A Second Life virtuális környezetnek a tanulást segítő eszközök 100-as csoportjából való kikerülése arra utal, hogy a tanítás-tanulás világában a virtualitás mélyponton van, vagy legalábbis nagyon jól haladunk ebbe az irányba. A virtuális világok oktatási felhasználhatóságának aktuális helyzetéről olvastam egy kiváló bejegyzést, ami szintén a mélypontközeli helyzetre utal. Ezzel szemben a Second Life látogatottság mintha éppen emelkedőre fordulna, vagyis elképzelhető, hogy éppen elindultunk kifelé egy gödörből? Mielőtt jósolni kezdenénk, hogy lesz ez még így se, vagy innen már csak felfelé vezethet az út, érdemes elemezni az okokat, lehetőségeket, következményeket is.

Sokan még mindig mosolyognak, ha virtuális környezettel találkoznak, vagy erről mesélek nekik. A technikai fejlődés sebessége és váratlan, korábban soha nem várt lépései még mindig nem voltak elegendőek arra, hogy a technikai innovációval szemben fellépő ösztönös cinizmusról leszokjanak az emberek. Ki gondolta volt, hogy 5 évvel ezelőtt, hogy itt tart ma a facebook? Ki gondolta volna 14 évvel ezelőtt, hogy neki is lesz a zsebében vagy táskájában mobiltelefon, nem csak azoknak az extrovertált és ellenszenves alakoknak? Ki gondolta volna a betárcsázós modem csipogása közben, hogy interneten legalább annyira jó lesz nézi egy filmet, mint a TV-n? Sorolhatnánk a példákat, de ezek a többségnek még mindig nem elegendőek arra, hogy “már semmin se lepődjenek meg”.

A Second Life kis szerencsével maga lehetett volna az egyesített nagy rendszer, amiben mindent lehet. Annál is inkább, mert most is szinte mindent lehet.  A beépülő böngésző behozza az online világot, ha szeretnénk akkor egy LCMS integrációval (moodle) korlátok közé is szoríthatjuk a szabadon csapongó oktatási folyamatunkat. Tudunk csetelni, hanghívást kezdeményezni és ezen felül még “látjuk” is egymást. Talán éppen az utóbbival lehet a gond. A Second Life szinte mindent tud, amit a Google +, csak egy kicsit másképp tudja, de hozzá hasonlóan valami miatt mégsem választják a tömegek, pedig okuk akár lehetne is rá. A virtualitással valószínűleg az a baj, hogy nagyon is valószerű. Online el lehet bújni, akár egy jól és tudatosan felépített facebook timeline mögé is, de virtuális környezetben mégiscsak látják az egyébként bárhogyan formálható 3D megjelenésünket. Nem véletlen, hogy csetelünk és nem kapcsolunk hanghívást, pedig egyszerűbb, gyorsabb, praktikusabb lenne. A vebkamerás hívások számát pedig egy numerikus billentyűzet billentyűin is meg tudnám számolni. Ehhez képest érthető, hogy nem kell nekünk az avatarunk, és tolakodónak érezhetjük mások avatarjának látványát. A saját külsőnkért csak részben vagyunk felelősek, az avatarunkért meg teljes egészében.

A “facebookgyilkos” Google+ mellett hasonlíthatnánk a helyzetet a Google Wave projekthez is, vagyis elképzelhető, hogy egyszerűen még nem lettünk eléggé digitális bennszülöttek, vagy legalábbis nem tudunk vagy nem akarunk megfelelni a velük szemben támasztott elvárásainknak. Hasonló a helyzet az eBook terjedés jelenségéhez is, hiszen elég kevés a jó tartalom és az online kínálatok elérhetőségéhez képest Second Life jó gyakorlatok számra valóban nem ösztönöz a regisztrálásra. Hallott már valaki olyanról, hogy valaki egy jó könyv miatt vett eBook olvasót, vagy egy jó virtuális közösség miatt regisztrált Second Life avatart magának?

Az idézett írás jól mutat rá, hogy a felsőoktatás is visszalép a használatban, hiszen költséges mulatságról van szó, ami általános válság idején akár el is hagyható. Ha az elterjedése komolyabb lenne, akkor persze gazdaságosságban lehet utolérné, vagy akár le is előzné az online távoktatások jelentős részét. Egy olyan környezetben, ahol az önálló tanulásra, vagy az önálló tanulást támogató tanításra alig képes személyek azzal hárítják a távoktatást, hogy az oktatási hatékonyság legfőbb biztosítéka a kontakt tevékenység, a személyes jelenlét – valóban nem sok helye van a virtualitásnak. Elismerem, sokaknak kell a személyes jelenlét kényszerítő ereje, mert azt megtanulták, hogy tanulni csak akkor kell ha rendszeresen zaklatják őket emiatt. Ehhez képest leküzdeni a virtualitással szemben kialakult ellenállást kisebb feladat, mint belátni, hogy tanulni mégiscsak a tanuló tanul és nem a tanár (vagy legalábbis az előbbinek illik beleadni mindent, amit lehet). A tanulási felelősség dilemma jól mutatja a helyzetet. A tanárszakos hallgatók gyakran mondják, hogy őket a tanárképzés nem készített fel a tanításra. A többségnek eszébe sem jut felkészülni neki kell, a felelősség az övék és csak annyiban a tanárképzésé, amennyiben ők nem csak hagyják magukat, hanem aktívan részeseivé válnak a folyamatnak. A tanulási felelősség felismerése nélkül aligha várhatjuk el a tanulótól, hogy virtuális környezet iránt érdeklődjön, hiszen ott nincs kényszer.

A technikai csodavárás éppen máshol jár, nem virtuális, hanem iPod környezetben. Jobb is, hogy nem a virtualitás a célterület, mert így lehetőség van kilábalni a hype gödörből és elindulni egy tudatosan fejlesztett, módszertanilag átgondolt gyakorlat felé.

Hype Cycle, forrás: wikipedia

A technikai csodavárás és a technikai kifogások világán túl szerintem sokkal fontosabb, hogy akarnak-e tanulni, vagy sem. Online egyre növekvő számban és egyre jobb minőségben alakulnak ki tanulóközösségek. Ha csak egy karnyújtásnyira van a tartalom és társul hozzá a tevékenység is, akkor miért kellene mindezt bonyolítani? A jó gyakorlatokból egyelőre olyan kevés van virtuális környezetben, hogy a hatásvizsgálatok, hatékonyságvizsgálatok is csak próba jelleggel indulhatnak el, pedig egy speciális képzés esetén, ahol a résztvevők térben távol vannak egymástól, motivációjuk majdnem olyan erős, hogy akár egy konnektivista képzésbe is bekapcsolódnának, képesek voltak elszakadni szövegfüggőségüktől, aligha lehetne jobb környezet, mint a Second Life.

Donald Clark, az egyik kedvenc bloggerem régebben írt egy bejegyzést arról, hogy számára mit is jelent a mobil tanulás és hogyan változtatta meg az életét. Én magam is rendszeres mobil információszerző vagyok és egy ideje próbálom ebben felfedezni a tanulás lehetőségét is. Egyelőre kevés sikerrel. Az IKT és eLearning számos területe közül számomra a mobil tanulás helyes értelmezése és rendszerbe helyezése a legnehezebb feladat. Az alapvető dilemma, hogy az információszerzés (tényleges produktivitás, aktivitás és közösségi tevékenység nélkül) mennyire tekinthető tanulásnak. Nem a pszichológiai, vagy pedagógiai tanulásfogalmakra gondolok, hanem akár egy hétköznapibb tanulásértelmezés esetén is komoly aggályok merülnek fel.

Teljesen egyetértek Donald Clark bejegyzésével, a lelkesedésért magaménak is érzem, de a tanulást nem tudom elfogadni. Lelkes tömegközlekedő vagyok, abból a kényelmesebb típusból, aki egy ülőhelyért akár képes megvárni a következő járatot, bíztosítva saját magának a kényelmes információszerzési környezetet. Tömegközlekedve a mobiltelefonom a kezemben van, mint bliccelőnek a lyukasztásra váró jegy. A mobil információszerzésem praktikus időgazdálkodásból származtatható: igyekszem az utazással töltött időt a lehető legjobban kihasználni. A tanulás nem megy, de például kiváló lehetőség adódik hírek gyorsított böngészésére. A feldolgozhatatlanul sok forrás szelektálására a 45-50 perces utazás nagyon jó, mert ami ezalatt nem kelti fel az érdeklődésem és nem mentem el egy későbbi és nyugodtabb olvasásra, azt vélhetően nem fontos és soha nem is olvasom már el. Remek lehetőség a levelezés parlagfüvének korai irtásába kezdeni például a villamoson. A technikai lehetőség adott a válaszadásra, de valljuk be hogy elég kényelmetlen, főleg télen. Ez a külső környezeti kényszer megakadályozza, hogy olyan levelekre is válaszoljak, amire jól fűtött szobában könnyebben gondolnám, hogy adódik idő. A válasz gomb helyett gyakoribb lesz az archiválás és meglepő módon ez kisebb mértékben csökkenti a kimenő és ezáltal a beérkező levelek számát is. Csak azt a szabályt kell betartani, hogy válaszolj, vagy archiválj, de ne lapozz tovább! A tömegközlekedés kiválóan szabályozza a facebook használatot is. Ez természetesen korlátozást is jelent, lásd interaktivitás a fentiekben, illetve utazva bőven adódnak érdekes dolgok, amit érdemes másokkal megosztanunk. (Ebben még nem vagyok elég gyakorlott.) Örök dilemma az időgazdálkodásba a foursquare használata, ami nem visz el olyan sok időt, hogy zavart okozzon, de egy-egy értékes és érdekes hely kizökkent a mobil office műveletek begyakorlott sorozatából.

az egész életen át tartó mobil tanulás egy lelkes csoportja

Szeretném azt gondolni, hogy a tanulás több, mint információszerzés és elemi része a produktivitás, esetleg a másokkal való együttműködés is. A kiváló technikai eszközök erre persze lehetőséget adnak, de a hazai tömegközlekedésben ez azért nem annyira elterjedt. Meglepő lenne, ha hangjegyzetet készítenénk egy mozgólépcsőn. Eddig összesen egy alkalommal láttam olyat, hogy egy fiatal, vélhetően hallgató, laptoppal metrózott és aktívan dolgozott rajta. Túl a biztonsági kockázaton és nem egyértelmű hálózati kapcsolódáson, mindenki a képernyőjét nézte. Ha jól emlékszem levelezést intézett Lehet kisebb közönsége lett volna egy keményebb természettudományos oktatófilmnek, vagy egy atomfizikai témájú podcastnek, vagyis lehet, hogy a mobile office helyett tényleg a mobil learning a helyes megoldás 🙂

Az Apple az oktatás területén a napokban egy jelentőset lépett előre azzal, hogy az oktatási tartalom előállításának munkáját és az így keletkezett minőségi tartalmakat felhasználói közelségbe engedte. Ezt az eseményt és várható hatásait, esélyeit igyekszem körbejárni ebben a bejegyzésben. Előre kell jeleznem, hogy az Apple kultúra elégedett használója vagyok és egyébként is elfogult leszek egy kicsit, természetesen pozitív irányba. (Elfogultságomra mentség, hogy hivatalosan, ám nagyrészt passzív állományban magam is ADE szakértő vagyok. Az elfogultságnak ez nem előzménye, hanem éppenséggel a következménye.)

Az oktatási terület előrelépésének három oszlopa, az iPad és iPhone készüléken frissülő iBooks alkalmazás, az önállóan is megjelenített iTunesU program, illetve az iBooks Author digitális tartalomszerkesztő program. Az iBooks megtekintő program változásai látszólag nem jelentősek, valójában pedig alkalmassá teszi a készülékeket arra, hogy interaktív, 3D elemeket, egyéb extrákat is tartalmazó tananyagokat legyenek képesek megjeleníteni. Egy stabil és a működtetés helyett a tartalomra fókuszáló technológiában azt jelenti, hogy valamit végre meg lehet csinálni várhatóan gond nélkül, ami szinte természetes és erre külön figyelmet nem is fordítunk, pedig lehetne.

Az iTunesU külön program a felsőoktatási intézmények, illetve oktatási intézmények tartalomszolgáltatásának minőségi gyűjtőhelye lett. Jelentős változás, hogy ez most már külön program, ami szerencsés módon együtt járt a tartalomszolgáltatás egyidejű fellendülésével is (erre akadnak szép példák…) Korábban is lelkes iTunesU felhasználó voltam, már évekkel ezelőtt vártam, hogy hazai intézmények is megjelennek a rendszerben, de akkor még a tartalommegosztás alapelveiről folyt a vita jelentős része. Ez a diskurzus még mindig tart, a különbség annyi, hogy most már nem lehet azt gondolni, hogy ezt úgysem lehet, úgysem érdemes, stb. hiszen a jó példák komoly érvek. Régebben is lehetett jó podcasteket találni az iTunesU rendszerben és volt egy szakasz, amikor én magam is próbálkoztam, de a lelkesedésem elfáradt, ahogyan mások is egyre kevésbé frissítették a tartalmat. Ha már volt egy mozgókép, akkor a kevésbé elegáns ám könnyebben és gyorsabban hozzáférhető youtube, vagy számomra az élő adást is támogató ustream lett az alternatíva. Csaknem el is felejtettem, hogy létezik még ez a kommunikációs gyűjtőpont, így az időzítés remekre sikeredett.

A legkomolyabb fejlesztés egyértelműen az iBooks Author, aminek a segítségével saját magunk is könnyedén szerkeszthetünk már meglévő digitális tartalmakból, vagy készíthetünk saját magunk által előállított tartalmakból és interaktív elemekből álló eTankönyvet. Nehéz megtalálni a kifejezést, mert ez a formátum mintha többet adna egy eBooknál, de az interaktivitás egyelőre még eltakarja a tankönyvi módszertan vélt eredményeit. A program a GarageBand logikájára épít, vagyis a felhasználónak egy amatőr szintet messze meghaladó alkalmazást és könnyű működtetést ad a kezébe, hogy a tartalomfejlesztésre tudjon koncentrálni. Az Apple részéről ez a lépés nagyon jó, hiszen valljuk meg, hogy vélhetően többen vannak, akik szívesen szerkesztenek interaktív eTananyag (akár ez a munkájuk, akár a tanáruktól kapott feladatuk), mint ahányan amúgy nagyon is tiszteletreméltó kezdő zenészként, vagy zenekarként “egy garázsban próbálnak”.

a kép az iBooks Author program nyitóablaka alapján készült

Az iBooks Author a szokásos Apple minőség, amit az első pillanattól kezdve élvezet használni. Az ember tartalomszerkesztő vágya felkorbácsolódik és máris nekilátna még gyorsan egy interaktív tankönyv összeállításának, pusztán csak azért, hogy öncélú lelkesedében élvezze a program kipróbálását 🙂 A GarageBand alkalmazáshoz hasonlóan itt is minden megvan ahhoz, hogy elkészüljön a mű és pár kattintás után megosszuk a világgal, vagyis pontosabban a világ iPadet használó részével. Az iWork és iLife programok ebben nagyon jók, hogy érdemi segítséget adnak ahhoz, hogy egymagunk, esetleg másokkal együttműködve a kezdetektől akár a világpiacig el tudjunk jutni. A teljes munkaidőt és szabadidőt is le lehetne tölteni ezekkel a programokkal. Ebben a családban tökéletes új tag az iBooks Author. Egy profi tartalomfejlesztő valószínűleg már 5 perc után találna olyat, ami neki rendszeresen kell, de a program nem tudja. A nem profi pedig fog sok olyan lehetőséget találni, amire nem is mert volna gondolni, hogy pár kattintással képes lesz megcsinálni és tényleg működik. Az egyensúly el lett találva most is.

a kép az iBooks Author program használata közben készült

Barátságtalan lépés, hogy a program nem engedi megnézni az elkészült munkát, vagyis engedi, de csak ha iPadre exportálva akarjuk megnyitni. Ez egyértelműen eszközvásárlásra ösztönöz, ami természetesen érthető, de talán ez egy kicsit túl direkt. Nyilván egy iPadre fejlesztett anyag a legszebb egy iPad kijelzőn lesz, de igazán elférhetett volna a csomagban egy előnézet program. A rövid ismerkedés alatt kétszer is eszembe jutott, hogy mégiscsak kellene egy iPadet vásárolnom (eddig nem vettem és nincs is tervezve), így valójában a megtekintőnek ezt a hiányát korlátként élem meg. Kárpótlás, hogy szép minőségben lehet PDF exportot készíteni, de hát ott eléggé elveszik az interaktív varázslatok egy jelentős része.

A program iránt érzett lelkesedésemre utal, hogy gyorsan kiraktam a dockba (windowsnál ez a START menühöz hasonlítható) mégpedig a szintén nagyon jó és sok tartalmat kezelni képes Evernote és az eBook konvertáló Calibre közé, hogy az új programnak a nagy múltra és tapasztalatra visszatekintő közeli munkatársai között megnövekedhessen az önbizalma 🙂

a kép az iBooks Author program használata közben készült

További tanulság, hogy az Apple MAC termékek és szolgáltatások elleni érvek súlypontja a kompatibilitási gondot tévképzetéről át fog kerülni az eszközfüggőség területére. Ez már nem formátum és plattform, vagy operációs rendszer csatája, hanem egy komplex szolgáltatás és eszközcsomag (egyáltalán nem olcsó, ám minőséget garantáló) előretörése. Nem kell holnaptól elfelejtenünk a videótórium egyre bővülő kínálatát, ami szintén kínál(hat)ja, akár az iTunesU-hoz hasonló oktatási tartalmat is. Ellenben fokozódik a nyomás, hogy a hazai egyetemek is lépjenek előre a tartalommegosztás területén és például megjelenjenek előadások, egyéb felvételek. Nemsokára kezdődik az új félév. Ha az újévi fogadalmak között nem is szerepelt az online tartalommegosztás, attól még az új félévben lehet változtatni ezen a szokáson egy valóban működő bloggal, órafelvételeket bemutató podcast csatornával. Ugye nem csak szöveg alapon működik az információs és tudás alapú társadalom?!

A felsőoktatásban eLearning rendszert kialakítani, fejleszteni, menedzselni nagyon komplex feladat. Az oktatásmenedzsment bármely területét felvonultathatnánk, nem találnánk olyat, ami ne lenne nehéz, vagy amit éppenséggel könnyű lenne eredményesen, hatékonyan és közelégedettségre üzemeltetni. (Utóbbi eredmény pedig, valljuk meg, lehetetlen.) Évtizedekkel, esetleg évszázadokkal korábban kialakult rendszerek menedzselése is nehéz, hiszen még a rögzült szokásoktól eltérő gondolatok is merészek nemhogy a tettek. (Ha valaki nem hiszi, akkor tegye fel magának a kérdést, hogy a közoktatásban miért 45 percesek az órák? Mi indokolja és mi lehet az oka és mi lenne ha ezen valaki változtatni szeretne?) Külön menedzselési műfaj egy olyan rendszer létrehozni és fejleszteni, amelyik az oktatásszervezésben nagyon fontos szerepet kap és kiemelt a jelentősége az oktatási minőség alakulásában is.

A Felsőoktatás-menedzsment Műhely programsorozata nagyon hasonlít a MeetOff-hoz, illetve azt is írhatnánk, hogy a MeetOff hasonlít a műhely szakmai eseményeihez. (Nem csak abban, hogy a műhely beszélgetésein is készülnek fényképek...) A műhely olyan, mint egy sokat tapasztalt, egy irányra jobban koncentráló MeetOff. Szembetűnő hasonlóság, hogy rövid, lényegretörő, vitaindító előadásokat várnak a fellépőktől és utána a kérdezés legalább olyan fontos, mint a kiválasztott előadók által elmondottak. Nehéz az egyensúlyt megtalálni, mert a témában jártasak az értő közönségnek szeretnek sokat beszélni, ugyanakkor alig várják, hogy jó kérdéseket kapjanak és érdemi legyen a párbeszéd. Január 19-én Forgó Sándorral és Sinka Róberttel nagyon igyekeztünk, hogy az “Elektronikus tanulmányi és e-learning rendszerek menedzselése a felsőoktatási intézményekben” című program megfelelő felvezetéssel induljon. Forgó Sándor az EKTF eLearning helyzetét elemezte, tételesen végighaladva a szervezés és vezetés legfontosabb kérdésein. Sinka Róbert a szempontsor alapján mutatta meg nekünk, hogy milyen a stratégiai alapú eLearning elmélete és gyakorlata. Személy szerint én igyekeztem az ELTE eLearning rendszer organikus fejlődését körbejárni, ennek minden előnyét és hátrányát (viszonylag sok személyes történettel kiegészítve) bemutatni. Az előadások jelene pozitív közönségre talált, a múltja már bizonyos, de a jövőjük még bizonytalan, ám igencsak bíztató. Minden előzetes számítás ellenére én is igyekeztem tartani magam az időbeli keretekhez, ami nehézséget okozott. Ellensúlyozásként, a hallgatóság felé történő utólagos kompenzálásként inkább a kérdéseket eleveníteném fel és röviden összefoglalom a válaszaimat. A kérdések néhol összevonva, néhol kicsit a jegyzetekre hagyatkozva újrafogalmazva jelennek meg. Igyekeztem az olvasó számára itt is érdekeseket leírni.

• Mi lesz a papír alapú könyvekkel? Az eLearning kiváltja a régi, papír alapú megoldás?
• Sajnos a válasz közben nem mertem belekezdeni, hogy visszautaljak Nádasi Mária tankönyvekkel kapcsolatos délelőtti előadására, ami a Takács Etel emlékülésen hangzott el, pedig akár abból is kiindulhattunk volna. Én nem szeretem, hogy ha az eLearning megjelenése, térhódítása a kiváltásra koncentrál. Van ilyen hatás is, de talán nem ez a legfontosabb. Az elektronikus tartalmak megjelenése a hozzáférhetőség és a megoszthatóság, illetve az interaktivitás egy új korszakát hozzák el, ami nem a régi elleni küzdelemmel írható le. Árnyalja a képet az eBook megjelenése és ellentmondásos elterjedése és fejlődése is.
• Mennyi tartalom van a rendszerben?
• A ténykérdést élőben nem tudtam így ezúton jelzem, hogy az ELTE eLearning rendszerben jelen állapot szerint 58.825 tartalom jellegű dokumentum, vagy ilyenre történő külső hivatkozás van, ami 3 félév összesített munkája.
• Az eLearning képes lesz-e a külföldi források drága beszerzésének ellensúlyozására?
• A minőségi tartalomért biztos, hogy mindig fizetni kell, de ez alapvetően nem pénz kérdése, hanem a tartalommegosztás, tudásmegosztása kérdése. A tudásmegosztás kultúrája még messze nem nőtt fel a web 2.0 eszközök elemi szintjéig sem, legfeljebb az illegális megoldásoknál lehetne ezt feltételezni. A szerzői jog és érdek kérdésének és a megosztásnak az ellentmondásaira létrejöttek különböző jogi irányok, de sajnos még mindig a tudás hatalom, a hatalom pedig pénz elv érvényesül, néha még az egyetemeken is. Érdekes lenne egyszer úgy könyvet online (esetleg offline) megjelentetni, hogy nem előre, hanem utólag kell fizetni érte. Ki mennyit tud adni érte és mennyire érte meg megvennie azt a tartalmat. A tartalomfejlesztés és tananyagfejlesztés jelenleg sok forráshoz juthatott, de ezek általában zárt közösségek, pályázatokon, pályázati versenyeken elért eredményei. A kooperativitás nem jelenik meg a nagy tartalomfejlesztési projektekben, amelyeknek a rendszer (vélhetően jól illeszkedve a konkurenciaharcban nyertesek elképzeléseihez is) zárt és mások számára (érdemben) csak ritkán hozzáférhető. Az intézmények közötti verseny és a kooperáció egyensúlyának a megtalálása különösen fontos lenne olyan helyzetekben, amikor egy jó MA (mesterszak) tartalma félévente, évente változik és ehhez nyilván nem tud (talán nem is akar) igazodni az elektronikus tartalomfejlesztés. A mentalitás ezen a téren a közeli jövőben nem fog megváltozni.
• Hogyan értékelem, hányast adnék a jelenlegi digitális tananyagokra?
• Elég negatív véleményem van, 1-est adnák. Ennek az az oka, hogy nem a tartalomközpontú, hanem a tevékenységközpontú oktatási folyamat sikerében hiszek, így nagyon nehéz olyan digitális tananyagot elképzelni, ami megfelel ennek. Számomra egy jó tananyag interaktív abban az értelemben is, hogy a tanárok és tanulók nem csak használják, hanem formálják, alakítják, vagy akár kialakítják.
• Az online tananyagokkal történő tanulást, hogyan lehet hatékonyabbá tenni?
• Tanulásmódszertani kérdés. Ne gondoljuk, hogy bárki, ide sorolva akár a digitális bennszülöttek nemzedékeit is, úgy találkozik első elektronikus tananyagával, hogy rendelkezésére állnak a tanulás hatékony módszerei. A tanulást tanulni kell offline és online is. Utóbbi esetben nehezebb a dolog, mert nincs meg a közoktatásban (sajnos) megszokott külső kényszer, így a személyes jelenlét hiányának ürügyét kihasználva sokkal kevésbé lesz hatékony a tananyag alkalmazása, mint egyébként lehetne.
• A pedagógus személyiség hogyan tud online is “átmenni”, megjelenni?
• Itt szintén félhetünk attól, hogy az online környezetben valami jó elmarad, amit a személyes jelenlét megad az offline tanulóknak. Először is ne gondoljuk azt, hogy a pedagógus személy offline környezetben mindig valami nagyon jót jelent. Ez nem természetes. Ha a pedagógus olyan jó, hogy offline környezetben érződik ennek valamilyen különleges hatása, akkor mindez miért nem érződhetne online is? Nem a kommunikációs közeg számít. Egy jó pedagógusnak online is jónak kell lennie, saját személyes digitális lábnyomával és egyéni portfoliójával megerősítve.
• Hogyan lehet az oktatót eredményesen motiválni az eLearning használatra?
• Én kötelező unkaköri feladatnak írnám elő, de jelentős szervezeti és egyéni támogatást is megadnék ahhoz, hogy mindenki megtanulhassa a technikát és a módszertant is. Más egyetemekhez hasonlóan egy külön szervezeti egység foglalkozhatna azzal, hogy módszertani támogatást nyújt az oktatóknak, illetve akár a tanítást minőségét is kontrollálja. Itt jeleníteném meg feltételként az IKT kompetenciákat és az eLearning megfelelő használatát is.
• Érdekes módon a tanulmányi osztályok, oktatásszervezési hivatalos alig jelennek meg az eLearning történetekben. Mi lehet ennek az oka?
• Még nem érvényesültek az eLearning, de még csak a hagyományoshoz képest összetettebb oktatásszervezési megoldások a felsőoktatásban, így ez a szerep az eLearning felől nézve passzív szolgáltatást jelent. Egészen más lenne a kapcsolat, hogy ha nem a hagyományos előadások és szemináriumi formák adnák az oktatásszervezés 99%-át, hanem lennének kreatívabb és módszertanilag értékesebb megoldások is.

A műhelybeszélgetés egyik legfontosabb tanulsága, számomra legizgalmasabb élménye, hogy az eLearning kérdése érezhetően módszertani és nem technikai kérdés és ezt mindenki természetesnek gondolja, ami az elmúlt évtized egyik legnagyobb (sorok között elbújó) eredménye.

Kis túlzással alig tudtam megállni, hogy ne állítsam be a böngészőm ideiglenes kezdőlapjának az Edublog 2011 végeredményét megmutató listát. Be kell látnunk, hogy nem csak a digitális nemzedékek besorolása nemzetspecifikus, hanem a web 2.0 eszközök használata és ezen belül a blogkultúra is. Az összehasonlításhoz minden esetben kell valami közös alap, amit ebben az esetben legalábbis sokáig kell keresni. Hivatkozhatnánk az angol nyelvre, amit többen írnak és többen olvasnak a magyarnál. Hivatkozhatnánk a jólétre, vagy bármi külső okra ha éppen mentegetni akarnánk a hazai blogkultúrát, de nagyon átlátszó és gyenge kísérlet lenne.

Kedvenceim közé tartoznak az osztályblogok. Rontja ugyan az élményt, hogy az év végén záruló verseny után nem frissül mindegyik de talán a szavazatok száma sem hazai szokás szerint született (légyszilájkoldmárazismerősömismerősénekazoldalátésoszdmeghogymásokislássák fontosnekikegyversenybennemimindegynekedhogymiaz?) ami remek kutatási felület az ismertségi hálózatok feltérképezésére. A tanári és tanulói kategória nem meglepetés, de a könyvtáros már annál inkább. Igazán komoly és vegyes érzelmeket kelt az “iskolai adminisztrátor” kategória. Erős idegzetűek olvassák el az első helyezett kétsoros blogbemutatkozó mondatát. Ha valaki hallott olyanról, aki látott már olyat, aki egyszer találkozott itthon egy hasonlóval, akkor kérem kommentben jelezze. Bátran megirigyelhetjük az “oktatástechnika” blogokat is, informáltságuk és naprakészségük figyelemreméltó. A web 1.0 kötöttségét felvállalóknak szomorúságra adhat okot, hogy vannak kategóriák, ahol nyár óta nem született újabb bejegyzés. Az oktatási wiki csoportnak pusztán a létezése elgondolkodtató a hazai helyzetre vetítve. A webináriumok kategória pedig kötői kérdés például az egyetemi oktatók és kutatók számára, hogy a “tudásközpontok” alkotó tagjaiként lehet érdemes lenne a maradandónál is maradandóbbat alakítani. A twitter és a közösségi csoportok kategóriánál már a kitartó extenzív felhasználók is zavarba jönnek. Gondoljuk végig, hogy hasonló kategóriák mentén összejönne egy hazai lista?

A helyzet ellentmondásos. A Goldenblog meggyőz minket arról, hogy igenis van kínálat és van kereslet is a tudáspiac (információpiac) ezen területén. Egyetlen kivétel ez alól talán az iskola, a tanárok és tanulók, kutatók és fejlesztők világa. Ki tudja miért, de az említett versenyen nincs ilyen kategória. Ez nagy kár, mert ha nincs ilyen ismert verseny, akkor nincs “szaknévsor” sem, ahol lehetne szemlézni a hazai blogokat. Részben erre tett érdekes kísérletet a tanarblogok.hu portál, aminek komoly fellendülést biztosítana, ha tanári, tanuló és pedagógiai blogok linkgyűjteményét frissítené és a leginkább teljessé tenné. Sokszor morgolódtam már azon, hogy nem használjuk ki eléggé a webes technológiát, nincs ez másként a blogolással kapcsolatban sem.

Blogot indítani csak technikailag könnyű, tartalmilag nehéz. Ami még ennél is nehezebbnek tűnik, az a működtetése. Elhagyott blogokat gyakrabban találni, mint most indulókat, de lehet csak én keresek rossz területen. Vannak pihenő blogok is, amiben jobb esetben havonta születik egy bejegyzés, vagy még ritkábban. A blog olyan, mint gazdag tengerparti turistának a nyaralás végén az olcsó sátor. Bátran ott lehet hagyni, mert jó volt és szép volt de magunkkal vinni az utazáshoz már nem éri meg, egyszerre csak körülményes lett.

Ritkaságszámba mennek a gyakran frissített blogok, pedig az ezek által biztosított kínálat részben egyenlő az információfogyasztás kalóriaszegény ám értékes anyagokat tartalmazó menüjével. Nagyon nem mindegy, hogy mit ad nekünk az RSS olvasónk. A blogműfajnak persze konkurencia a twitter, a facebook és még sokan mások, de talán nem olyan erősen, hogy ne működhetne jobban. Elfogadom az azt érvelést is, hogy legalább 8 digitális láb kellene ahhoz, hogy érdemi digitális lábnyomunk legyen a különböző keménységű talajokon, amerre éppen online kalandozunk. Érthető módon a pedagógiai blogok között mostanában az oktatáspolitika pörög jobban, de nem csak az aktuális kérdések miatt, hanem mert egyszerűen nincs komoly konkurenciája. Lehet én vagyok tájékozatlan, de nem tudok osztályblogról, alig hallani tanárblogról, esetleg külön tanulói blogról. A “kényszerblogoltatás” legtöbbször nem produkál maradandó eredményt, a hallgató gond nélkül hagyja ott saját nevével, búcsúposzt nélkül az elindított blogot. A facebook profil lassan olyan lesz, mint az email cím pár évvel ezelőtt. Kellemetlen azt mondani, hogy nekem nincs és megmagyarázni, hogy miért nincs. A facebook esélyes arra, hogy felszippantja a blogolók egy részét, hiszen posztolni az üzenőfalra, előre megadott sablonokban digitális lábnyomot hagyni egyszerűbb, mint írni. Nem szövegalapú formátummal kommunikálni kockázatosabb, de egyszerűbb.

Jó lenne egy friss pedagógiai blognévsor, az se lenne baj, ha benne lennének az elhagyott blogok, hátha valaki kedvet kapna a folytatáshoz. Mennyi? 10! Mi 10? Az év, amivel becslésem szerint le vagyunk maradva.