“Emberi testet használ adatátvitelhez az Ericsson” címmel olvastam nemrég egy érdekes hírt. Mérnökök bemutattak egy olyan technológiát, amivel az emberi test komoly kapacitású adathordozóvá alakítható és ettől az érintőképernyős technika forradalmi átalakulását várhatjuk. A dolog igencsak egyszerű, meg kell érinteni a két eszköz és az emberi test elektromos tulajdonságait megfelelően használva máris egyszerű adatkábelként, vagy korszerű vezeték nélküli hálózatként gondolhatunk saját magunkra. Az orvosi felhasználásban valóban lehetnek komoly előnyök, de ez a hír, ha nagyobb nyilvánosságot kap, akkor többféle gondolkodást indíthat majd el. A bemutató videó egyébként egészen meggyőző még úgy is, hogy a Google szemüveggel és annak paródiáival nem veszi fel a versenyt.

Egyrészt az új technika megjelenésével a megszokott módon az egekbe szöknek majd az elvárások és minden társadalmi, technikai probléma megoldását ettől várjuk majd. Rövid időn belül megjelenik majd egy film, amiben bemutatnak egy olyan háztartást, amelyben ez a technika ural mindent. Ez azonnal tönkreteszi a reális célok elérését kitűző fejlesztők körüli hangulatot és befektetői környezetet, hiszen mindenki a csodát várja majd, természetesen a háztartásban, mert abból sok van. A filmben láthatjuk, hogy elegendő megsimogatni a hűtőszekrény egy hideg üdítőért, de megéri jóban lenni a süteményesdobozzal is, különben mások érintésére is elárulja, hogy mennyit vettünk el. Két tárgyat egyszerre megérinteni pedig beláthatatlan következményekkel jár majd. Természetesen ez jó lesz nekünk és ez más életminőséget is jelent, egyébként a szomszédnak is biztosan van már, szóval vigyázni kell a kézfogással, ki tudja milyen eszközt érint a másik kezével. A videó olyan lesz, mint pár éve a minden eszközt internetbe kötő háztartásokról készült videók. (Eltelt az a pár év, amit a videók jósoltak és a legnagyobb vívmány szerintem továbbra is a “hálózatnélküli” mosogatógép maradt.)

Az elvárások utáni hullámvölgyben a függőség lesz az alapkérdés. A függőségről tudjuk, hogy a technikai eszközöknél gyakori, egészen odáig, amíg nem lesz tömeges, mert akkor már senkit sem zavar a függőség. A mobiltelefon és számítógép, illetve az internet áll a technikai függőség középpontjában, pedig ennél sokkal súlyosabb a függőség az egyszerű elektromos árammal kapcsolatban. 1 órás kihagyás olyan elvonási tüneteket okoz, amire az internet hiánya jelenleg még biztosan nem lenne még képes. A mobiltelefonról való gondolkodás pedig szépen formálódik. Nemsokára nem egy külön dolog, hanem a hétköznapok része lesz, ami ugye akkor már nem is függőség, hiszen természetes.

Az emberi testre épülő információátvitel egyébként hazai viszonylatban a maga természetességében kiválóan működik és még csak mérnökök sem kellenek hozzá. Nemrég dolgom akadt egy hivatallal, ami megkért, hogy egy másik hivatalból hozzak el bizonyos információkat (papíron!). Szerencsének mondhatom magam, hogy a boltban elég egy összegben fizetnem és nem kell külön elvinnem a járandóságát mindenkinek, aki a termék előállításában résztvett. Elmentem az offline hivatalba, ami természetesen normál munkaidőben zárva volt (nem informálódtam előzetesen). Másodszori érkezésem más sikeresebb volt. 40 percet vártam hasonló sorstársakkal együtt, hogy sorra kerüljek. A gyakorlottabbaktól megtudtam, hogy ma nagyon szerencsések vagyunk, hogy ilyen gyorsan mennek a dolgok. A folyamat gyorsítására kaptam előzetesen egy papír alapú űrlapot, aminek a jelentős részére (kb. 80%) azokat a személyes adataimat kellett ráírnom, amit a hivatal is tud, én is tudok és sokkal tovább tart, több hibával jár ráírni, mintsem személyreszólóan kinyomtatni, miután azonosítanak engem. A 20% volt a lényeg, amiből természetesen semmit sem értettem, így nem tudtam előre kitölteni. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy személyem “nem túl jól vezeti az információt”, vagyis nagy az “információs ellenállásom” (vö. Ohm a fizikában).

Az ügyintézés viszonylag egyszerű volt. Kézzel kitöltöttem a papírt, amit az ügyintéző géppel rögzített. Kinyomtatott 8 oldalt, amiből 1 oldalon számomra értelmezhetetlen számsorozatok voltak. Erre az oldalra kézzel elkezdett további számsorozatokat írni, amíg én csendben várakoztam. Kérdezni nem mertem, így a mai napig nem derült ki, hogy ez mi volt. A többi 7 oldal egy részéről kiderült, hogy ez egy előzetes változat, amin meg kell néznem, hogy a rögzített adatok megfelelnek a valóságnak vagy sem. Az adatok nagyrészt azok a személyes adataim voltak, amiket ők is tudnak, én is tudok, a gépből nyomtatták ki teljesen feleslegesen. Elismerően jeleztem, hogy pl. a lakcímem valóban ugyanaz a papíron, mint amit egy másik papírra kézzel ráírtam és amit rögzített a gépben és végül, amit kinyomtatott és amit persze egyébként is tud a bemutatott lakcímkártyám és a saját adatbázisa alapján is. A papírokat az ellenőrzésem után összetépte. Ezután jött az igazi információk kinyomtatása. Az egész összesen 2 oldal lett, mert a rosszul tördelt szöveg miatt átcsúszott az aláírás a másik lapra (nem a másik oldalra). A lényeges, nem személyes információk 3 sorban elfértek. A papíron jelezték, hogy ebből bizony kap az irattár is, vagyis ami a gépben van, azt nem csak nekem nyomtatták ki, hanem a saját irattáruknak is. A papírt másnap személyesen vittem a másik hivatalba, ahol csak részben voltak elégedettek, mert 2 külön papírra számítottak. Jeleztem, hogy a kért információk egy lapon vannak rajta, ezt szerencsére elfogadták. Ez a hivatal egyébként nyitott volt, lehetett volna e-mailben is kommunikálnunk, de be kell vallanom, hogy a tapasztalatok alapján inkább a személyes megoldást választottam.

Összeszámolva kb. 5 tweetnek megfelelő szöveg alapú információt továbbítottam két internetre kötött hivatal között. Ehhez 3 nap kellett, ténylegesen pedig becslésem szerint 4 óra volt összesen, ami nem is tűnk soknak, de adattovábbítás szempontjából nagyobb lassú. Kétség nem férhet hozzá, hogy nem csak az Ericsson használ emberi testet az adatátvitelhez, ellenben ők nagyobb kapacitást feltételeznek, ami legalábbis hízelgő. A két hivatalt egyszerre nem lehet majd kézzel megérintetni, szóval van még mit kitalálni.