak is felfoghatnánk, hogy ha nem keresnénk meg ennek retorikai fordulatnak az okát. Digitális pedagógusok voltak szép számmal az aulában is, néhányan éppen (teljesen megérdemelten) az ugyanolyan elnevezésű díjat vették át nem is olyan régen. A délelőtti plenáris előadáson is láthattuk egy digitális pedagógust, aki középiskolai tanárként kiváló példa a digitális pedagógus kompeteneciákra, de még a digitális állampolgárság ébredező rendszerére is. Ehhez képest nehéz azt gondolni, hoyg a fogalom jelentése megkérdőjelezhető, de még az is időrabló párbeszéd lenne, hogy ha a jelentést árnyalnánk a konkrétumok helyett. A digitális pedagógusok létezésének megkérdőjelezése persze megnyugtató. Hasonlóképpen vagyunk a jetivel, illetve bizonyos pillanatokban a boszorkányokkal is.
A digitális pedagógussal kapcsolatos félelem kiteljesedett abban a tanárban, aki az állítása szerint digitális tábla nélkül meghal. Tekintsünk el attól, hogy a kifejezés morbid jellegét járjuk körbe, vélhetően itt egy olyan pedagógusról van szó, aki nem tud (nem szeret, nem akar) digitális tábla nélkül tanítani. Minden különösebb bizonytalanság nélkül elhisszük, hogy van ilyen pedagógus, hiszen valaki, valahol egyszer egy ilyen (valószínűleg erősen túlzó) kijelentést tett. Az illető valószínűleg pályakezdő, mert interaktív táblák csak pár éve vannak az iskolákban. Ha jól gondolom, akkor a jelenség nem általános, hanem a több mint 100.000 pedagógus között 1 olyan van, aki nem tud interaktív tábla nélkül tanítani. Egyértelmű, hogy a módszertani repertoárja annak ellenére beszűkült, hogy igencsak korszerű. Gondoljuk át, hogy hány olyan pedagógus van, aki nem tud interaktív táblával tanítani és mondjuk éppen ezért nevezhetnénk beszűkültnek a módszertani repertoárját? A két gondolati irány szembeállítása és a szavak jelentésének és jelentőségének tényleges megvizsgálása persze nagyon erős túlzás, már-már a mondatok kiforgatásával egyenértékű. Pontosan annyira túlzás, mint amennyire túlzás azzal foglalkozni, hogy van egy (egyetlen) tanár, aki már csak interaktív táblával tud tanítani (legalábbis valaki halott róla, hogy valaki halotta, hogy valaki egyszer állítólag ilyet mondott.) Tényleg a digitális pedagógus szereppel kell azonosítani azt a kollégát, aki ennyire rajongója lett az interaktív táblának? Tényleg félni kell tőle, hogy hasonló sorsa jut, aki digitális eszközöket kezd el használni a tanításban? Mi van ha egyszer áramszünet lesz? – hangzik el a kérdés. A helyzet nagyjából olyan lesz, mint amikor a tanár, aki csak hagyományos táblával tud tanítani, a tanáriban hagyja a krétásdobozt, vagy otthonhagyja a vázlatait, a jegyzeteit, vagy a tolltartóját. Ideje lenne elkezdeni félni azoktól a tanároktól is, akik csak a jegyzeteik és csak hagyományos tábla segítségével tudnak tanítani.
A digitális eszközhasználat bővülése valóban a módszertani repretoár bővülését jelenti és erre törekednünk kell. Pontosan ezt fogamazta meg az ISTE 2000 kompetenciamodell, vagyis ha erre törekszünk éppen, akkor legalább 13 éves a lemaradásunk. A digitális pedagógust úgy is értelmezhetjük, hogy képes “nyomogatni a gombokat”, de méginkább jobb lenne úgy értelmezni, hogy a digitális világban tud pozitívat, relevánsat mondani. Ezzel teljesen egyetértek, de a digitális világban csak azt hallják meg, csak az kelti fel az érdeklődést és juttatja el a címzettnek a mondanivalóját, aki tudja nyomogatni a gombokat. A gombnyomogatás nem feltétlenül jelent extrém eszközhasználatot és nem is kell, hogy egy youtbe videó feltöltésig jussunk el a bonyolításában. A beszélgetésben elhangzott egy olyan mondat, amely szerint nem az eszközhasználat a fontos, mert a diákság elvégzi helyettünk, hogy ha kell. Vélelmezhetően csak a kontextusból kiragadva van riasztó értelmezése, vagy csak egy véletlen elszólás lehet, de legalábbis komoly ellentondás ahhoz képest, hogy a digitális pedagógus eddig az eszközhasználattal lett azonosítva. Nagyon komoly probléma, hogy az eszközhasználat, akár a bevándorlás fogalomrendszerére, akár a szélsőséges esetek alapján rendszeresen előkerül, mert erről beszélgetve egyszerűen esélytelen eljutni mondjuk a digitális eszközökkel támogatott oktatás hatékonyságának kérdéséig.
Az iskola és a pedagógus hiteltelenné válásának korszakát éljük, a résztvevők szerint ez a folyamat elindult. Szerintem ez a folyamat valójában 6-7 éve már biztosan tart. Az iskola egyetlen esélye lenne, hogy ha megszűnne az iskolán kívüli és az iskolán belüli világ ilyen mesterséges különbsége és ebben (a profi eszközhasználó) pedagógusnak lenne a legnagyobb feladata. A hiteltelenné válás mértéke, indikátora lehetne, hogy ha mondjuk egy tanuló nem tud valamit, vagy nem ért valamit, akkor kérdéseivel és kíváncsiságával másnap az iskolában a tanárát keresi fel, vagy ott és akkor gyorsan az interneten talál választ, segítséget, esetleg közösséget a megoldáshoz? Nagyon komoly a baj, hogy ha ezt a jelenséget a pedagógusok csak most ismerik fel. A használható tudás ha nem az iskolában van, akkor megszerzi a tanuló máshol, általában az interneten és másoktól, ehhez egyre kevésbé használja a tanárt és az iskolát.
Az iskolán belüli és az iskolán kívüli világ szakadéka a beszélgetésben is megjelent. Az iskolában nincsenek hasznos dolgok, csak az iskolán kívüli találhatunk ilyet. A tanulók és az iskola kultúrája, a hagyományt közvetítő iskolai műveltségkép közötti híd építése fontos és aktuális feladat, ezzel teljesen egyetértek. A pedagógus lehetne a párbeszéd alapja, aki összeköti az iskola és a tanuló világát, de ehhez nem lehet a felismert jelenség tagadója, hanem éppen ellenkezőleg, partnerként és nem bevándorlóként kellene saját magára gondolnia. Szerintem ez a szerep a digitális korszaktól független. Érdemes azt is eldönteni, hogy a pedagógust minden esetben a bevándorló, digitális eszközhasználatban járatlan szereppel azonosítjuk.
A digitális pedagógus értelmezésére egy meglepően jó példát is halottunk. A pedagógus, akkor digitális, hogy ha elfogadja, hogy a tanulók ilyen eszközökön keresztül is képesek információt és tudást szerezni és ezt képes beépíteni az általa közvetített és képviselt tudásstruktúrákba. Például nem tiltja meg, hogy a tanuló a tanítási órán elővegye a telefonját, hogy információt szerezzen. Az állítás teljesen elfogadható, a tanórai digitális eszközhasználat támogatása 2000 óta szerepe az ISTE kompetencialistában.
folytatás következik…