Többször is megjelent már a hírforgalomban, hogy az egyetemek komoly veszélyben vannak, mert az interneten számos más alternatív tudásforrás szolgáltat minőségi tartalmat. Egyesek szerint az internetes tartalommegosztásban nem jártas és nem is nagyon érdekelt intézmények nem lehet komoly ellenfelek ezen a nyílt tudáspiacon. Bill Gates szerint is komoly esély van rá, hogy az egyetemek szerepét átveszi az internetes források gyűjteménye. Az egyik oldalon a naprakészség és az érdeklődés felkeltése, a másik oldalon pedig a hatékonyság sarkított félreértése okozza a helyzetet, hogy egyszercsak több lesz az ellentmondás, mint amivel általában szeretjük maguknak tévhitekben ringatni.

a Padovai Egyetem Aula Magna bejárata

Az internetes tartalmak világmegváltását hirdetők szinte kivétel nélkül azt gondolják, hogy az egyetemeken csak előadások vannak. A weben megosztott előadásokkal pedig a teremben elmondott, megfáradt oktatóktól származó pókhálós és poros, négy fal között megmaradt gondolatok biztosan nem veszik fel a versenyt. Az egyetemen a kurzusok jelentős része gyakorlat, amit viszonylag ritkán szoktak weben közreadni mivel a jelenlévők közül alapvetően nem a tanár beszél és a többiek lehet tiltakoznának a teljes nyilvánosság ellen. (Érdekes lenne mondjuk egy tanári kommunikációs tréning online közvetítésének abszurd helyzete.) A legtöbb szeminárium és gyakorlat külsősök számára, online csak akkor lenne izgalmas ha teljes egészében végigkövetnék az előzményeket és magát a gyakorlati tartalmak sorozatát is. A neten böngésző, ötletszerűen kalandozó, átolvasó stratégia aligha megfelelő alap, hogy egy egyébként érdekes és megosztható, specifikus gyakorlat élvezhető legyen. Remek lehetőség lenne a disputa jellegű szemináriumok vitáit megosztani, de ehhez az kellene, hogy a hallgatók rendszeresen kiemelkedő színvonalon készüljenek fel. (Remélem senkit nem sértek meg azzal, hogy a feltételes mód nem véletlen.)

Stanford, iTunesU podcast nyitólap – belépés a minőségi tartalomszolgáltatás világába

Számos lehetőség van ma már arra is, hogy a kurzusok nyitottak és interaktívak legyenek, vagyis például a közreadott tartalmakhoz hozzá lehessen szólni, a munkába be lehessen kapcsolódni. Ez biztosan tartalom szerint is különböző, de személyes tapasztalatim szerint az érdeklődés ezen a területen nagyon szerény és az is megmarad a passzív beregisztráló, érdeklődő szinten. Vélhetően a megosztott tartalomról szóló értesítők a levélszemét között végzik egy idő után. Az egyetemi előadások pedig nem feltétlenül rosszak pusztán azért, mert nem osztották meg őket a weben. A legtöbb minőségi webes tartalom egyébként még így is egyetemektől, vagy oktatóiktól származik valamilyen formában, de ez az ellentmondás az egyetem ellenében gondolkodókat nem szokta zavarni.

Külön fejezet lehetne, hogy az egyetemi oktatók többsége miért nem él a tartalommegosztás webes formájával. A legtöbben persze technikai akadályokra hivatkoznak, ami az esetek döntő többségében csak ürügy és nem valódi indok. Egy egyetemi előadás rögzítéséhez elsősorban a hangot kell rögzíteni. A kép lehet az előadó, vagy izgalmasabb kísérletek esetén a teremben zajló események és az előadó, de a legtöbbször a leghasznosabb kép a prezentáció. A hang felvétele ma már nem okoz akadályt, szinte minden mobiltelefon képes rá, így ha az oktatónak van telefonja és készít prezentációt, akkor még csak össze sem kell vágnia a kettő, máris meg tudja osztani az előadások teljes anyagát (legfeljebb a hallgatók hallgatják és saját maguk lapoznak). Természetesen vannak helyek, ahol professzionális a technika és automatikus a felvétel, illetve a megosztás. A technikában természetesen a határ a csillagos ég, de arra várni, hogy minden teremben legyen a legkorszerűbb technika, egyrészt illúzió, másrészt remek kifogás.

a rögzítés gomb közelebb van, mint elsőre gondolnánk, vagy mint ahogy hinni szeretnénk…

A technikai ürügy mellett alapvetően két félelemmel szoktam rendszeresen találkozni. Az egyik az értékelési helyzettől való félelem, vagyis megmarad az interneten és nem lehet letagadni, sőt, mások felhasználhatják, kivághatnak belőle részeket, stb. Ilyen visszaélésekről eddig én nem hallottam, persze technikailag nincs akadálya és biztosan kialakul valahol a motiváció is. Az interneten megmaradó előadástól általában az előadók is más, magasabb szintű minőséget várnak el, mint egy egyszerűen csak a teremben elhangzó előadástól, ami érdekes hozzállás. Miért kellene egy előadásra jobban készülni, hogy ha tudjuk, hogy akár örökre szabadon hozzáférhető lesz? Sokkal inkább fel kellene készülni, hogy ha tudjuk, hogy annak a csoportnak ott és akkor és csak egyetlenegyszer tudunk beszélni arról a témáról. A minőségnek nem lenne szabad a hozzáférhetőségtől függnie, legalábbis egyetemi környezetbe biztosan nem. Azzal pedig együtt kell tudni élni, hogy hibázunk és ezek a hibák, fáradt, rosszul kigondolt pillanatok megmaradnak. Ezek akkor is léteznek és akkor is tudnak róla mások, hogy nem osztottuk meg az interneten.

Az értékelési félelem is ellentmondás, hiszen a hallgatók rendszeresen kérik, hogy felvehessék az előadást, aminek a felvételével az engedély után szabadon rendelkeznek, akár webre is feltehetik. Az értékelésben legjobban motiváltak és leginkább érintettek pedig ott ülnek a teremben és megvan a véleményük az előadásról. Az egyetemi előadások pedig amúgy is nyilvánosak és elvileg bárki beülhet meghallgatni őket. A leginkább persze a hallgatók ülnek a teremben. A világ többi 99.99%-a nagyrészt nem foglalkozik az előadással, vagyis ne becsüljük túl az érdeklődést. A látogatottság alacsony mértékét az is befolyásolja, hogy az egyetemen kívüli ember csak nehezen tudja meg, hogy mit, hol és mikor adnak elő az egyetemen. Egészen más a helyzet, ha az előadás online is megjelenik, mert ott annak is komoly jelentése van, hogy egy-egy tanári produkciót hányan töltenek le.

iTunesU podcast népszerűségi listán a sorozatok kategóriában a Kaliforniai Egyetem csillagászata áll az élen

Gyakori oka a megosztás elutasításának, hogy a tanár fél, hogy a hallgatók nem járnak majd az órára, mert online is elérhető a tananyag és egyébként is oda a személyes kapcsolat. (Még a végén senki sem jön el és akkor a tanár is hazamehet, esetleg kialakul egy érdeklődő kemény mag és máris interaktívabb lehet az előadás, mint 100 fős csoportban.) Tapasztalatból tudom, hogy az óralátogatás és a tartalommegosztás hallgatói felhasználásáról alkotott összefüggés ebben a formában nem igaz, mert van egy sokkal erősebb tényező, ami meghatározza mindkettőt. Nevezzük ezt egyszerűen a hallgató szorgalmának, érdeklődésének. Ha valaki érdeklődik és szorgalmas, az eljár és otthon is meghallgatja ismétlésként. Ha valaki nem érdeklődik és nem szorgalmas, az a félév végén egyszerre nem fog 15×1,5 órát meghallgatni, bármennyi is erre készül. Ha mégis sikerül neki, akkor az egymásra épülés és elmélyülés nehezen fog menni. A megosztott tartalom a legtöbb esetben ismétlésre jó és alaphelyzetben nem helyettesíti az élő előadást.

A félreértések és téves gondolatmenetek egy másik biztos alapja a személyesség szinte kizárólagos hatékonyságnövelő hatása. Egy előadás, vagy oktatási helyzet hatékonyságában természetesen ott van a személyes jelenlét és kommunikáció, de nem ez az egyetlen tényező, ami az eredményességet befolyásolja. Elsősorban a tartalommegosztástól félők szoktak erre hivatkozni, hogy miért, az könnyen kitalálható, de ez most nem olyan lényeges. A személyes jelenlét ellentmondása izgalmas fordulatot vesz, amikor az előadás rossz, unalmas, az előadó felkészületlen, esetleg rossz időpontban lett meghirdetve, amikor már (vagy még) mindenki alszik a teremben. Ilyenkor a hallgatók nem járnak előadásra, vagyis önként mondanak le a személyes jelenlétről, ami állítólag a hatékonyságot szinte kizárólagos mértékben befolyásolja. Az ilyen példák mutatják, hogy a hatékonysághoz lényegesen több kell, mint személyes jelenlét és ez nem csak akkor fontos, amikor online előadásoknál a személyes jelenlét hiánya a szembetűnő és egyébként is kiváló ürügy. A “közönség” egy rossz előadás esetén (amennyiben érdeklődő) szétnéz az online tudáspiacon és máshonnan szerzi meg a szükséges tudást. Azt az esetet figyelmen kívül szokták hagyni a hírekben, hogy a hallgató örül a gyenge előadásnak, mert azt általában gyenge követelmények követik és akkor kevesebbet kell készülni, könnyebben megvan a kurzus. (Számos más eset is létezik, a dolog nem egyszerű.) A hírek azt sugallják, hogy a hallgató szinte biztosan más forrás után néz és nem is kell sokat keresgélnie az interneten. Legyünk őszinték, a legtöbb egyetemi téma esetén sokat kell keresgélni, hogy jó minőségű (egyetemi szintű) tartalomra találjunk, amiből esetleg nem csak levizsgázni tudunk hanem később komolyabban hasznosítjuk is.

Oxford iTunesU projekt igényes és tartalmilag is figyelemreméltó nyitólapja

Gyakori csapda, hogy az érintettek azt gondolják, hogy ha a kommunikáció technikája megváltozik, akkor a módszertan és a tartalomszervezés marad változatlan. Természetesen vannak esetek, amikor marad változatlan, vagyis ez oktató ugyanazt mondja, amikor vele rendszeresen találkozó nappalis hallgatókkal dolgozik együtt és ugyanazt, amikor a vele alig találkozó levelezős hallgatókkal. A legrosszabb, ha azt gondolja, hogy az eredeti tartalom átalakítás nélkül akár helyettesítheti is a személyes találkozásokat és közös munkát. Másképp kell egy előadást felépíteni, hogy ha van személyes jelenlét és ha nem vagyunk a teremben. Ha ezek a módszertani különbségek nem kerülnek előtérbe, akkor persze joggal lehet kritizálni a minőséget és olyan, mintha a minőség a személyes jelenlét hiányán múlna, pedig csak arról van szó, hogy a tanár módszertanilag nem eléggé felkészült.

Az egyetemi fogalomrendszerben szintén más jelentése van az tudományos eredmények oktatásának és a tudomány népszerűsítésének is. Számos olyan anyag jelenik meg, ami eredeti célját tekintve disszeminációs tartalom, vagyis népszerűsíteni, az elért eredményeket bemutatni szeretné. Ha valaki nem jártas az adott területen, akkor egy ilyen anyag minőségi egyetemi kurzustartalomként is megjelenhet a számára és máris mondhatja, hogy nem is kell az egyetemre beiratkozni, hiszem a tudomány házhoz megy. Például egy 10 perces rövid összefoglaló és színes, érdekes előadás formájában, amit össze nem lehet téveszteni több kurzus több féléves elméleti és gyakorlati munkájának összességével, egy átgondolt kompetenciafejlesztés alapján fokozatosan fejlődő hallgató esetével. Az egyetemeknek sokkal több figyelmet kellene fordítani a tartalommegosztásra, tudományos eredmények népszerűsítésére mert a hírek és az ezekben szereplő félreértések azt mutatják, hogy erre egyre nagyobb az igény. Ezt a műfajt azonban ne keverjük össze azzal, hogy egy hallgatónak elvileg mit és hogyan kell teljesítenie egy kurzussal kapcsolatban. Az internetes források az egyetemre csak akkor jelentenek konkurencia jellegű veszélyt, hogy ha a minőség és a cél nem különbözik már olyan jelentősen.

A hétvégén a „Veszélyeztetett ifjúság – veszélyeztetett társadalom” című nyári konferencián adtam elő Pécelen. A kétnapos rendezvény második napján Tóth Istvánné az érzelmi nevelésről, Paksi Borbála a fiatalok droghasználatáról tartott előadást. Az én feladatom az informatikai eszközhasználat generációk közötti viszonyának áttekintése volt. Az előadásom (a hidak északadékok keresését) egy ismert vicc alapján járta körbe. Az elveszett kulcsát éjszaka, az utcai lámpa fénye alatt kereső ember látásmódjából indultam ki, aki azét keresi a kulcsot a lámpánál, mert ott van világos és máshol amúgy sem látna. Az eszközhasználat nem generációs kérdés, de az oktatás-informatikai eszközök nevelési-oktatási felhasználásának módja és sok esetben kritikus szintje valóban kockázat lehet a generációk közötti kapcsolatra, amiből én elsősorban a tanár-diák kapcsolatot emeltem ki.

[slideshare id=8954031&doc=aug21pdf-110821224732-phpapp02]

Az előadás utáni vita érdekesen alakult, konstruktív és indulatos hozzászólások is akadtak. A digitális bevándorlók nehezen fogadják a digitális bennszülöttek eszközhasználati szokásait, nehéz elhinni, hogy produktív lehet a párhuzamos kommunikáció. A legtöbb kérdést, hozzászólást a tanórai tartalmak megosztásával kapcsolatban kaptam. Szerintem a tanórák, előadások értékteremtő tevékenységek és ezek rögzítése, közreadása mások számára hasznos tartalom lehet az interneten. A legnagyobb ellenállás a tartalommegosztásnak ezzel a formájával kapcsolatban volt tapasztalható. A hozzászólók megemlítették, hogy az óra egészen másképp zajlik, ha előzetesen tudják a résztvevők a későbbi megosztást. Nem tartják szerencsésnek, hogy a bizalmi légkörben, vagy egyedi, csak az előző események sorozatában értelmezhető órák kontextusból kiragadva kerülnek ki az internetre, ahol az értelmezés már nem az előadó szándéka szerint történhet. Például mi történik akkor, hogy politikailag nem vagyunk korrektek? (Ha betartjuk az érvényes törvényi szabályozást, akkor politikailag mindig korrektek vagyunk, vagyis elsősorban semlegesek és a legtöbb helyzetben ez elő sem kerül. Egyébként pedig mi lehet az, amit vállalunk a gyerekek előtt, de nem vállalunk a teljes nyilvánosság előtt? Komolyan azt gondoljuk, hogy ha valamit mondunk, akkor a gyerekek nem adják tovább, esetleg nem teszik fel az internetre?) Az előadás lehet félreérthető volt, mert nem minden tartalom folyamatos megosztásáról beszéltem. A hangulatot jól jellemzi, hogy egyelten kérdés sem érkezett a megosztás technikájával, gyakorlatával, lehetőségeivel kapcsolatban. Bármely tanóra megosztásának olyan mértékű kockázatát látják előzetesen, ami az esetleges szándékot is viszonylag hamar megszünteti. A hozzászólások egy része a tartalommegosztás értékelési helyzetként értelmezi, ahol a munkájával kapcsolatos vélemény keletkezhet, mégpedig nem teljesen ellenőrizhető körülmények között és szinte kivétel nélkül arra tettek utalást, hogy ez akár negatív is lehet. Nem került elő az a lehetőség, hogy hány zseniális tanár, zseniális órája kerülhetne így fel, módszertani és egyéb jó példákat bemutatva…

Video streaming by Ustream

Más hozzászólások és kérdések alapján is érdekes a pedagógus munkájának átláthatósága, a saját osztályteremben való tevékenységéről való gondolkodás. Szerintem a tanár szakmai autonómiája nem fogható fel úgy, hogy az osztálytermi történéseket a magánügyének tekinti, amibe másoknak nemcsak beleszólni, hanem belelátni sem lenne szabad. Meglepően kevés kérdés érkezett az online és “offline” közösségek egymásra gyakorolt hatásával kapcsolatban. Az egyik hozzászóló pozitív példaként említette, hogy a Panoramio rendszert használók csoportjához tartozik, akik sok online kapcsolat után most már hagyományos, valós környezetben is találkozó csoporttá alakultak. A facebook mint nevelés és oktatási lehetőség, a csoportszervezés módja talált a legpozitívabb fogadtatásra.

A kérdés mindig az, hogy hol van a kulcs. Az is lehet, hogy ott, ahova a sötét miatt nem is merünk benézni.

Egy hozzászóló kérte, hogy a hozzászólása maradjon meg a jelenlévők körében és semmiképpen se osszam meg, mert amit mond az csak az ott lévőkre tartozik. A kérésnek természetesen eleget teszek és nem írok a kérdései tartalomról, csak magáról a kérdezésről, annak tényéről. Nagy kár az előzetes kéréséért, mert jól felépített hozzászólása strukturáltan mutatta azt a képet, ami ma az átlagos pedagógusok nézeteit, valós vagy vélt félelmeit jellemzi. Arra bíztattam, hogy indítson ezzel kapcsolatban egy blogot és írja meg, amiket mondott, érdemes lenne róla beszélni. Nem csak egy alkalommal és nem csak egy hozzászólásban, mert a konferencia témája nem magánügy, nem egy szűkebb csoport ügye, hanem ennél sokkal fontosabb és a vita mások számára is tanulságos lehet, sőt, a vita után talán cselekvésre, változtatásra is bíztatja a résztvevőket.

Nemrég fejeződött be az SLCC 2011 (Second Life Community Convention), vagyis a Second Life virtuális környezetet használó közösség hetedik találkozója. A valós térben Oaklandban és virtuális környezetben az erre kialakított helyen megrendezett esemény talán az egyik legfontosabb konferencia a Second Life azon felhasználói körében, akiket érdekel a rendszer jövője, lehetőségei, korlátai, a fejlesztők tervei és még inkább azok a felhasználók, akik ezekről a kérdésekről jönnek össze beszélgetni évente egyszer.

SLCC 2011 élő közvetítés weben a helyszínről

A konferencia előadásainak és bemutatóinak tartalmi kivonatát összefoglalni nem érdemes, hiszen az előadások felvételei a program alapján hozzáférhetők. Hozzám leginkább azok a bemutatók és beszélgetések álltak közel, amelyekben az SL használatának valós környezetre történő visszahatásáról, interkulturális együttműködésről, tanulóközösségek, virtuális közösségek építéséről, vagy az avatar identitásról volt szóltak. Fontos téma volt a kisebb erőforrást igénylő csatlakozás technikájának fejlesztése, ami jelenleg a legnagyobb akadálya a tömegesebb elterjedésnek (az SL pontos felhasználói számára igazán megbízható hivatalos adatok nincsenek, a legtöbb helyen 20 millió körül közösségről írnak). A webes megjelenés és a táblagépere történő optimalizálás egészen biztosan új fejezetet nyit majd a történetben és ahogy hallottuk, ez már nincs is annyira messze.

SLCC plenáris előadás, Rod Humble: Second Life jövője – élő közvetítés virtuális környezetben

Az SLCC egy közösségi esemény, nem annyira nevezhető hagyományos konferenciának, jóllehet szerkezete, időbeosztása ezt sugallja. A virtuális világot emberek egymástól való elidegenedésének kiindulópontjaként értelmező kritikusok számára persze ellentmondásos lehet, hogy a felhasználók valós térben, sokszor igen messziről érkezve nagyon is összetartó közösséget alkotnak és nem csak találkoznak, hanem filmet néznek, zenés-táncos mulatságot szerveznek és örülnek a többiek társaságának.

“zenés-táncos” – belépés csak avataroknak 🙂 A helyszínen pedig az esti partyra illik az avatarod szerint öltözni.

A valós térben tartott bemutatók webes közvetítése megjelenik Second Life környezetben is, ami sajátos résztvevői élményt biztosít. A külön helyszínek lehetőséget adnak a témák szerinti csoportosulásra, szűkebb eszmecserére, ismerkedésre. Nagyon szép formatervezések és igényes külső jellemzi az összes helyszínt. A virtuális jelenlét előnyei közé tartozik, hogy pontosan tudjuk kivel vagyunk egy csoportban, ki kicsoda, vagy akár azt is, hogy ki mellett ülünk, hiszen az avatar sajátosságok megnézhetők, nem kell külön kitűző senkinek. Az ismerkedés lehet közösségi, de lehet személyes is, hiszen mindenki alaphelyzetbe is mutatja saját névjegyét, ha valaki kíváncsi rá. Olyan mintha egy hagyományos konferencián mindenkinek laptop lenne az ölében, amin figyelne más szekciókat is. Látná, hogy ki hol ül és mit csinál, és közösen jegyzetelgetnénk egy nagy google hullámban (vö. google wave). A virtuális térben is érvényesek az udvariassági szabályok és az avatarok szinte kivétel nélkül úgy viselkednek, mint valós térben, a tanult konferenciaviselkedési szabályok alapján. A virtuális jelenlétnek nem csak az az előnye, hogy nem kell utazni, hanem az is, hogy viszonylag egyszerűen válthatunk szekciót, vagy akár ki is léphetünk és folytathatjuk az informálódást interneten, vagy mesélhetünk (írhatunk) a rendezvényről valós térben.

Egy ilyen radar praktikus lenne élő konferenciákon is 🙂

A barátságos egymásrautaltság légkörét virtuális környezetben a szervezők most azzal is segítették, hogy az első szekcióelőadásoknál a közvetítés csatornáit alaposan összekeverték. A kiválasztott virtuális szekciókban általában nem az ment, amire beültünk és keresgélni kellett a webes közvetítések között a nekünk megfelelőt, vagy hallgathattuk amit éppen a véletlen nekünk osztott. Ez kellően vidám hangulatot teremtett az avatarral jelenlévők között és ahogy az egyikük találóan megjegyezte: reméljük élőben azért jobban megy a szervezés 🙂

oktatási szekció éppen egy igyekszik kitalálni, hogy kit lát és mit hall 🙂

A rendezvény műfaja leginkább a MoodleMoot jellegéhez hasonlítható. Itt is megjelennek fejlesztők, programozók, oktatáskutatással foglalkozók éppúgy mint formatervezők, pszichológusok, vagy akár üzletemberek. Az eLearning konferenciák egyik sajtossága, hogy egy kiemelt dolog (pl. keretrendszer) köti össze a résztvevőket, de alapvető jellemző a sokszínűség. A fejlesztők, felhasználók és kutatók találkozása, egymás aktív és interaktív meghallgatása a későbbiekre nézve igencsak produktív lehet. Az összetett műfaj kialakulásának másik oka lehet, hogy a viszonylag fiatal területen összességben nincs is annyi kutató, hogy egy szűkebb témában megtöltsenek egy közepes konferenciát. A harmadik és talán legfontosabb ok, hogy az eLearning területen a kutatni vágyott jelenséget, helyzetet legtöbbször ki kell találni, fejleszteni, egy projektben kipróbálni, különben nem nagyon lenne mit kutatni. A folyamatosan saját maga sarkára taposó sietségben nehéz megvárni, hogy valami a hétköznapi természetességben tömegesen is megjelenjen, ezért a kutatások között szinte természetes, hogy egy fejlesztési projekt közvetlen folytatásai. Alig akad komoly kutató, aki egyben ne lenne fejlesztő. Mindez persze a kutatásra fordított időt és erőforrásokat gyengíti, de lehetőséget ad arra, hogy a kutató nagyon is együtt éljen a megfigyelt jelenséggel és önmagban is remek kritika, hiszen ha a kutatási eredmény nem azonnal visszacsatolható, nem használható, vagy esetleg csak 5-10 ember érti, akkor a hasztalansága erősen és azonnal szembetűnő. Ha az eredmény jó és fontos, akkor miért ne lehetne szinte azonnal felhasználni egy további fejlesztésben? Az SLCC remek példa arra, hogy milyen jól megfér egymás mellett és milyen jól képes tanulni egymástól ugyanahhoz a témakörhöz kötődő, de egészen más kompetenciákkal, gyakorlattal, célokkal rendelkező csoport.

SLCC 2011 központi előadó és SLCC koncepció felülnézetből

Kindle olvasóm időfelhasználási részesedése töretlenül növekszik a hétköznapok és a hétvége tekintetében is. Neveléselméletből tudjuk, hogy felnőtt embernél a szokásformálás nem olyan könnyű dolog. Ezt a tételt némiképpen árnyalja a technikai eszközök megjelenése és elterjedése, amelyek erősen átformálják akár a legegyszerűbb hétköznapokat is. A Kindle remek segítség abban, hogy alaposabban és tudatosabban olvassunk. Korábban már többször is írtam, hogy a böngészés és átolvasás mellett biztosítja a nyugodt és megfontolt olvasási sebességet. Az elmúlt két hétben merész kísérletre szántam el magam és az ipari méreteket öltő hírfogyasztásom és blogolvasásom egy részét megpróbáltam a Kindle felé irányítani. Hipotézisem szerint a Kindle jellegénél fogva erősíti azt a hatást, hogy erősebb és kritikusabb legyen a szelekció, és a kiválasztottakra több idő jusson, ugyanakkor a kiválasztásnak megmaradjon a böngészés jellege. Mindezt akár tudhatja a Google reader is, de ne felejtsük el, hogy abban a környezetben sokkal egyszerűbb és könnyebb bármilyen hívószóra kattintani és elkalandozni. A kísérlet meglepően jól sikerült.

A korábban 200-at meghaladó mennyiségű hírforrásból 200 alá redukált, kiemelten fontos forrásokból jelenleg 97 maradt a google reader kezelésében. Ezek jellemzően olyan IKT, eLearning oldalak, blogok, hírforrások, amelyeknél komoly esélye van annak, hogy tovább kell kattintani és programot kell megnézni, más oldalra célszerű navigálni. Ide soroltam azokat a forrásokat is, ahol látványos illusztrációk vannak, ahol nagyon fontos, hogy megjelenjenek a színek és nem elegendőek a Kindle árnyalatai. Pl. Second Life bloggerek bejegyzéseiben gyakran megvan adva a hely, amit érdemes felkeresni. Ez a Kindle segítségével természetesen nem lehetséges.

Az RSS csatornák Kindle felé irányításának legkézenfekvőbb megoldása az egyre jobban megkedvelt Calibre alkalmazás használata. (Az a program, amit ismerős MacBookPro képpel reklámoznak, rossz program nem lehet…)  A programról alkotott pozitív képet finomította, hogy bekapcsolásakor automatikusan észlelte a géphez kötött iPhone könyveit és teljes természetességgel ajánlotta, hogy akár azokat is képes kezelni. Az RSS kezelésben a meghatározó menü a hírek letöltése, ahol alapbeállításként, országokra és nyelvekre lebontva 963 hírcsatornát kínál fel a program, ha eddig még pazarló módon nem használtuk volna ki kedvenc RSS olvasónk kapacitását. Hazai viszonylatban 11 hírforás van beépítve, sajátos összeállításban.

Calibre, beépített hazai hírforrások

Lényeges lehetőség, hogy be tudunk állítani, vagy exportált google reader kompatibilis fájlból be tudunk importálni hírcsatorna összeállítást. Ezek szerkesztése egy kicsit nehézkes, de barátságos megoldás, hogy a hírletöltést lehet ütemezni napok, hétköznap – hétvége és letöltési időpont szerint. Hírfüggők terápiás kezelésében kiváló segítség a program, hiszen előzetes megadhatjuk, hogy mikor mit töltsön le és küldjön a vezetéken keresztül csatlakoztatott Kindle olvasóra. A program hátránya, hogy akadnak gondok az ékezetes kategóriákkal, illetve bizonyos hírforrásoknál az előnézet tartományhoz veszi a bejegyzés környezetét, vagyis például nem csak a blogbejegyzés első bekezdését, hanem az oldal összes reklámját is megkapjuk. Erősen valószínű, hogy ennek az állapotnak az előállításában közreműködik az RSS csatornát adó szerver is 🙂

Ütemezett hírletöltés indul Calibre segítségével

A strukturáltság és apró finomságok bizonytalansága miatt más megoldás után is néztem és így találtam meg a Kindle4RSS szolgáltatást. Nagyon egyszerű kezelői felülettel beállíthatjuk kedvenc hírforrásainak RSS csatornáit és naponta egyszer, késő délutáni időpontban a Kindle vezeték nélküli átviteléhez használt technikával megkapjuk a szépen rendezett, ékezeteket is kiválóan kezelő hírgyűjteményt. Komoly előny, hogy ehhez nem kell gépnél lennünk és nem kell csatlakoztatnunk, elegendő a Kindle-t internethez juttatni és a beküldő e-mail címek közé felvett címről máris érkezik a hírcsomag. Az ingyenes változatban 15 feliratkozásunk lehet, ami a szolgáltatás megkedveltetésének optimális határa. Havi 1.9 USD összegért pedig szinte korlátlanul használhatunk mindent. Hátránya, hogy nem tudjuk beállítani a küldés időpontját, igaz bármikor, egy gomb segítségével a felületről azonnali küldésre van lehetőségünk. A szolgáltatás képes a google kompatibilis formátumokból is importálni és egyszerű kezelőfelületen rendezhetjük csoportokba a csatornákat. Komoly hátránya, hogy a blog.hu szerver RSS megoldását nem kedveli. A gyorsan és készségesen válaszoló fejlesztők sem tudták kitalálni, hogy miért.

Egyszerű kezelőfelület, praktikus alkalmazás: Kindle4RSS

Pintér Róbert bejegyzéséből megtudtam, hogy nem lennék jó amerikai. Egyszerre kellene nagypapának és unokának is lennem 🙂 Az RSS hírforássok Kindle alapú olvasása kísérlet beigazolta a hipotézist. Erősebb a szelekció, de megmaradt a böngészés is. Ha nem a gép előtt ülök, akkor alaposabban és nyugodtabban olvasok el egy-egy érdekesebb blogbejegyzést. A digitális technológia terjedésével kapcsolatos rémhírek sodrásának engedők számára jelzem, hogy befejeztem első e-könyvem olvasását, amiről a Kindle nem akart tweet üzenetet küldeni, bármennyire is próbálkoztam. A siker motiváló hatására újabb e-könyveket vásároltam, de mindez nem akadályozott meg abban, hogy egy Astoria közeli könyvesboltban papír alapú könyveket is beszerezzek. Ha valaki nem hiszi, akkor kérdezze meg Kern Andrást, ugyanis vele együtt böngésztük a polcok egy részét 🙂 A véletlen találkozás Kindle használat közben persze nehezebben ment volna…

Szavazási fázisban jár a 7. hazai blogverseny a Goldenblog 2011. Kiváló kezdeményezés. Annak idején ennek a blognak az elindulását is segítette, amikor megláttam, hogy egy-egy területen milyen jó blogokat írnak hozzáértő emberek. Az idei versenybe már én is beneveztem, igaz majdnem biztos vagyok benne, hogy érdemi helyezést nem fogok elérni és már az is hatalmas siker lenne, ha a szakértői blog kategóriában az első 20 között végeznék. A szavazás után látható előzetes eredmények szerint jól működik az önértékelésem 🙂 A nevezésem célja elsősorban az online blogok szaknévsorában való megjelenés volt. A verseny résztvevőinek a listája kiváló linkgyűjtemény, még akkor is, hogy ha a felület a keresés/böngészés szempontjából nem egészen felhasználóbarát.

A közönségszavazatok eredménye legalább annyira szól majd a közönségről, mint a nyertes blogokról, hiszen a szimpátiaválasztás a jól kialakított kategóriákon belül is a szavazók érdeklődését mutatja. A szakmai zsűri ettől eltérő értékelési stratégiája nagyon jó ötlet a szervezők részéről, hiszen attól még lehet nagyon is kiváló egy blog, hogy egészen szűk rétegnek szól, akiknek nagyon fontos, de mivel ők kevesen vannak, a blognak esélye sincs a versenyben. Mindez nem azt jelenti, hogy a népszerű és izgalmas, mindenkit foglalkoztató témákban csak nyertes blogot lehet írni, de a verseny körülményeiből adódóan az ilyen típusú blogoknak már az indulásnál hatalmas előnye van.

A közönségszavazás másik sajátossága az interneten egyre jobban megjelenő és a blogversenyben gyakran kicsúcsosodó, a versenyzők hálózati kapcsolatrendszerét és annak mozgósíthatóságát versenyeztető szavazási buzdítások, amelyek nem egyszer már SPAM szinten képesek felidegesíteni a jámbor webhasználót. A barátom ismerősének a barátai megkérik barátaikat és ismerőseiket, hogy szavazzanak, mert az jó lesz valakinek valamiben, akit valószínűleg nem ismernek, nem is tudják mire szavaznak, de lényeg a sok kattintás. Nem csak elvből ellenzem az ilyet, hanem mérhetetlenül felbosszant. A közönségszavazáson természetesen így is lehet nyerni, sőt, ez egy jó stratégia lehet és kivédhetetlen, de azért jobban belegondolva biztosan nem az eredeti versenykiírás szerinti megmérettetésről szól.

Nagyon érdekes és egyben nagyon szomorú látványt mutat a nevezési kategóriák rendszere. Rengeteg idő szükséges hozzá, de érdemes kategóriánként végignézni az egyes blogokat, az RSS olvasón ez biztosan bekapcsolja a kisgömböc funkciót 🙂 Személy szerint engem meglepett, hogy a gasztroblogok olyan sokan vannak, hogy külön kategóriát kaptak. Nagyon jó, hogy van helyi érték és fotóblog kategória is. A többi nem különösebben meglepő és egyébként nagy hibát követ el, aki az egyéb kategóriát a futottak (futnak) még csoportként kezeli, mert ott is egészen jókat lehet találni.

A szomorúság oka, hogy nincsen tanári és tanulói kategória. A hazai tanárok számosságát tekintve egészen megdöbbentő nem csak a kategória hiánya, hanem az is, hogy az egyes kategóriákat böngészve alig lehet tanárokkal találkozni. Számomra nem az a kérdés, hogy egy tanár miért ír blogot, hanem az, hogy miért nem? A lehetséges okok között persze ki lehet találni, hogy: időhiány, félelem a fenntartótól, félelem a szülőktől, félelem a gyerekektől, szokatlan műfaj, miről is írjak, stb. Ilyen méretű közösségnek komoly bloggereket kellene kiállítani a hazai versenyben és legalábbis külön kategóriát érdemelnének, ha külön versenyt nem is. A hazai tanárblogokat a tanarblogok.hu portál egészen jól összegyűjti és rendszeresen ad válogatásokat, de ezek számosság nagyon szerény, ami nem a portál szerkesztőinek a hibája, hanem egyszerűen nincsenek tanári blogok. Az EDUCATIO korábbi tanári blog projektjének már a linkjét se nagyon találja meg a google. Különösen szomorú eredmény ez, hogy ha megnézzük az edublogs portál blogjait mutató számláló állását. Ez nyilván nem csak a heti rendszerességgel frissített blogokat mutatja, de akkor is hatalmas a különbség. Készíteni kellene egy hazai tanári blog-szaknévsort, akár szerkesztés, akár feliratkozás alapján. A válogatások nagyon jók, de azt a keveset legalábbis névjegyzékbe kellene rendezni.

Külön szomorúság, hogy a tanulói blogok, elsősorban iskolával kapcsolatos blogokra gondolok, szintén hiányoznak. Az IT, vagy játékblog kategóriában elképzelhető, hogy vannak fiatalabbak, például középiskolások, de a közösségi oldalakon naponta megszámlálhatatlan mennyiségű tartalmat megosztó gyerekek számára is adott a lehetőség a blogírásra, mégsem élnek vele. Nyilvánvaló, hogy nem a tartalommegosztástól való félelem a visszatartó erő. Itt is fel lehetne sorolni a kifogásokat, de ezek között biztosan jelentős mértékű a tanári bloggerkultúra hiánya, ami persze nem indokolná, hogy a gyerekeknek, akár osztály szintű közösségekbe szervezve ne lehetne olyan feladatot adni, ami blogíráshoz kapcsolódik. A tanulói blogírás korszerű, számos területet fejlesztő módszertani lehetőség a tanárok kezében.

[poll id=”3″]

A hazai bloggerkultúra szerintem még nagyon a kezdeteknél tart. Talán a mostani verseny résztvevői alapján már el lehet mondani, hogy a kezdő szakaszon túl, de még messze a haladó szinttől. A web2 tartalommegosztó világa remek lehetőséget kínál a személyes vélemények, narratívák, speciális kérdésekben született állásfoglalások, stb. megírására. Ha valaki olvassa ezt a bejegyzést és még nem ír blogot, akkor fontolja meg és írja ija ide kommentben az új blogjának a címét 🙂 Ha valaki bizonytalan maradt, akkor figyelmébe ajánlom ezt a blogbejegyzést: “Miért ír valaki blogot?“