Az I. Digitális Nemzedék Konferencia után merült fel ötletként, hogy érdemes lenne ugyanebben a műfajban egy konferenciát, illetve konferenciasorozatot életre hívni, mégpedig a pedagógusokat állítva középpontba. Ez egy merészebb vállalkozásnak tűnt már akkor is, hiszen a pedagógusok számára egyértelmű, hogy a változó korban (információs társadalom és hatása) valamit kell kezdeni a gyerekekkel, vagyis ha a digitális nemzedékről van szó, akkor várhatóan sokan eljönnek. Vagy újat tanulni, vagy új nézeteikben megerősödni, vagy megijedni és meglévő nézeteikben másokkal együtt megerősödni, de sokan érdeklődnek és eljönnek. Ehhez képest a pedagógusok, a tapasztalataink (és előítéleteink) szerint sokkal kevésbé szívesen foglalkoznak saját magukkal, így vélhetően kisebb lesz az érdeklődés és a már említett motivációs tényezők egész más arányban jelennek majd meg. Ehhez képest komoly meglepetés volt, amikor megtudtam, hogy pl. többen vidékről érkeztek, komoly utazást vállaltak, hogy meghallgassák élőben a konferenciát. A 300 érdeklődő regisztráltból ténylegesen is megjelent 230 fő alapján most már bizonyos, hogy ez a konferencia is sorozat kell legyen és nem egyszeri rendezvény.

A plenáris előadások előtti köszöntőben Perjés István dékánhelyettes érzékeltette velünk, hogy az elmúlt napok konferenciáin kivétel nélkül előkerült az a bizonyos digitális irányvonal, ami végül a hét végére egy önálló konferenciában került megrendezésre. A tavasz és a koranyár a rendezvények időszaka, így meglehetősen nehéz feladat nagy érdeklődéssel és jó programmal együtt járó konferenciát megszervezni, ami a társrendező szervezeteket, de leginkább a programbizottság elnökét, Lévai Dórát dicséri. A megszámlálhatatlan mennyiségű konferenciák nem csak nehézséget jelentenek, hanem arra is felhívják a figyelmet, hogy ha egy téma, szervezet, csoport komolyan veszi magát, akkor nem csak az eredményes munka és hatékony online kommunikáció, hanem szakmai közéletszervezés is szükséges.

 

Video streaming by Ustream
Komenczi Bertalan előadása a nehezen megnevezethető közös gondolatkör elméleti körvonalait tágította elsősorban kiemelt források és összegző gondolat alapján. Nehéz megmondani, hogy ez a terület pontosan micsoda. Nem jó kifejezés az eLearning, de nem csak az idegen szó miatt. Nem jó az IKT, mert a társadalomelméletek és szociológia végképp nem szomszédja a technológia ilyen irányú megjelenésének. Az oktatás-informatika integratív (és számomra különösen kedves) kifejezés, de ez sem fedi le teljesen azt amiről beszélünk. Talán a digitális pedagógia tűnik átfogó fogalomnak, mindenesetre Komenczi Bertalan a társadalomtudományok felé nyitott olyan kapukat, amelyek stabilitást adnak a nehezen megfogalmazható, de mindenki által valahogyan nevezett és közösnek érzett területnek.

 

 

Én a digitális állampolgár fogalmáról való óvatos gondolkodást választottam témának. Ez egy olyan terület, ami a hazai közgondolkodásban is meg kell jelenjen, mert tartalommegosztásban, online kultúrában elértük már azt az aktivitást és azt a minőséget, hogy nem tűnik puszta gondolatjátéknak egy kompetenciarendszer kirajzolás és feltérképezése. A fogalom talán csak hazai viszonylatban újszerű, hiszen az ISTE és mások már komoly eredményekkel rendelkeznek a témában. Bízunk benne, hogy az elkövetkező években az itt kialakuló viták és kutatások közelebb visznek minket annak a megértéséhez, hogy mi történik amikor un. online vagy digitális életet élünk és ez hogyan kapcsolódik offline tevékenységünkhöz. Erre a kutatási területre azért is merünk lépni, mert a kutatócsoportunkban kivétel nélkül olyanok dolgoznak, akik nem csak beszélnek a digitális műveltségről és pl. a web 2.0 eszközök használatának fontosságáról, meg az információmegosztásról, hanem igyekeznek ennek megfelelő offline és online életet is élni.

 

Knausz Imre az előadását egy kis szabadkozással kezdte, amiben jelezte, hogy nem a szóban forgó terület ismerője. Az előadása ennek ellenére mégiscsak kiváló és szerintem meghatározó volt. Személye jó példa a digitális állampolgárra és ezáltal arra is, hogy egy területen akkor lehet igazán eredetit mondani, ha bizonyos pillanatokban belülről is ismerjük és megéljük a hétköznapokban. A facebook és az amnézia összekapcsolása nem az egyetlen, de talán a legjobb felismerése volt szerintem. A facebook és közösségi online tevékenységről való gondolatmenet nem csak pedagógusok számára érdekes.

Racskó Péter is utalt rá, hogy az adott területhez kapcsolódik ugyan, de egészen más nézőpontból. Meglepő módon mégis nála láthattunk felmérésből származó adatokat, eredményeket és az erre épülő következtetéseket. Egyértelmű és nem csak a pályázatok által támogatott kornak a jellemzője, hogy a tartalomfejlesztés új szakaszában járunk, nem csak a felsőoktatásban, hanem a közoktatásban is. A fejlesztett digitális tananyag és oktatási tartalom szintén felfelé ívelő terület lesz, az eLearning szinte már hagyományosa sokféle szereplője által (piac, vevő, szakértő, felhasználó, stb.) dinamikusan kijelölt irányban. Bízunk benne, hogy a kutatás eredményeiről részletesen is olvashatunk majd.

 

Video streaming by Ustream
A kerekasztal-beszélgetésről vegyes emlékeim és érzéseim maradtak. Számos meglepően pozitív pillanatokat erősen beárnyékoltak a régóta ismerős sablonok, mint például a valós, offline, nyomtatott könyv kézben fogásának érzése, és ennek a kontextusból kiragadott hangoztatása, vagy a digitális pedagógus szimbolikus kifejezés abszolút tagadása, ami népszerű, de azt hiszen bizonyos környezetben és idő után legfeljebb már csak ez a jelző igaz rá. A kerekasztal, pontosabban annak egy része volt a tőkesúly, ami nem engedte felborulni azt a hajót, aminél esély sem volt arra, hogy egyébként úgy általában felboruljon. Mesterkét hullámok keletkeztek a hangulatkeltő hozzászólások alapján, majd ezek elcsitultak, igaz nem abból az okból, ami első megközelítésben látható. A cím, a téma, a kérdések, a moderálás ötletes volt és külön bosszant, hogy az említett dolgok jutnak eszembe és nehezen emlékszem arra, ami akkor felkeltette az érdeklődésemet. (Ha valaki a kerekasztal beszélgetésre kíváncsi, akkor ugorjon egy bekezdést. Most nem a tartalom, hanem a véleményem következik.)

A személyesség technika általi veszélyeztetése pontosan olyan, mintha az olvasó és a nyomtatott könyv írójának általában soha ki nem alakuló személyes kapcsolatának a hiánya, csak azt nem jut eszünkbe hangoztatni. Micsoda dolog úgy könyvet olvasni, hogy ezt nem a szerző(k) társaságában tesszük! Talán nem véletlen, ahogyan a kerekasztal során is hallottuk, hogy az íróról a gyerekek többsége azt gondolja, hogy már biztosan nem élő emberről van szó. A magyarázat egyértelmű: a könyvnyomtatás technikája elidegenít, megszüntetni a személyes kapcsolatot (nem csak az olvasó és író, hanem az olvasók között is!!!) következésképpen az olvasás ellensége. Azt is ki kell mondani, hogy digitális pedagógusok márpedig nincsenek! Mindegy is, hogy mit értünk ezalatt, de a pedagógus személyes hatását ilyen gonosz technikai eszközökkel elvonni és tönkretenni, az bizony nem szép dolog. Majdnem olyan csúnya, mint egy ellenőrző, vagy osztálynapló benne a bizonytalan jelentésű osztályzatokkal, vagy egy piros színnel kijavított magyardolgozat részletes szöveges értékelés nélkül. A gyerekek ez utóbbitól álmodnak rosszat, mi pedig az előbbit nem akarjuk elfogadni.

A kerekasztal hatása alatt állva ülve maradtam, hogy szép képzavarral éljek. Egyáltalán nem bántam meg, mert a jó gyakorlatok bemutatósorozata kárpótlás volt, igazi élmény, kivétel nélkül nagyszerű teljesítményeket láthattunk. A pedagógusok esetenként sokkal kreatívabb megoldásokat hoztak el, mint amire gondolhattunk volna. A szervezőkkel egyeztetve megbeszéltük, hogy a jó gyakorlatok sokoldalú bemutatásának ezentúl sokkal nagyobb szerepet és más lehetőségeket kell kapnia, mert az inspiráló hatásához kétség nem férhet. Talán ez a konferenciasorozat, talán valami hazai kooperáció ad majd lehetőséget arra, hogy ilyen jó példák jussanak el mindenkihez. A hazai médiában a pedagógusokról csak rossz dolgok jelennek meg. Sokszor saját maguk nem tudják megmutatni, hogy micsoda energia és munka van a hétköznapok egyszerű működtetésében, pláne az innovatív megoldásokban.

A szekciók közül az előadók általában és egyben sajnálatos módon csak saját szekciójuk választják.  A “Virtuális tanulási környezet tervezése és működtetése – a tanulás és tanítás lehetőségei Second Life-ban” című szekciónk Kristóf Zsolt vezetésével meglepően sok érdeklődött vonzott, akik közül néhány a késő délután, a csúszás és a téma sajátossága ellenére is kitartóan ottmaradtak velünk.

Zsolt 45 perces előadása egy bevezető áttekintés volt, ami igényes és kidolgozott rendszerezettséggel vezette be a résztvevőket a Second Life virtuális környezet alapfogalmaiba és mindennapjaiba. Kérdések is voltak bőségesen, pedig az idő miatt nem is nagyon mutattunk élőképet a virtuális környezetből és nem volt lehetőség kipróbálásra sem.

Habók Lilla a könyvtárhasználat és könyves közösségek témában adott elő, ami nem csak a praktikus oldalt mutatta meg, hanem azt is, hogy virtuális közösség és csoport egy valójában magányos és gyakran offline tevékenységre is épülhet. A közösségszervezés egy szokatlan környezetben és kommunikációs platformon nehéz dolog, bízunk benne, hogy az újszerűség inkább segíti, mintsem akadályozza majd a fejlődést.

 

 

Részemről az oktatási alkalmazás bemutatására került sor, amiben erősen támaszkodtam a most lezárt tavaszi félév andragógia MA virtuális távoktatás kísérletre és eredményeire. A prezentációt erősítette, hogy jelen voltak a kísérleti csoportban dolgozó hallgatók is.

Szabó Móni az identitás felől közelített a virtuális környezetek felé. A saját magunkhoz és avatarunkhoz való viszonyunk esetében én azt vártam, hogy sokkal élesebb kérdések és hozzászólások lesznek. Ez az a terület, aminél egy átlagos résztvevő érzékenysége már biztosan jelez, hogy itt valami szokatlanról van szó. Az sem hétköznapi, amilyen a környezet. Ha ezt oktatásra, vagy közösségszervezésre használjuk, az már merész dolog. Ha elkezdünk saját magunk és avatarunk identitásáról gondolkodni, az pedig vélhetően már átlépi a határt. Talán pontosan azért ilyen érzékeny kérdés, mert fontos és mindenkinek eszébe jut. Kellően objektív és nem hiedelmekre, hanem pszichológiára épülő elemző megközelítés azonban segít a helyén kezelni a dolgokat.

Virányi Anita a fogyatékosság és a virtualitás témáját kapcsolta össze. A tapasztalatok, kísérleti eredmények bemutatása érdekes, változatos volt. Az előadás tényleges tartalma mellett szerintem fontos hatás, hogy a résztvevőknek a gyógypedagógiai szemléletmódját, mássággal kapcsolatos érzékenységét is hatékonyan lehet formálni, ha virtuális környezetekről van szó. Az egyik legtöbb lehetőséget felmutató kutatás-fejlesztési terület ebben a körben. Bízom benne, hogy a szekció többi tagjával együtt egy év múlva újra lehetőséget kapunk és akkor már több jó gyakorlat és kutatási eredmény is bemutatásra kerül.

Mindent összegezve úgy tűnik, hogy az uralkodó konferenciatelítettség ellenére ez a rendezvény is sorozattá alakul és beépül az Iskolapedagógiai Központ, illetve az Információs Társadalom Oktató- és Kutatócsoport szakmai közéleti kínálatába.