2011. augusztus 1-jén jelent meg a Pedagógia-Online Hungarian Educational Research Journal (PO-HERJ), a Nevelés- és Oktatáskutatók Szövetségének (HERA) kétnyelvű online tudományos folyóirata. A Pedagógia-Online portál története 2003-ban kezdődött és azóta igen hosszú és erősen kanyargós utat járt be. Az eredeti tervek között mindig is ott volt, hogy kellene egy online, színvonalas írásokat megjelenítő portál, ami a tudományos folyóirat kritériumainak is megfelel, de mégis megmutatja, hogy a nevelés- és oktatáskutatással foglalkozók nem a valóságtól elrugaszkodott, elefántcsonttoronyban, asztalfióknak író különleges remeték (akik ugye, mint tudjuk soha nem is láttak gyereket, meg iskolát…)

A Pedagógia-Online hivatalos időszaki kiadványt a NKÖM 2004. március 8-án jegyezte be online és nyomtatott formában is megjelenő folyóiratként. A portál sokáig hírportál volt, de helyet adott már konferencia regisztrációs rendszernek és jelentek meg rajta könnyebb műfajban megfogalmazott írások, esettanulmányok is. A tudományos igényű írásokat tartalmazó folyóirat végül majdnem 7,5 évet váratott magára. A Pedagógia-Online a nevelés- és oktatáskutatás területén szeretne tudományos írásokat megjeleníteni, de teret ad a műfaji kísérletezésnek is. Fontos tartalmi része az ismertetések csaknem kihalófélben lévő műfajának erősítése és a különböző, hazai és nemzetközi rendezvényekről szóló összefoglalók, beszámolók közlése is.

Pedagógia-Online Hungarian Educational Research Journal első évfolyam első számának nyitólapja

A folyóirat és a portál részeként működő webinárium sorozat együtt remek lehetőséget adnak arra, hogy a megjelent írásokról, nyilvános, mindenki által elérhető szakmai viták szülessenek. Bízunk benne, hogy a webináriumok aktuális, hétköznapi témái, bemutatói és vitái pedig inspirálják majd a leendő szerzőket a folyóiratban való publikálásra. A Pedagógia-Online szakmai hátterét a 2010-ben újjászervezett Nevelés- és Oktatáskutatók Szövetsége a szerkesztőbizottságon és a szerkesztőbizottság tanácsadó testületén keresztül biztosítja. A kutatóhálózat hazai és nemzetközi kapcsolódásai, a kutatócsoportok földrajzi és témák szerinti lefedettsége fontos támpontot ad folyóirat tartalmi irányának. A tervek szerint a folyóiratban a HERA hazai kutatócsoportjai is bemutatják majd kutatási eredményeiket, rendezvényeiket.

A hazai neveléstudományban jelenleg is kiváló és műfajteremtő nyomtatott folyóiratok vannak. A Magyar Pedagógia a tudományosság origója, az Iskolakultúra speciális és kifinomult témák magas színvonalú tárháza, az Új Pedagógiai Szemle fénykorában a közoktatás és oktatáskutatás, illetve a hazai tudományos közélet alapköve. Az EDUCATIO tematikus számaival, meghívott íróival, szerkesztőivel sokoldalúságában egyedülálló. Hasonló különlegesség a jelenleg is nagyon fontos témával foglalkozó Pedagógusképzés, a TKSZ folyóirata. Az Oktatás-Informatika pedig az egyetlen hazai eLearning témában megjelenő folyóirat (ami a nyári szünet végére teljesen megújul és jobb lesz, mint újkorában). Az online világban megkerülhetetlen a Taní-tani nyitott blog és pedagógiai műhely és nagyon jó online közösség szerveződött az OFOE portálnál is. A közoktatás és felsőoktatás területein még lehetne magazinokat, hírújságokat, tájékoztató folyóiratokat megemlíteni, de ennek a bejegyzésnek nem célja egy linkgyűjtemény összeállítása.

A Pedagógia-Online Hungarian Educational Research Journal kéthavonta megjelenő online folyóirat hétköznapivá és elérhető igyekszik tenni a neveléstudományi kutatásoknak azokat az eredményeit, amelyek máshol a műfaji sajátosságaiknak köszönhetően nem, vagy csak nehezen jelenhetnek meg. A folyóirat és a HERA szövetség 2011. szeptember 19-én a Pedagógia-Online webináriumsorozatában is bemutatkozik, de addig is az alábbi oldalon szívesen látunk minden online érdeklődőt:

http://pedagogia-online.hu/herj/

A Google – Facebook csata egyik következménye, hogy ráirányítja a figyelmet az online közösségi hálózatok hétköznapokban betöltött szerepére, lehetőségeire és korlátaira és újabban a következményekre is. Érvek és ellenérvek csatája még a professzionális bloggerek között (George Siemens és Donald Clark) is felüti fejét. Ha nincs G+ akkor talán nem gondolnánk újra az online közösségeket, hanem szépen haladna minden a jóindulatú objektív lájkokkal kikövezett utakon. A kultúra és az internethasználat kapcsolata és egymásra gyakorolt hatásáról való beszélgetés nem számít újdonságnak, talán már kezdjük kinőni a szélsőségekkel való riogatásokat is. Érdekes hír jelent meg (többek között a facebook hírfolyamban is), amely szerint az agyunk működésére is hatással van az új technológia. Ezt persze eddig is tudtuk, vagy gondoltuk, de valós neurológiai vizsgálatok tudományos eredményei egyrészt ritkán keletkeznek, másrészt nem jellemző, hogy a tudományos ismeretterjesztés vagy tudományos eredmények népszerűsítése ezen a területen nagyon erős lenne.

Az empirikus-objektivista kutatóktól gyakran lehet hallani, hogy más a vélemény és más a tény, amivel személy szerint nagyon egyetértek. (Azzal már nem, hogy a tény minden esetben értékesebb, mint a vélemény…) Távol álljon tőlem a gondolat, hogy részben ismert kutatási eredményeket véleményezzek, mert ez nem vélemény kérdése. Az eredmények értelmezése és véleményformálásban betöltött szerepe azonban elemzésért kiált, még abban az esetben is, hogy ha ezt a facebook kutatásokban jártas kollégáim vélhetően aprólékosabban és informatívabban végzik majd el.

Az agyműködés változásához közvetlen közelről kell sokáig nézni és közben ismételgetni: fésssszzzzbúúk 😎

(forrás: A dzsungel könyve 2)

Susan Greenfield eredeti írása persze árnyaltabban fogalmaz, mint a HVG összegzése, jó lenne egyszer sokat foglalkozni a teljes anyaggal is. A hírek az sugallják, hogy a világ most is fehér és fekete, mintha a közösségi hálózatok hatására csak akkor figyelnénk fel, hogy ha valami nagyon megdöbbentő derül ki róluk. Ez a stratégia érthető. Tegye fel a kezét az, aki tételesen fel tudja sorolni, hogy mi volt tegnap a facebook hírfolyamában! Mi volt ezekből az 5 legfontosabb, ami nem arról szólt, hogy ismerősöm ismerőse lett mások ismerőseinek? Az iwiről átvándorló, a facebookot iwiwként használó, egymást legfeljebb ismerősen jelölő, csendes facebook felhasználók aligha kommentelik és osztják újra, hogy a rendszer jelentős és kimutatható hatással van az agyműködésre. Susan Greenfield meg aligha ismertetné a statisztikai elemzések részletes eredményeit, de a sarkított fogalmazás tetten érhető, ha nem is a facebookkal, hanem a twitterrel kapcsolatban: “Kit érdekel az, hogy valaki mit evett reggelire?” Kit érdekel, hogy mit kutatott ki egy neurológus? – tehetné fel a kérdést 750 millió facebook és 200 milió twitter felhasználó. A durvábbak biztosan gondolnák is, hogy “van akinek a lájk, van akinek az impakt faktor, hiába na, nem vagyunk egyformák, hol is kell kérni, hogy legyen végre unlike gomb!?” Egyébként, személy szerint engem sok emberrel kapcsolatban érdekel az is, hogy mit evett reggelire. Ha nem érdekel, akkor pedig nem nézem a tweetjeit, vagy keresek olyanokat, akik olyasmit tweetelnek, ami engem is érdekel. A neurológus feladata, hogy az agy folyamatait vizsgálja, de talán nem szerencsés mások eszközhasználatát tartalmi és értékrendbeli meggyőződésből ilyen határozottan bírálni.

Félreértés ne essék, nagyon örülök annak, hogy neurológus foglalkozik a közösségi oldalak felhasználásának következményeivel. A csalódottság annak szól, hogy ez alig kap teret, még akkor sem, ha az eredmények értelmezése (szándékosan, vagy sem) sarkított és kutatási eredményekhez képest szélsőséges. Tiszteletreméltó kutatóról van szó (a név alapján a facebook oldal egyértelmű és egyben meglepően kis forgalmú, de a saját tapasztalatú twitter felhasználás nyomaira már nehezebb rábukkanni). Sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani az eredmények értelmezésére és a pszichológia, szociológia, pedagógia oldaláról is legalább ilyen komoly kutatások és ismeretterjesztő írások kellenének a modern technológia emberre gyakorolt hatásával kapcsolatban.

Facebook felhasználás ügyben is valamilyen középút kellene végre a kutatásoknak. A használjuk vagy sem, tiltsuk vagy sem, életveszélyes vagy sem – kezd egy kicsit unalmas lenni. Mindkét szélsőség éppen olyan rossz irány, mint amikor a digitális nemzedék szerepét és a hozzá kapcsolódó várakozásokat túlértékeljük, vagy éppenséggel nem foglalkozunk vele és az egyszerűség és nyugalom kedvéért múló technikai kalandozásnak fogjuk fel. Ha szerencsénk van, akkor a gyermektanulmányozás ügye ismét középpontba kerül. El kell vetni azokat az elveket, amelyek szerint új ember születik és a technikában felnövekedett nemzedék soha nem látott képességű tanulógép lesz, amit nem győzünk majd kihasználni. Nem szabad hinni azoknak sem, akik szerint az egész arról szól, hogy a gyerek bandázás helyett most gépezik és neveletlen, haszontalan, számítógépfüggő, stb. A facebook, a twitter, a Google+ nem a barátaink, nem az ellenségeink, hanem az ismerőseink. A digitális szubkultúrák gyerekkori kutatására nagyobb szükség van, mint bármikor korábban. A helyzet bonyolultabb és komolyabb, mintha azt akarnánk bizonygatni, hogy az agresszív gyerek a TV-ben látható agresszív műsorok miatt lett agresszív, nem pedig az őt körülvevő egyébként is agresszív világnak volt rá komoly hatása.

A legnagyobb gond, hogy a közösségi portálok szemszögéből a gyerek és a felnőtt egyforma felhasználó. A közösségi oldalak nem gondoltak arra, vagy csak nekem nem tűnt fel, hogy gondoltak volna rá, hogy a felhasználók között szép számban lesznek gyerekek is. A facebook életkori akadályát kijátszani könnyű (egyébként éppenséggel arra nevel, hogy a kívánt cél érdekében csalj bátran és érdemi következmények nélkül). A Second Life a másik véglet, ott a felnőtt állapot ellenőrzése esetenként a lehetetlenségig körülményes. A hazai iskolai közösségi portálok (pl. sulivilag.hu és web2suli.hu) jól vették észre, hogy a gyerekeknek kell az online közösség és szülők szívesen navigálnák át a gyermekeiket az ellenőrzött felületre, ha tudják mi az és az iskola is véletlenül partner ebben. Egyszerűbb nemet mondani, tiltani, majd felháborodni a tiltás eredménytelenségén (bezzeg az én időmben), mint sokat dolgozni a jó megoldáson.

Nem az a baj, hogy a technika átmeneti lépéselőnyben van, hanem az, hogy egyelőre nem tudunk érdemben reagálni erre. Ha kutatjuk, akkor pedig egy kutatással akarunk megoldani egy összetett problémát (amire lehet, hogy nincs is jó megoldás). A közösségi oldalak mindenképpen jelentős hatással vannak, lesznek az agyműködésre, kultúrára, hétköznapokra, még egy kicsit akkor is, amikor dacból elutasítjuk. Ne a hatással ijesztgessük egymást, inkább formáljuk jobb irányba az egészet, ha már itt van.

Lassan kellene valamit kezdeni végre a G+ szolgáltatással. (Igen, arra gondolok, amelyik majd rövid idő alatt véget vet a Facebook dominanciának…) A G+ bejövő sáv legutóbbi frissítése tegnap 15:03, a Facebook külön listában megjelenő, erősen szelektált tartalmánál éppen 2 perc. Az összehasonlítás önmagért beszél, de szinte lelkiismeretfurdalása lesz az embernek, hogy ha nem használja ki teljesen a G+ adta lehetőségeket. Ha eszembe jut a debreceni kollégium folyosóján elhelyezett néhány kártyás telefon visszahívhatóvá válásának örömteli pillanata, akkor rá kell döbbennem, hogy az interneten keresztül csaknem ingyenes videóhívás (konferenciabeszélgetéssel és közben youtube üzemeltetéssel) hatalmas luxus, amit nem nagyon tudunk megbecsülni.

a kép forrása: VATERA

G+ videóhívás még az élő kamerakép megjelenése előtt 🙂

Az általam eddig szinte teljesen kihasználatlan G+ meglepő módon módosítja a Facebook iránti érzéseimet. (Már készülődik az a bejegyzés is, amiben egy izgalmas kutatási eredmény miatt megsértődés helyett másik nézőpontra váltok.) Pár napja visszalátogattam az iwiw-re. Jelzés értékű, hogy ez eseményszámba megy, hiszen arról aligha írnék, hogy benéztem a facebookra. Az iwiw riasztóan ismeretlen felülete és a rengeteg kommunikációfenntartó információ két dologra utalhat: (1) már nem használom jól és tudatosan ezt a portál, így az elhanyagolt területet riasztó a gondozatlanság, (2) ez a közösségi oldal ilyen lett és én már nem ilyen vagyok. Iwiw után facebook-ra váltottam majd G+ felületet nézegettem. (Ha tudnék rajzolni, akkor olyan karikatúrát rajzolnék, ahol a G+ körök nem az ismerősökből hanem a használt közösségi szolgáltatásokból állnának. Külön kör lenne a LinkedIn, twitter, stb. és ide-oda lehetne huzogatni az ismerősöket, hogy éppen hol szeretnénk velük barátkozni…) Az iwiw után a Facebook rendezettebb és konfortosabb volt, de a G+ oldalról visszanézve a Facebook teljes egészében olyannak tűnt, mint a Facebook felől nézve az iwiw.

A G+ csábításának alapja továbbra is a videóhívás és az asszimmetria. Az előbbi kihasználatlansága különösen fájó (egyelőre okoljuk érte a nyári szünetet), de jelzés értékű, hogy milyen nehezen adjuk meg magunkat és milyen nehezen térünk át a szöveg alapú (időrabló) email használatról és csetelésről a nyilvánvalóan jobb, korszerűbb és személyesebb kommunikációra. Az asszimmetria a twitternél is nagyon fontos, de ott is nehezen tanultuk meg, hogy a legtöbb esetben nem az udvarias “visszakövetés” a legjobb stratégia, hanem (“gyerekes rajongással“) kell elfogadni, ha valaki kíváncsi ránk.

A G+ egy esély lehet az újrakezdésre. Nem, vagy csak nehezen lehetne átmásolni a meglévő kapcsolatrendszer a többi közösségi oldalról, de ennek nem is biztos, hogy sok értelme lenne. Nagyon fontos, hogy tudjuk érdemi különbséget tenni a szolgáltatások között. A differenciáltabb felhasználást sehol nem lehetett megtanulni (nincs kitől), de a technika használatában lelkes közönség saját tapasztalatai alapján vélhetően rájön, hogy a párhuzamosság, az egyes rendszerek összekötögetése milyen sok SPAM jellegű információt termel. Szintén ide sorolható, hogy ugyanazokkal az ismerősökkel, ugyanúgy akarunk egy teljesen más közösségi oldalt használni.

A G+ jó úton jár az egyesített rendszer felé, de még hézagok vannak az egyes részek között, amelyek nehezen épülnek be. (Ha a G+ videóhívás kiegészülne egy jól használható videomail funkcióval, akkor azt hiszem függővé válnék). Egyértelmű, hogy a közösségi oldalakról felénk áradó információk között szelektálni kell. Egy sokat látott Facebook profil olyan sok információt termel, hogy az egész napot képes lenne kitölteni, ha interaktívan használnánk. Ezt nyilvánvalóan nem lehet és nem is érdemes. Szelektálni, differenciálni kell és azzal, hogy a szolgáltatásokat nem kötjük össze, nem ugyanúgy és nem ugyanazokkal és nem ugyanarra akarjuk használni, nagyon sokat segíthetünk másoknak, hogy velünk kapcsolatban könnyebben sikerüljön a szelekció.

George Siemens szerint a közösségi média az érzelmek, a blogolás és írás pedig az intellektuális tevékenységek területe és a kettő különböző oldal eszközrendszerét nem jó keverni. A közösségi média flow élményt adhat, de aligha produkál érdemi és releváns tartalmat. Vitatható, hogy az eszközrendszert csak erre és csak így lehet használni, vagy szokás és kultúra kérdése, de a jelenlegi felhasználást elnézve azt hiszem ebben sok igazság van. Ha jobban sikerülne tudatosítani a differenciált eszközhasználatot (ami kiváló nevelési-oktatási feladat lehet pedagógusoknak) akkor talán kevesebb lenne a dezinformálás, a koncentrálást ténylegesen romboló, a legértékesebbet, az időt pazarló (kapcsolatfenntartó) kommunikáció.

Egy G+ bejegyzésben olvastam a G+ kihasználatlanságával kapcsolatban, hogy “Üres kocsmában nem túl zsírabuli…” Akkor is találó volt és még most is az, ugyanakkor az üres G+ kiváló lehetőség lenne, hogy ne a közösségi flow, hanem egy tudatosabb, szakmaibb, munkához jobban kapcsolódó hálózat legyen. Ehhez persze az kell, hogy mások is így kezdjék el használni. Ha mégsem, akkor legfeljebb nem veszik fel őket a körök kulcskarikáira 🙂