Az újdonságművelés az innováció szó (kreatív, de stílusosan úgy is mondhatjuk, hogy innovatív) magyarosított formája. Valami új, a megszokott helyett, a megszokott ellenében, valamilyen fontos cél érdekében, azt remélve, hogy jobb, eredményesebb lesz. Az IKT alkalmazás, az oktatás-informatika pedagógiai megjelenése sok esetben innovatív folyamat, hiszen rendelkezésre áll valamilyen technika, ami korábban még nem volt és ebből kiindulva gondoljuk azt, hogy a folyamat is hatékonyabb lesz, ha megfelelően használjuk. Az innováció az élet számos területén akadályokba ütközhet, így nem kell meglepődnünk azon, hogy ez így van a pedagógiai fejlesztéseknél is. Az IKT közeli innovációk pedagógiai akadálypályáján jól körvonalazható, hogy milyen akadályokkal kell megküzdeni. Egy-egy tantestületi beszélgetés, fejlesztéshez kapcsolódó értekezlet, vagy bemutató, sokszor a megrendelő által a többiek motiválására szánt provokatív vitaindító előadást követő vita az esetek döntő többségében szinte ugyanazt a forgatókönyvet járja végig. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a gátfutás akadályai kiismerhetők, de az is igaz, hogy ezen ismeretek birtokában legfeljebb gyorsabban futhatunk keresztül a pályán, de a kerülőutak egyelőre ismeretlenek.

Érdekes jelenség, hogy az innovatív megoldás ellen pont azok tiltakoznak, küzdenek, akiknek az innováció hasznos, értékes lenne. Sokszor átéltem, hogy a véleményemet kérték bizonyos fejlesztéssel kapcsolatban, majd amikor elmondtam, hogy szerintem hogyan lehetne jobb, akkor többnyire érzelmileg telített ellenvetésekkel gyorsan be akarták bizonyítani nekem, de elsősorban maguknak, hogy amit mondok az nem lehetséges és a legjobb, ha minden marad a régiben, vagyis amit eddig csináltak az nem a legjobb, de egyelőre nem látszik jobb megoldás. Ez forgatókönyv nem csak IKT alkalmazás, hanem módszertani fejlesztés, iskolai szervezet, iskolakultúra formálása során is teljesen ugyanúgy valósult meg.

A fejlődéshez, az innovációhoz szükséges problémamegoldások és a rendre felsorolt kifogások kirakodóvására közötti különbség legtöbbször az egyéni befektetett energia alapján mutatható ki. Egy-egy rosszul sikerült fejlesztés, végig nem küzdött innováció megerősíti az alaphelyzetet: nem csak növeli, hanem egyre pontosabbra csiszolja a kifogások gyűjteményét. A legrosszabb az, amikor az innovatív folyamat érvényessége csak addig tart, amíg külső erők tartják ezen a pályán a szereplőket és a fenntarthatóság hiányában alig várják, hogy a folyamat végén, egy jó pillanatban saját maguknak, egymásnak és persze a fejlesztőknek is megmutathassák, hogy “naugye”, mégiscsak úgy jó ahogyan volt, ahogy mi csináltuk, bármit is akart nekünk (helyettünk? értünk) másképp csinálni ez a külsős, akinek persze fogalma sem lehet arról, ami itt van és hogy mi abban mégiscsak jók vagyunk.

Innovációt szigorúan tilos elkezdeni úgy, hogy a fejlesztő nem mindenre elszánt és a végsőkig kitartó. Ha nincs rádöbbenő változás, akkor a fejlesztés sokkal többet árt, mint használ, megerősít abban, ami van. A kifogások, ellenvetések sorozatában, az innováció elé szorgosan felállítgatott gátak között elvétve találkozunk az egyén felelősségével. Mindig valaki mástól várnak segítséget, támogatás, de legtöbbször komplex megoldást. Oldják meg nekünk, gondoskodjanak róla és mi persze egy kicsit szurkolunk is azért, hogy ne sikerüljön. Mosolyogva, a fejlesztő igyekezetét bátorító és egyben leereszkedő támogatással várjuk, hogy a megszokott gátak valamelyikén elbukjon a fejlesztés és vele együtt a fejlesztő.

A fejlesztésről szóló viták a feltételes módok küzdelmei. Arra mindenki nagyon vigyáz, hogy elkerüljük az első operatív lépés kimondását, vagy ha mégis, akkor gyorsan ijedjünk meg, hogy ettől milyen van a cél és mondjuk ki, hogy a dolog reménytelen. Félelmetes, hogy ezekben a beszélgetésekben, vitákban hogyan bújik el az egyén saját felelőssége. Az innovációnak, a fejlesztési folyamatnak a nehézségei, vélt és valós akadályai között az egyén saját magát csak a legritkább esetben jeleníti meg. Ha mégis, akkor persze más, erősebb hatások következménye, hogy vele ez történik, ez történt. Az érvelések (a gátfutás) során sokan észre sem veszik, hogy a felsorolt (leküzdhetetlen) akadályok pont azt bizonyíthatják, hogy az ő szerepe, hatása, ereje, jelentősége milyen kicsi a folyamatban. Egy kicsit olyan a helyzet, mint amikor a tanár nem tud mit kezdeni a fegyelmezetlen gyerekkel a teremben és végső megoldásként lezavarja az igazgatóhoz. Ez lényegében azt jelenti, hogy a főnökének önként bevallja, hogy nem tudta megoldani a rá bízott feladatot, nem tudta leküzdeni az akadályokat, stb. vagyis a saját alkalmasságába vetett hitet ássa alá. Egy innovatív folyamatban az ártatlannak bemutatott (valójában destruktív) ellenállás lépésről-lépésre igazolja, hogy ez egyén egyre kevésbé fontos, jelentős a folyamatban.

Az IKT alkalmazás során az akadályfutás első állomása természetesen a pénz. Tudjuk, hogy ebből soha nem lesz és azt is tudjuk, hogy a tökéletes technikai felszereltségre örökké lehet várni, soha nem is fog megvalósulni, vagy ha mégis, akkor rövid időn belül elavult lesz. A technikai környezet lehet valós akadály, de nem szabad várni, hogy majd valaki más egyszercsak, lehetőleg nagyon rövid időn belül megoldja helyettünk. A technikai környezet megteremtése örök küzdelem, amit egyszer, az első lépésnél el kell kezdeni. Nem reális arra várni, hogy majd a táv egyharmadánál nekilátunk készülődni. Érdekes, hogy az esetleges megoldások közül csak az azonnal és mindent egyszerre megoldó lehetőségek jöhetnek szóba. Legyen meg minden technikai feltétel most és azonnal, különben, ha nem, akkor nem is fordítok rá időt, hiszen úgysem lehetséges.

A következő akadály általában a tanárképzés, ami természetesen nem készítette fel az egyént és tudni véljük, hogy ma sem készíti fel, mert akik onnan jönnek, azok nem készültek fel (a mi mércénk szerint). Gyorsan keressünk egy rossz példát, ami alapján az egész képzést, az ország összes képző intézményével együtt el lehet marasztalni. Rossz példa pedig bőven akad, hiszen elég 1 olyan személy, aki motiválatlanul, esetleg felkészületlenül megy el az intézményi gyakorlatra, máris legenda lesz belőle és remek példa lesz az egész képzés megítéléséhez. A tanárképzésre való koncentrálás mellett elfelejthető a továbbképzés, hogy az egész életen át tartó tanulást ne is emlegessük. A tanárképzés pedig sokat tesz azért, hogy felkészítse, de valójában a hallgató készül és ehhez a képzés legfeljebb hatékony partner tud lenni. Nem a képzés akar tanár lenni, hanem a hallgató. Ha a fejlesztés vitapartnerei meghallják a tanárképzés ide tartozó kurzusának tartalmát és követelményeit, akkor általában nagy lesz a csend. A nagy sietségben át is lépünk azon, hogy látnivalóan úgy alkottak róla véleményt, hogy nem is ismerték. Ha megismerik, akkor pedig hálát adnak a sornak, hogy nem nekik kell ottlenni és pillanatnyi ijedtségen túl máris léphetünk közösen a következő akadály felé.

Akadály lehet még az iskola vezetése, a többi kolléga, a szakmai munkaközösség, a szülők, a gyerekek. A gyerekek különösen érdekes akadályt képeznek, hiszen a digitális nemzedék kihangsúlyozása pont arra utalna, hogy az innovációra nyitott partnerekkel van tele az osztályterem. A csoportmunka bevezetésénél nem volt “csoportmunka nemzedék”, ideje lenne kihasználni a digitális eszközök bevezetésénél a digitális nemzedék sajátosságait még akkor is, ha nem egészen úgy néznek ki, ahogyan azt korábban gondoltuk.

A párbeszédből rendre kimarad a pedagógus. A sorozat egyes elemei, az oda-vissza válaszok nem egyszer rögtönzésre, küzdelemre késztetik a fejlesztőt, aki ha meg is akar felelni a kihívásnak, akkor komoly küzdelem elé néz. Minden kreatív ötletére érkezhet egy gyakorlati ellenvetés, konkrét példával. Ha konkrét megoldást mond, akkor elvont akadályt kap. Ha elvont megoldást mond, akkor konkrét akadályt gördítenek elé. Senki ne sértődjön meg, de sokszor olyan, mint amikor a kisgyerekek egymásra licitálnak (pl. az általuk birtokolt játékok feltételezett tulajdonságaival, kapcsolatban). Ha a beszélgetés átlép a feltételes módba, a realitástól messze, akkor senki sem győzheti meg a másikat és végül meglepő módon az lesz fölényben aki a leghihetőbben mond valami feltételes módú lehetetlent, ami persze magasabbra mutat, mint a másik által mondott. Licitálás egy feltételezett valóság talán soha be nem következő helyzeteire. A feltételes licitálás már játszma és a résztvevők béketűrésén, önuralmán múlik a siker, ami nem egyszer a jó hangulat vagy az udvariasság megőrzésére tett reménytelen kísérlet. A megoldás általában a passz, vagyis a témához oda nem tartozó, de esetleg a vitatkozó felek által közös nézet, tényező behozása és így az egyetértés olyan mintha megoldást adna. Az akadályfutás véget is ért. a felek vagy megnyugszanak, vagy lejár a rendelkezésre álló idő, de az biztos, hogy a feltételes licitálás érvei soha nem fogynak el.

Pénz, technika, képzettség, tapasztalat hiánya, vezetők és kollégák, szülők, gyerekek. A pedagógust nem találjuk a sorban. A gátfutás azonban garantált és csak ritkán állunk meg, hogy az első akadállyal érdemben elkezdjünk valamit tenni. A megnyugtatásunkhoz nagyon kell a következő.

Egy innováció során persze nagyon nehéz azzal szembenézi, hogy mi mit tettünk, tehettünk volna, kellett volna tennünk. Ki az, aki ki meri mondani, hogy gyenge volt, nem volt elég akaratereje, bátorsága, vagy csak nem érdekli és nem is tartja fontosnak? Hiába a terület felelőse, hiába övé a felelősség, végülis mi történik, ha nem változik semmi? Ha semmi látható következmény nincs, akkor miért is kellene lépni bármit is? Nem egyszerű megküzdeni azzal sem, hogy az innovációra nyitottak mindig emlékeztetik a passzív és destruktív társaikat a hiányosságokra és hibákra, amit legegyszerűbb módon nem a hiányosságok és hibák megszüntetésével, hanem az innovációt képviselő személy kiszorításával, kiközösítésével, figyelmen kívül hagyásával lehet a leggyorsabban elérni. Az innovációban jeleskedőt a közvetlen környezet soha nem fogja elfogadni és elismerni, egészen kivétel esetben alakulnak csak ettől eltérő módon az események. Az elismerésre orientált világban egyszerűen csak jónak lenni, másképp cselekedni kényszer vagy erős külső hatás (pénz, fenyegetettség) ma már mintha nem is lenne divat és sokszor nem is értik, hogy mi ez a fura jelenség. A lelkes innovátor kollégát, vagy fejlesztésben jeleskedőt egyszerűen figyelmen kívül hagyják. A közösség tagjainak többsége úgy tesz, mintha a haladás, előrelépés, eredmény, konkrét produktum nem is lenne. Amiről nem veszünk tudomást az nincs is, így nem is okoz kellemetlen érzéseket. Nem kell róla beszélni, még csak negatív visszajelzés sem kell, mert azzal is elismerjük a tényt, hogy létezik.

Mindez önmagában csak egy érdekes jelenség lenne, hogy ha a fejlesztés, innováció, változás nem közügy lenne, hanem az egyén magánügye. De nem az.