Nem a barátaink, nem az ellenségeink, hanem az ismerőseink

A Google – Facebook csata egyik következménye, hogy ráirányítja a figyelmet az online közösségi hálózatok hétköznapokban betöltött szerepére, lehetőségeire és korlátaira és újabban a következményekre is. Érvek és ellenérvek csatája még a professzionális bloggerek között (George Siemens és Donald Clark) is felüti fejét. Ha nincs G+ akkor talán nem gondolnánk újra az online közösségeket, hanem szépen haladna minden a jóindulatú objektív lájkokkal kikövezett utakon. A kultúra és az internethasználat kapcsolata és egymásra gyakorolt hatásáról való beszélgetés nem számít újdonságnak, talán már kezdjük kinőni a szélsőségekkel való riogatásokat is. Érdekes hír jelent meg (többek között a facebook hírfolyamban is), amely szerint az agyunk működésére is hatással van az új technológia. Ezt persze eddig is tudtuk, vagy gondoltuk, de valós neurológiai vizsgálatok tudományos eredményei egyrészt ritkán keletkeznek, másrészt nem jellemző, hogy a tudományos ismeretterjesztés vagy tudományos eredmények népszerűsítése ezen a területen nagyon erős lenne.

Az empirikus-objektivista kutatóktól gyakran lehet hallani, hogy más a vélemény és más a tény, amivel személy szerint nagyon egyetértek. (Azzal már nem, hogy a tény minden esetben értékesebb, mint a vélemény…) Távol álljon tőlem a gondolat, hogy részben ismert kutatási eredményeket véleményezzek, mert ez nem vélemény kérdése. Az eredmények értelmezése és véleményformálásban betöltött szerepe azonban elemzésért kiált, még abban az esetben is, hogy ha ezt a facebook kutatásokban jártas kollégáim vélhetően aprólékosabban és informatívabban végzik majd el.

Az agyműködés változásához közvetlen közelről kell sokáig nézni és közben ismételgetni: fésssszzzzbúúk 😎

(forrás: A dzsungel könyve 2)

Susan Greenfield eredeti írása persze árnyaltabban fogalmaz, mint a HVG összegzése, jó lenne egyszer sokat foglalkozni a teljes anyaggal is. A hírek az sugallják, hogy a világ most is fehér és fekete, mintha a közösségi hálózatok hatására csak akkor figyelnénk fel, hogy ha valami nagyon megdöbbentő derül ki róluk. Ez a stratégia érthető. Tegye fel a kezét az, aki tételesen fel tudja sorolni, hogy mi volt tegnap a facebook hírfolyamában! Mi volt ezekből az 5 legfontosabb, ami nem arról szólt, hogy ismerősöm ismerőse lett mások ismerőseinek? Az iwiről átvándorló, a facebookot iwiwként használó, egymást legfeljebb ismerősen jelölő, csendes facebook felhasználók aligha kommentelik és osztják újra, hogy a rendszer jelentős és kimutatható hatással van az agyműködésre. Susan Greenfield meg aligha ismertetné a statisztikai elemzések részletes eredményeit, de a sarkított fogalmazás tetten érhető, ha nem is a facebookkal, hanem a twitterrel kapcsolatban: “Kit érdekel az, hogy valaki mit evett reggelire?” Kit érdekel, hogy mit kutatott ki egy neurológus? – tehetné fel a kérdést 750 millió facebook és 200 milió twitter felhasználó. A durvábbak biztosan gondolnák is, hogy “van akinek a lájk, van akinek az impakt faktor, hiába na, nem vagyunk egyformák, hol is kell kérni, hogy legyen végre unlike gomb!?” Egyébként, személy szerint engem sok emberrel kapcsolatban érdekel az is, hogy mit evett reggelire. Ha nem érdekel, akkor pedig nem nézem a tweetjeit, vagy keresek olyanokat, akik olyasmit tweetelnek, ami engem is érdekel. A neurológus feladata, hogy az agy folyamatait vizsgálja, de talán nem szerencsés mások eszközhasználatát tartalmi és értékrendbeli meggyőződésből ilyen határozottan bírálni.

Félreértés ne essék, nagyon örülök annak, hogy neurológus foglalkozik a közösségi oldalak felhasználásának következményeivel. A csalódottság annak szól, hogy ez alig kap teret, még akkor sem, ha az eredmények értelmezése (szándékosan, vagy sem) sarkított és kutatási eredményekhez képest szélsőséges. Tiszteletreméltó kutatóról van szó (a név alapján a facebook oldal egyértelmű és egyben meglepően kis forgalmú, de a saját tapasztalatú twitter felhasználás nyomaira már nehezebb rábukkanni). Sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani az eredmények értelmezésére és a pszichológia, szociológia, pedagógia oldaláról is legalább ilyen komoly kutatások és ismeretterjesztő írások kellenének a modern technológia emberre gyakorolt hatásával kapcsolatban.

Facebook felhasználás ügyben is valamilyen középút kellene végre a kutatásoknak. A használjuk vagy sem, tiltsuk vagy sem, életveszélyes vagy sem – kezd egy kicsit unalmas lenni. Mindkét szélsőség éppen olyan rossz irány, mint amikor a digitális nemzedék szerepét és a hozzá kapcsolódó várakozásokat túlértékeljük, vagy éppenséggel nem foglalkozunk vele és az egyszerűség és nyugalom kedvéért múló technikai kalandozásnak fogjuk fel. Ha szerencsénk van, akkor a gyermektanulmányozás ügye ismét középpontba kerül. El kell vetni azokat az elveket, amelyek szerint új ember születik és a technikában felnövekedett nemzedék soha nem látott képességű tanulógép lesz, amit nem győzünk majd kihasználni. Nem szabad hinni azoknak sem, akik szerint az egész arról szól, hogy a gyerek bandázás helyett most gépezik és neveletlen, haszontalan, számítógépfüggő, stb. A facebook, a twitter, a Google+ nem a barátaink, nem az ellenségeink, hanem az ismerőseink. A digitális szubkultúrák gyerekkori kutatására nagyobb szükség van, mint bármikor korábban. A helyzet bonyolultabb és komolyabb, mintha azt akarnánk bizonygatni, hogy az agresszív gyerek a TV-ben látható agresszív műsorok miatt lett agresszív, nem pedig az őt körülvevő egyébként is agresszív világnak volt rá komoly hatása.

A legnagyobb gond, hogy a közösségi portálok szemszögéből a gyerek és a felnőtt egyforma felhasználó. A közösségi oldalak nem gondoltak arra, vagy csak nekem nem tűnt fel, hogy gondoltak volna rá, hogy a felhasználók között szép számban lesznek gyerekek is. A facebook életkori akadályát kijátszani könnyű (egyébként éppenséggel arra nevel, hogy a kívánt cél érdekében csalj bátran és érdemi következmények nélkül). A Second Life a másik véglet, ott a felnőtt állapot ellenőrzése esetenként a lehetetlenségig körülményes. A hazai iskolai közösségi portálok (pl. sulivilag.hu és web2suli.hu) jól vették észre, hogy a gyerekeknek kell az online közösség és szülők szívesen navigálnák át a gyermekeiket az ellenőrzött felületre, ha tudják mi az és az iskola is véletlenül partner ebben. Egyszerűbb nemet mondani, tiltani, majd felháborodni a tiltás eredménytelenségén (bezzeg az én időmben), mint sokat dolgozni a jó megoldáson.

Nem az a baj, hogy a technika átmeneti lépéselőnyben van, hanem az, hogy egyelőre nem tudunk érdemben reagálni erre. Ha kutatjuk, akkor pedig egy kutatással akarunk megoldani egy összetett problémát (amire lehet, hogy nincs is jó megoldás). A közösségi oldalak mindenképpen jelentős hatással vannak, lesznek az agyműködésre, kultúrára, hétköznapokra, még egy kicsit akkor is, amikor dacból elutasítjuk. Ne a hatással ijesztgessük egymást, inkább formáljuk jobb irányba az egészet, ha már itt van.

Szerző: Bejegyzés időpontja: | Kategória: Egyéb kategória