A kisvendéglő, a gyorsétterem, a kifőzde és a svédasztal

Ennek a blognak gyakori témája az online közösségek szerepe, helyzete, előbukkanása, kritikája, egyszóval bármi, ami az online közösségekkel kapcsolatos narratívák része lehet. Alig egy éve (június 28.) hogy a Google+ szolgáltatás megjelent, ami különös helyzetet teremtett az online közösségek túlkínálattal jellemezhető piacán. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a megjelenésekor “facebookgyilkos” jelzővel illették azt a meglepetésportált, amelynek mostanában már a haldoklásáról írnak, illetve sok helyen már a búcsúbeszédet fogalmazzák. Az online közösségi helyzet fokozódása azóta is érvényes, de a tünetek mögött már más okok húzódnak meg a háttérben. Nem állunk messze attól a pillanattól, hogy a közösségi oldalakkal foglalkozók is külön közösségeket hozhatnak létre, igaz, komoly probléma lenne, hogy melyik közösségi portálra költözzenek.

Az egy nagy rendszer reménybeli diadala még várat magára és meglepő módon nem a Google+ fenyegeti az élharcos végső győzelmét. A közösségek nem egy szolgáltatás oldalán keresik a helyüket, hanem teljes öntudatban, ha kell, akkor saját helyet készítenek maguknak. Ez legalább olyan veszélyes a facebookra nézve, mint a Google egyébként igen kiváló fejlesztése. Közösségek jönnek és mennek, de leginkább maradnak és kedvünkre válogathatunk a túlkínálatban. A körök közepe valóban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de szerintem ez nem a keretrendszer hibája, hanem a felhasználók miatt történt így.

A Google+ egészen egyszerűen rossz időzítéssel, nagyon megkésve, illetve más nézőpontból nagyon korán érkezett. Ha időben megelőzi a facebook rendszerét, akkor legfeljebb kicsit jobban rettegünk az egyébként sokak által vágyott egy rendszer kockázataitól, de más oldalról tudhatnánk, hogy ebben a versenyben csak egy kör, egy futam és egy esély van, visszavágót pedig nem szerveznek. A Google+ számára komoly idegenbeli győzelem kellene, de ez elég nehéz, hogy ha az ellenfél könnyedén vásárolja meg élvonalbeli játékosait (mint péládul az asszimetrikus követés lehetőségét, mint stabil középhátvédet). A Google+ elkésett, mert nem lett első és előzni nem fog tudni. A Google+ túl korán jött, ahogy a Google Wave is sokkal korábban került elő, mintsem technikailag, szokásokkal és információtűréssel egyenértékű multitaskinggel fel lettünk volna készülve rá.

Az online közösségek felhasználói még csak éppen elindultak azon az úton, hogy felfedezzenek az “egyrendszernekemelég,vagytúlsokis,nincsisráidőm” paradigma mellett a tiszta lappal induló, csak egy adott célra, vagy közösségre létrehozott online közösségek differenciált használatból származó előnyeit. Nem csak jól csinálni nehéz, hanem elrontani is könnyű. Remek példa erre, ahogy a hazai közönség egy jelentős része nekiesik a LinkedIn portálon mindenkit bejelölni, akivel valaha már találkozott, esetleg a biztonság kedvéért, aki már a facebook ismerősei között is ott van (nehogy megsértődjön, hogy más rendszerben nem ismerjük…) Nincs azzal gond, hogy ha van kisvendéglő, gyorsétterem, kifőzde, vagy akár svédasztal a közelünkben de  mindegyik más céllal, más stílusban látogatjuk, még akkor is, hogy ha van egy közös cél. A közösségi oldalak habzsolása vagy éppen a csokoládéra építő fogyókúra (az egy rendszer használata melletti elkötelezettség, vagy nevezzük inkább egyszerűbb megoldásnak) szépen mutatja, hogy az információkkal való táplálkozásban sincs semmi tudatosság.

vízben, vizen vagy levegőben?

A közösségi oldalakhoz fűződő viszonyunk érzékenységét mutatja, hogy a rendszerről való gondolkodásra már nem szánunk időt a rendszer használata közben. Rengeteg felhasználó háborodott fel, hogy a facebook külön megkérdetés nélkül átírta az email címüket a facebook címükre. Az eset egyik tanulsága, hogy ha ilyen méretű rendszer van, akkor bármit is teszel, biztosan lesz egy hatalmas tömeg, akiknek ez biztosan nem fog tetszeni (vagyis bármit megtehetsz). A felháborodók szeretik elfelejteni, vagy eszükbe sem jut, hogy a facebook nem állami cég, nem valamilyen jótékonyságra épülő szolgáltatás, ahol a felhasználó azért áll a középpontban, mert eleve az igényeitől és az elvárásaitól indul minden. A facebook repertoárban sok pénzért kifejlesztve és üzemeltetve van jelen az email, amit a felhasználók nem akarnak használni. Ez jól irányzott pofonnal jelezte nekik a rendszer, hogy ez nem helyes, de a pofon túl nagyot csattant, ezért visszavonták. Ha a rendszerek közötti harc komolyabb lenne, akkor lehetne ennél nagyobb pofon is, pl. a google linkek figyelmen kívül hagyása, google fényképek beágyazásának tiltása. Ehhez képest az, hogy a LinkedIn kitiltotta a rendszeréből a tweet üzeneteket egy határozott, de szép önvédelmi lépés. Nem véletlen, hogy az étteremben nem nézik jó szemmel, hogy ha rendelés után biztos, ami biztos egy kis magunkkal hozott pogácsát szemezgetünk, majd saját italunkkal koccintva várjuk az étterem előételét. Ha én a LinkedIn helyében lennék, sokkal radikálisabb eszközökkel védeném a nagyon jól kitalált profil megvalósítását.

a csalogató lámpafény mutatja az utat, de kapu csak egy van, az útról való letérést pedig büntetik

Ha valaki a gonosz és megátalkodottan erőszakos facebook mellet Google+ irányban is érdeklődik, akkor egy mobilalkalmazás frissítése után azt vehette észre, hogy minden különösebb kérdés nélkül a telefon teljes fényképállománya a picasa albumba töltődött fel, ami sokkal erőszakosabb megoldást, mint egy sima emailátírás. Erős idegzetűek nézzék meg a “bulizó üzemmód” funkciót, amit ha aktiválunk, akkor a Google a buliban készült (ki lehet találni hogy egy idő után milyen) fényképeket automatikusan tölt fel és oszt meg fényképezés után.

Valóban komoly kérdés, hogy ha az iwiwről sokan könnyen költöztek a facebookra, akkor miért nem költöznek tovább a facebookról a Google+ felé? Az online közösség nem lett ínyenc, nem látja semmilyen értelmét a költözésnek, hiszen legfeljebb azt a differenciált használatot kaphatná, amire különösebb igénye nincsen. Szerintem a Google+ jobb a facebooknál, de nem jobb annyival, mint amennyivel a facebook jobb az iwiwnél. Ilyen kis különbségért pedig nem éri meg a jól felépített és megszokásból használt rendszert otthagyni. Az átvándorlás egyik akadálya az, hogy a felhasználók egyszerűen félnek attól, hogy ha a facebookból elmennek, akkor kimaradnak sok dologból és semmi garancia nincs arra, hogy jönnének a többiek is. Az üzenetküldés egy része már facebook terület, vagyis kimaradnának sok üzenetből és egyébként sem tudnak annyira szerveződni, hogy komplex csoportok lépjenek át csaknem egyszerre. A párhuzamosság fenntartása pedig eleve kudarc, hiszen ha mindkét helyen megvan valami, akkor miért kellene az új felé nyitni, ami körülményesebb? Természetesen jó megoldás, hogy ha a régi helyen megszűnik a kommunikáció és az új helyre költözik át, ahová csak azok követnék, akik valóban érdeklődnek és valóban szükségük van az információra, legyen az akár személy, vagy akár cég. Ki szeretne szembenézni azzal, hogy hányan követik, vagyis hány olyan van, akiknek valóban értékes információkat oszt meg?

A Google+ Hangouts önmagában megérné a váltást a rosszul sikerült skype-facebook integráció helyett, de az elterjedés gyengeségének ismét a felhasználókban kell keresnie az okát. A döntő többség egészen egyszerűen még most sem szereti a videó alapú kommunikációt, mert túl személyes, túlságosan is megmutatna nem csak minket, hanem aktuális környezetünket is. Ahogyan a közösségi portálok között átvándorlásban, vagy a tudatos felhasználásban sem lehet egyedül dönteni és egyedül cselekedni, sajnos a videótelefonálás kérésben sem. A Google+ előnye szerintem nem egy-egy alkalmazás, vagy eszköz, vagy funkció, hanem az egésznek a kultúrája. Első lépésként nekünk meg megszerkeszteni és gondosan kiválogatni az egyes körök tagjait, ami körülményes, ám a tudatos használatot segítő első lépés. Sokan már itt feladják. A két kultúra között egyértelmű a különbség. A facebook abból indul ki, hogy áramoljon a tartalom és az információ, majd szelektálsz. A Google+ pedig szelíden arra kér, hogy gondold át az információs étlapot és utána válassz. A hamburger-sültkrumpli és a háromfogásos vacsora különbségének jól látható esetével állunk szemben itt is.

Nagyon lassan, de elindultunk azon az úton, hogy átgondoljuk, hogy hol és milyen információkat fogyasztunk. A rendszerek differenciálódása egy lehetőség, a kérdés, hogy ki mennyire él vele.