A biztonságosabb internet napja van, elvileg erről kellene szólni ma mindennek. Különösen az online információáramlásban várnám azt a helyzetet, amikor nem is lehet elkerülni, hogy legalább ezen a napon ez a téma álljon a középpontban. Az online világ és a web2 környezet be nem váltott reményeit és az ember tagadhatatlan offline reflexeit vélem felfedezni abban, ahogyan az online és digitális világ a kérdéshez közelít. Bizonyos, hogy egy kicsit azért foglalkozni akarnak vele, de érdemi megoldásra, a problémával való tényleges szembenézésre nem kerül sor. Ellenkező esetben, ha máskor nem, akkor ma biztosan ki sem láttunk volna az ilyen irányú podcast és videómegosztás tömegből. Helyette be kellett érni néhány hírrel, amelyek legalábbis felkelthették az érdeklődést az egy év múlva esedékes következő alkalom iránt.
Sokak szerint persze nincs is probléma, hiszen aki nem megy olyan helyekre, ahol rossz dolgok történnek, akkor nem is keveredik semmi rosszba, így végül könnyen biztonságos lehet neki az internet. A gyerekek esetében pedig könnyű a megoldás: tiltani, ijesztgetni és szabályozni kell. Ha már nem tudunk megfelelő kultúrát teremteni, akkor mindig ezekhez az egyszerű eszközökhöz nyúl a gyakorlati pedagógia. Az offline világ reagálása tipikus és ha nem lenne ilyen szomorú a téma, akkor talán a felismerés mosolyával nyugtázhatnánk, hogy lám nincs semmi új a nap alatt. Konferencia van, meg kiadványok, esetleg tájékoztató prospektusok, a többség szigorúan nyomtatható formátumban. Biztosan sokan töltik le a színes PDF anyagokat és nyomtatják ki a gyerekeknek, akikre éppen ugyanilyen nagyívű fellengzősséggel mondogatjuk, hogy digitális nemzedék és esze ágában sincs papír alapú prospektusból megtudni, hogy éppen milyen veszély leselkedik rá online környezetben. Az ellentmondás nem okoz gondot senkinek.
Vannak akik szerint a téma fontossága is könnyen kétségbe vonható. Nem véletlen a jelenség, hiszen a gazdasági válság egyik legfájdalmasabb következménye a mérhetetlen önzőség, a befelé fordulás, a közöny és a közösségi dolgok ügyében való lelkes aktivitás, önkéntesség értelmetlenségének és visszafejlődésének természetes elfogadása. Pár éve még nagyobb volt a lelkesedés, de általában akkor is azok foglalkoztak vele, akik legfeljebb beszélnek az online eszközökről és online kultúráról (meg nemzedékekről) de blogot nem írnak és a twitterről is csak azt tudják amit másoktól hallottak róla.
Pár éve egy pályázat előkészítésében én is résztvettem. A pályázók nyerni akartak, ami nem meglepő, de valami miatt azt gondolták, hogy a gyerekeknek olyan szoftvert kell fejleszteni, ami kiszűri a káros és veszélyes tartalmakat. A projekt mérhetetlen naivitását ellensúlyozta, hogy egyébként a hasznos tartalmak felkutatását is a szoftverkörnyezetre akarták bízni. Ma ezt már web2 eszközöknek és social mediának hívhatjuk. Az eszköz elkészült az egyébként sikertelen pályázat ellenére, csak éppen nem arra használja a közösség, amire lehetne. Az ilyen tipikusan offline, már-már a témáról rendezett komoly konferenciák (valóságtól messzire elrugaszkodó) légkörét idéző megoldásként jött a következő nagy ötlet, az operációs rendszerekbe épített tartalomszűrők. Itt már tomboltak a digitális nemzedékelméletek és csak néhány figyelmetlen serdülő nem tudott a gépén MAC adress címet változtatni, de mindenki elhitte, hogy a korlátozás, szűrés, technikai akadályok mesterséges felépítése lehet az eredményes. Ma már ezt senki sem hiszi, vissza is tértünk gyorsan a papír alapú kiadványokhoz és néhány alig látogatatott youtube videóhoz és természetesen az elmaradhatatlan konferenciákhoz és pódiumbeszélgetésekhez. Különösen azokhoz, ahol a résztvevők többségnek a digitális lábnyomát csak erőlködve lehet felfedezni. Néhány hete a twitteren osztottam meg egy videót, ha jól emlékszem 30 körüli volt a nézettsége, amit a twitterrel csaknem megdupláztunk. Az értelmetlen és nevetséges oprendszerbe épített korlátok után már csak az ijeszgetés maradt hátra. Mostanában éppen a facebook lett a zsákos ember, még film is készült róla, hogy hatékonyabb legyen az ijesztgetés. Természetesen nem hatékonyabb, hanem ellenkező hatást vált ki, hiszen olyan sokszor emlegetik a (kék) farkast és olyan naív helyzetekben, hogy bátran beengedné mindenki a kritikus pillanatban, már ha egyáltalán felismernék, hogy az ordas fenevadról van szó.
A biztonságos internethasználathoz kapcsolódó pedagógiai nézetek egy része meglehetősen naív. A többség azt gondolja, hogy az online tevékenység részekre bontható, mint az osztálytermi viselkedéskultúra és elég azt mondani szóban, hogy valami másképp legyen és biztosan minden nagyon meg is változik, mégpedig tartósan, nem csak addig, ameddig a tanár vissza nem fordul a tábla felé. Néhány oldal küzdelmet vív a közönnyel, akadnak jó tájékoztató anyagok, de nem meglepő módon a többség még mindig elégedett a tüneti kezeléssel, mert az okokkal fél szembenézni. Az online tevékenységeknek kultúrája van és azt aligha lehet egyszerű szóbeszéddel, vagy ijesztgetéssel gyorsan formálni.
Ne legyünk teljesen pesszimisták, akadnak jó gyakorlatok is. A Microsoft például a helyzethez képest kifejezetten jól közelít a kérdéshez és érdemi produktumokat mutat fel és láthatóan komolyan is gondolják. Szintén megérdemelnének pár jó szót a biztonságoz kapcsolódó portálok, ahol a bejelentési gyakorlat, vagy általában az alaptájékoztatás megvalósított. A témát messzire elkerülő nagyobb fejlesztők, projektek szerepe és befektetett energiája nagyon hiányzik erről a területről. Sok olyat találtam, ahol az elmúlt napokban, vagy akár ezen a napon egyetlen bejegyzés sem foglalkozott ezzel és erősen hallgattak róla a szakbloggerek is. Biztosan senki nem akart ünneprontó lenni, hogy ma van (volt) a 10. Biztonságosabb Internet Nap és mindez felkészületlenül érte. Ezen a területen nem is lenne nehéz sikereket felmutatni, hiszen a nap kiemelt videója is éppen csak közelíti a 24ezres nézettséget (két hónap alatt).
A biztonságos internet kérdésével csak biztonságos távolságból szabad foglalkozni, nehogy megijedjen az ember és rosszat álmodjon, mert még valahogy kikerülhet az álma a facebookra.