Tudományos fókuszcsoportok narratívái a nevelés tudományáról

Az alábbi blogbejegyzés kitalált történet, amelynek szereplői a valóságban nem léteznek, kizárólag a blogbejegyzés írójának fantáziájában keletkeztek és ott is szűnnek meg létezni. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy kérdőívekkel és tesztekkel nem érhetők el, nem vizsgálhatók meg és bemért kategóriarendszerre épülő megfigyelésük is reménytelen, vagyis a vélemények helyett tényekre építő paradigmában nem is léteznek. Szintén igaz rájuk az az állítás is, hogy csak én láttam őket egyszer, egy sajátos és megismételhetetlen nézőpontból, aminek szubjektivitásához kétség nem férhet és saját gondolataim résztvevő megfigyelésével még egyszer aligha jutnék ugyanebbe az állapotba, vagyis kijelenthetjük, hogy csak nekem léteztek, de erről mások nem bizonyosodhatnak meg, vagyis nem is léteznek igazán. Ha a fentiek ellenére bárki felismeri őket és valós személyekhez, eseményekhez társítja létezésüket, akkor az kizárólag a véletlen műve és a bejegyzést író szándékától bizonyosan független cselekmény.

Mindenki ismeri azt a kitalált történetet, amikor 4 vak ember szerette volna megtudni milyen is valójában az elefánt. A tapogatózás után mindenkinek határozott véleménye volt róla. Az egyik szerint vastag puha cső, a másik szerint hegyes és szúrós tőr, a harmadik szerint egy vastag oszlop, a negyedik szerint pedig puha takaró. A kérdés az, hogy ki az, aki a többiek tapasztalatait kétségbe vonva megadhatja az elefánt hivatalos meghatározását? A másik kérdés az, hogy ha egy vak elefánt szerette volna megtudni, hogy milyen az elefánt, akkor hasonló következtetésre jutott volna vagy sem? (Vak elefántoktól ez furcsa viselkedés lenne, ilyet nem feltételezhetünk.)

A neveléstudomány és vélhetően más, hasonló társadalomtudományok közös tulajdonsága, hogy nem találkozunk velük az iskolában, nem tanuljuk őket gyerekként (nem véletlen) és így mindenki, aki ezzel foglalkozik, olyan mintha bevándorló lenne. A neveléstudományban kis túlzással azt mondhatjuk, hogy nincsenek bennszülöttek, csak bevándorlók. Mindenki érkezett valahonnan. A többség a pedagógia kapuján át érkezik, de akadnak olyanok is, akik más területekről, közvetlenül, kihagyva a főbejáratot. Vannak akik közös területeket hoznak létre kemény munkával.  Vannak, akik kerítést ácsolnak és bekerítik saját területüket. A kerítés két oldala alapján felmerülhet a kérdés, hogy ki van bezárva? Aki saját maga köré építette a kerítést, vagy akit ezzel a kerítéssel be akart keríteni? Nincs olyan kerítés, ami elegendően nagy lenne az utóbbi cél megvalósításához. A nézőpont viszonylagosságát jó mutatja, amikor egy kisgyerek azt mondja a tengerről, hogy az egy nagy homokozó, aminek víz van a szélén.

Kerítést általában azok építenek, akik valamennyire félnek. Úgy akarják megnyerni a versenyt, hogy a többiek el se indulhassanak, vagy legalábbis a saját szabályaik szerint esélyük se legyen. Például fussunk a kerítésükön belül, az ő területükön. A kerítésen kívüli tér tágassága, változása bizonyosan félelmet kelt mindenkiben, de az igazán bátrak nem a kerítés két oldaláról figyelik egymást, és futják saját versenyeiket, hanem gond nélkül ugorják át a kerítést, természetesen oda és vissza. Könnyen felismerhetjük azokat, akik ugrottak már át kerítéseket, onnan hogy ők (egymásra is) mosolyognak. A többiek pedig a fogaikat csikorgatják. Az igazán bátrak nem leküzdik a szenvedélyt, hanem megtanulnak együtt élni vele, megtanulják viselni és megélni a következményeit, amelyek gyakran félelmetesebbek, mint a szenvedély legyőzésének lehetősége. Az elefánt lábába vagy fülébe (vakon) kapaszkodni nem kell túl nagy bátorság, de megfogni az agyarát, vagy az ormányát már sokkal inkább össze kell szedni magunkat. Különös erő kell ahhoz, hogy az új felfedezés közben a másik kezünkkel legyen bátorságunk elengedni azt, amit bizonyosnak gondolunk.

A pedagógia sokszínűségében mindenki mást lát érdekesnek, mert leginkább mindenki mást vesz észre belőle. Mester és tanítvány találkozásának pillanatában kinek jutna eszébe kérdőívet adni nekik, amiben röviden és zárt végű kérdésekre adott válaszaikkal lehetőleg gyorsan, számszerűsítve válaszoljanak arra, hogy mi történik éppen. Egy-egy pillanat egész életre szól és aligha írható le együtthatókkal, vagy szignifikanciával. Szintén érdekes érzés megfigyelni valaminek a fejlődését és alakulását úgy, hogy korábbi megfigyeléseink alapján tudjuk, hogy várhatóan mi fog történni. Kitalálni, megjósolni a megismételhetetlen és egyszeri pillanatok sorozatában a következőt, szintén nagy cselekedet. Legalább akkora, mintha amikor meg tudjuk mondani, hogy milyen is az ember, amikor éppen nem érez semmit, csak megválaszolja a tudásszintmérő teszt feladatait. Milyen együtthatóval írjuk le azt az érzést, amikor visszamegyünk a régi iskolánkba? Milyen érzés, amikor meg tudjuk mondani az iskolában, a régi osztályban, ami a gyerekekkel most történik annak mi az oka és mi lesz a várható következménye?

Kerítést építeni bárki tud. Ebben még annyira sem vagyunk ügyesek, mint a hódok a gátakkal. Egy katedrális felépítése az igazán komoly feladat. A legnehezebb része, amikor rá kell ébredni, hogy az igazán minőségi munka (amire hivatkozva a kerítést építettük) egészen egyszerűen nem is fér el a körbekerített kiskertünkben és egyébként is a víz szélén van a kicsiknek a homokozó és nem fordítva.

Szerző: Bejegyzés időpontja: | Kategória: Egyéb kategória