Tényként fogadhatjuk el, hogy offline jellemünk egy része, vagy egésze online is szépen kirajzolódik. Minél több a digitális lábnyomunk, annál kevésbé kell nyomolvasónak lenni ahhoz, hogy online viselkedésen és tevékenységen keresztül felfedezzük valakit offline. Neveléselméletből tudhatjuk, hogy a jellemet a helyzetfüggetlen cselekvésről ismerjük meg igazán. Változnak a körülmények és az a kérdés, hogy az egyén ezzel együtt változik-e vagy kitart és igyekezete szerint továbbra is ugyanolyan marad. A célok nem változtak, csak a feléjük vezető út lett most éppen nehezebb, máskor pedig könnyebb, de azért ritkán szoktak panaszkodni.

A produktív web2 értelme abban mutatkozna meg, hogy az egyén a közösség érdekében is cselekszik, hozzáadott értéket produkál mások számára. A legtöbb esetben egyéni érdek nélkül cselekszik, akár könnyű, akár nehéz körülmények formálják az eseményeket. Nem véletlen, hogy a web1 és web2 közötti úton sokan inkább a kényelmesebb web1 közelében táboroznak le (fél szemmel azért a web2 felé figyelve), hiszen a többiek tevékenysége elég sok egyéni haszonnal is jár. Inspirál, ötleteket ad, ami egy plágiummal küzdő világban komoly érték. Az online kultúra épülés jól mutatja, hogy a közösségi és az egyéni érdek egyensúlya, ha úgy tetszik, akkor az itt ható erők eredője éppen milyen irányba mutat. A válság számos negatívuma ellenére nagy segítségünkre lehet abban, hogy jelentős web2 tevékenység és digitális lábnyomok nélkül is megrajzolja az offline jellemet. A válságban olyan nagy az ijedtség, hogy már nem jut gondos türelem az addig talán észrevétlen álarc megtartására. Sokszor már erős sincs arra, hogy álarc legyen, mert a figyelemét nem a többiek felé, hanem az egyén saját maga felé koncentrálja. A válságban szépen hullanak le az álarcok, ilyenkor érdemes körülnézni.

más a látvány és más az érintés

A csapatsportok és más offline közösségi tevékenységek között az a különbség, ahogy az előbbinél írott, az utóbbinál inkább íratlan szabályok jelölik ki az együttműködés lehetőségeit. Az előbbinél a szabadság és a kreativitás egy pálya alapvonalai közé szorul, az utóbbinál nincs ilyen megkötés, így nem is kell meglepődni, hogy ha nem mindenki veszi észre, hogy melyik térfélen van, milyen messze áll a kaputól, vagy éppen lesen van-e. A közösséget az egyéni hozzáadott érték viszi előre, de válság mindenhol előfordulhat. A csapatsportok világában, például a labdarúgásban, ha sok gólt kap a csapat, vagyis válsághelyzet van, attól még a szabályok szerint tovább kell játszani. Csak rövid időre áll meg a játék és nem kezdik el megverni a kapust, vagy valamelyik játékost, de ugyanúgy nem kezdik el lebontani a pályát, nem szedik le a hálót és nem kezdenek szalonnasütésbe a pálya a közepén. Megváltozott körülmények után megy tovább a játék és ritkán hatalmasodik el az egyéni érdek annyira, amennyi az offline világ más részeiben talán már fel sem tűnik.

Válsághelyzetben a játékosokban fel sem merül, hogy játék helyett kivágják a kapufát és hazavigye valaki tüzelőnek, mert a közösségi érdek éppen reménytelen válságos helyzetben van és gyorsan mentsük a menthetőt, hogy legalább rosszul ne járjunk, ha már belekezdtünk. Válságos helyzetben a pályán senki nem dönt úgy, hogy játék közben egy ijedt pillanatban meggyőzi a többieket, hogy a reménytelen helyzetből az egyéni érdekre mutogatva és ezzel védekezve mégiscsak menekülni kellene (mindegy mikor, a játék már nem is érdekes). Lehet még ennél sokkal rosszabb is, vagyis jobb ha gyorsan felkapjuk a bírót, vagy az ellenfél egy játékosát visszük magunkkal, vagy bármit ami a pályán mozdítható, miközben azért menne még a játék. Nem a válsággal van a gond, hanem ha az álarc mögött tartott egyéni érdek a válság hatására egyszerre látható lesz és a tolakodóan kellemetlen csúfságáról azzal akarjuk elterelni a figyelmet, hogy a körülményekre mutogatunk. A váratlan helyzettől sokan olyannyira zavarba jönnek, hogy a másikat kérik fel ennek leplezésére. Gyakran hangzik el ilyenkor, hogy “miért, te mégis mit tettél volna a helyemben?!”, vagy “hát őt is meg lehet érteni, nem?!”. Természetesen meg lehet érteni, hogy ami a mérkőzés kezdetén még kapufa volt és a játék része, az most a válsághelyzetben már csak egyszerű tüzelő, amit gyorsan haza kell vinni. Miközben a középpályán a többiek harcolnak, addig serényen el is kezdik kivágni. A megváltozott körülmények és a válság hatására mindig megmutatkozik a jellem, vagy annak hiánya.

Egy mérkőzés kimenetele sok tényezőtől függ, ezért kiváló lehetőség kínálkozik mindegy egyes alkalommal, hogy valamelyikkel elfedjük egyéni gyengeségeinket. A pénz, a többiek önzősége, a válság miatt kevés idő jut edzésre, kevés idő jut játékra, más helyen biztosan jobban és többet fizetnek az ilyen játékosoknak, stb. Kifejezetten gazdag csapatok is kikapnak néha olyan ellenféltől, akitől elvileg nem kellene. Ilyenkor vélhetően az áll a vereség hátterében, hogy a játékosok a körülményekre mutogatnak, nem bíznak egymásban, magukban, a sikerben és garanciákat akarnak, hogy ha elkezdenek játszani, akkor biztosan nyerni is fognak különben szokatlanul kellemetlen és rossz érzés fogja el őket, ami az elkényelmesedett világban bosszantó. A csapat akkor is veszít, hogy ha az egyéni vesztességtől megijedő játékosok a játék és küzdelem helyett már egymást kezdik el méregetni, hogy mikor is kezd menekülni a másik, nehogy lemaradjunk mögötte, ami legalább olyan kellemetlen, mint elsőnek elfutni.

Ne legyünk pesszimisták, mert gyakori ugyan az egyéni érdek elhatalmasodása és ezzel a közösség a válságban sokkal többet veszít, mint amennyit egyébként veszítene, de végső soron jobb időben megtudni, hogy ki van lesen, ki az, akinek a kapufa, nem csak a célt kijelölő eszköz, hanem értékes tűzifa. Az egyéni érdek harcosainak sem kell aggódni, mert mialatt aprítják a kapufát, addigra a többiek már egy másik pályán játszanak vidáman.