Valami miatt hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a web 2.0 világa napjainkban szinte már természetes és elég tudni róluk, akkor máris olyan, mintha úgy is használnánk az internetet és mindez életvezetésünk természetes részévé vált volna. Az elmúlt hetekben többször rá kellett jönnöm, hogy ez egyelőre nagyon nincs így. A helyzet leginkább az átlag munkavállaló önéletrajzára és a középiskolás digitális nemzedék informatikai magabiztosságára hasonlít. Előbbiből tudhatjuk, hogy mindenki profi office felhasználó, még az is, aki csak néhányszor nyitotta ki az excelt de tudja, hogy táblázat van benne. Utóbbinál tapasztahatjuk, hogy bizony szükség van az office alkalmazások online tananyagaira, hiába a középiskola és hiába a digitális nemzedék jelvény.

Órán beszélgettem egy hallgatócsoporttal (az utóbbi évek egyik legjobb csoportjával) és költői kérdések sorozatában mosolyogtunk egymásra. A hallgatók már gép előtt ülnek és több jel is utal rá, hogy sok minden nem oda tartozó tevékenység mellett jegyzetelnek is. Nem megosztott google fájlba, hanem csak úgy. Jó jel, hogy az ügyeik megtárgyalására létrehoztak egy facebook csoportot, de ebből úgy tudom kizárták az oktatókat. Nem is szóltak róla (legalábbis nekem nem). A hallgatók évek óta létrehoznak az eLearning fórum mellett olyan csoportot ahol nincs oktató, hiszen így informális közegben lehet egyeztetni. Mintha az oktatókkal nem lehetne sokmindent informálisan egyeztetni. Egy facebook környezet kiváló informális terep lenne, ahol oktató és hallgató szót ért egymással és még mindig ott lenne a személyes üzenet, ha valami tényleg csak bizonyos személyekre tartozik. Hálózati társadalom és kapcsolatok, de biztos ami biztos a hálózatot megtartjuk a teremben és meghúzzuk a határt a tanári és hallgatói asztalok között is. Az online közösségek látványosan leképezik az offline csoportokat, egyszerűen csak kommunikációs plattformváltás van, szemléletváltás nincs.

a web 2.0 lehetne közösségi szivárvány, de hát mi jobban szeretjük ha tudjuk hol a határ

Számos kollégám tudatosan nem regisztrál a facebookra, nem használ web 2.0 eszközöket, nem ír blogot. A döntések mögött sokféle okot hallok felsorolni, de leggyakrabban az időhiány jelenik meg. Külön téma lehetne a tevékenység és annak tartalma közötti ellentmondás, de erről majd máskor. Akadnak persze kivételek, de a web 2 valahogy vagy kezdettől fogva idegen, vagy nehezen (és csak kicsit) válik természetessé. Látni olyan példát is, ahol a 2.0 felől csúsznak “vissza” az 1.0 felé, de nemrég találkoztam egy érdekes esettel: a félreértett elutasítás és az ugyanazon a területen történő kutatási eredmény közötti gyors, 5 hetes váltás még engem is meglep, pedig nem vagyok avatár 🙂

a web 2.0 üresen hagyott iskolapadjai

(a fénykép elkészítésében való közreműködéséért külön köszönet Horváth Cz Jánosnak)

Egy tanárképzéssel foglalkozó konferencián (lásd a fenti képen a helyszínt) arról “kerekasztalbeszéltünk”, hogy a hálózat milyen korszerű, milyen jó és milyen remek lehetőség, érdemes együttműködni és ma már nem is olyan nehéz. A nézők közül valaki jelezte, hogy bizony nehéz, mert a napi munka után még egy kicsit web 2.0 és tartalommegosztás az rengeteg idő. Olyan ez, mint amikor az iskolában a hagyományos, jól “bevált”, megszokott nap után még egy kicsit plusszban kompetenciafejlesztő órát is tarthatnánk. Nyilván sok időt igényel és semmi értelme, de végülis a látszat, legalább önmagunkban szépen kialakítható. A kérdésre azt válaszoltam, hogy én igyekszem beépíteni, például próbálok azzal időt nyerni, hogy élőben közvetítem és rögtön rögzítem is az előadásaimat, így már alig kell vele később foglalkozni. A web 2.0 és az online közösségi élet vagy beépül, vagy nem maradandó. Olyan ez mint a konceptuális váltás a konstruktivista pedagógiában.

az információs délibáb síkjai – kérdés, hogy melyik a 2.0 felülete?

Semmi kétség, az információs társadalom legnagyobb értéke nem az információ, hanem az idő. Joggal érvelhetünk úgy, hogy minden ami web 2.0 elveszi az értékes időt. Egy kicsit hamis a gondolat olyanoktól, akik szerint egy 4sq bejelentkezés időpocsékolás, de hosszú emailt írni, vagy online csetelni egy (videó)hívás helyett az nem az idő pazarlása. Rengeteg eset van, amikor gondolkodás nélkül pazaroljuk mások, vagy esetenként saját időnket, de a web 2.0 alkalmazásokat időhiány miatt utasítjuk el. A most szerveződő konferenciánk remek gyűjtőpont volt az ide vonatkozó tanulságokra. Az egyik hallgató az órán rákérdezett olyasmire, ami kint van a weblapon és amit a gép előtt ülve gond nélkül megtalálhatott volna. A szervezőkhöz érkező levelek többségére a választ a konferencia weboldaláról másolom át szó szerint. Az órán jeleztem a hallgatóknak, hogy érdemes lenne felfedezni a PPK szervezeti egységek fejlődő weblapjait. Mire azt a választ kaptam, hogy nincs idejük rendszeresen megnézni. Az RSS olvasó beállítása, a talált érdekes tartalom továbbosztása, a közösségi tartalomfigyelés fel sem merült. A web 1.0 környékén elpazarolt idő remek kiindulási alap lenne a technikailag már amúgy is túlfejlesztett rendszerek interaktív használatára.

Hasznos lenne időmérleg kutatásokat végezni, hogy a web 2.0 használat és online közösségi élet elviszi az időt, vagy éppen újrastrukturálja és ezzel hatékonyabbá teszi a felhasználását? A web 1.0 körüli toporgás és a web gyök2 felé mozdulás aligha lehet hatékony. Nyugodtan számoljunk le azzal az illúzióval, hogy a 2.0 világát éljük. Ez vagy délibáb, vagy egy hosszú út, ami nyilvánvalóan sok időt is jelent(ene).