Napirenden a tanári tevékenység és a tanári mesterség

Az MTA Pedagógiai Bizottság Didaktikai Albizottsága március 24-én tartott szakmai ülést a PPK Kazinczy utcai Kari Tanácstermében. A témánk a pedagógus, illetve a tanári tevékenység, tanári mesterség volt. Két könyvről készült referáló előadás és mindegyiket kisebb szakmai beszélgetés követte. Falus Iván (2006): A tanári tevékenység és a pedagógusképzés új útjai és Szabó László Tamás (2010): Bevezetés a tanári mesterségbe azon könyvek közé tartozik, amelyek sokadszorra rávilágítanak arra, hogy a pedagógus kérdéskör nem csak az oktatáspolitikát, a szülőket, vagy (érthető módon) a gyerekeket foglalkoztatja, hanem neveléstudománnyal, didaktikával foglalkozókat is. Szerencsére, mert akárhogy nézzük a tanítás egy professzió, másképp mondva egy szakma, amire a közvélekedéssel ellentétben nem elég (nem szükséges) születni.

Jó dolognak tartom, hogy a didaktikusok ezzel foglalkoznak, de az elmúlt évek tapasztalatai alapján a pedagógus, a tanulás különböző értelmezései, illetve a tanulók közötti különbségek teszik ki a didaktikai beszélgetések jelentős részét. Nem sorolnám ide a tanulói teljesítménymérés, az oktatáshoz köthető pszichometria és (nem feltétlenül a Fercsik János-féle értelmezésben művelt) pedagometria szintén virágzó műhelyeit (és empirikus tűzijátékait). Joggal kérdezhetné a didaktikában kevésbé jártas olvasó, hogy na jó, de miről szóljon a didaktika, ha nem erről? A bizottsági ülésen is mintha elbizonytalanodni látszott volna egy kollégánk a didaktika fogalmát, tárgykörét, illetve a szó jelentését tekintve. Az elbizonytalanodás és a kérdés is jogos, ha az elmúlt évek (évtized) hazai gyakorlatát nézzük, de nem jogos, hogy ha a német oktatási modellekből, vagy a hazai didaktikatörténetből indulunk ki. Mentségünkre szolgálhat az az elv, hogy a didaktika az, amivel a didaktikusok foglalkoznak. Tegnap ez éppen a pedagógus volt 🙂

A pedagógus, mint téma az oktatáshoz köthető témák közül az egyik legkiszolgáltatottabb. Pedagógiához természetesen mindenki ért, akárcsak a politikához, vagy a focihoz (tetszőleges sporttal, vagy a sportról elnevezett vendéglátóipari egységek leggyakoribb témáival helyettesíthető). A tanítás egyszerű, kiáll az ember és ügyel arra, hogy csendben hallgassák mások. A foci is egyszerű, ügyelni kell arra, hogy több gólt rúgjunk, mint az ellenfél. A politika is egyszerű, ugye nem baj ha nem mondok példát? 🙂 A pedagógusképzés jelenleg izgalmas kérdés, ezen belül különösen azzal foglalatoskodik mindenki, hogy kétszintű (BA és MA) legyen, vagy álljon vissza az egységes rendszer. Ez a vita alkalmas arra, hogy háttérbe szorítsa azt, hogy mitől is lesz jó pedagógus, aki a pedagógusképzésbe közelébe kerül. Szakmai események (mestertanár videóportál), vagy akár egy nemrég indult szakmai blog más irányból közelítik meg a kérdést.

tanarkepzes.blog.hu

A tanárképzésben helye kell legyen megfelelő mennyiségű, de méginkább megfelelő minőségű pedagógiának és pszichológiának. Ha valaki nem hiszi, hogy ezen területek elmélete legalább annyira szükséges a minőségi tanári munkához, mint amennyire fontos a jó szakmi gyakorlat vagy az első években kapott mentorálás, akkor gondolja át, hogy szívesen kerülne-e olyan orvos kezei közé, aki kizárólag a jó gyakorlatokat életszerűen bemutató Dr. House és Vészhelyzet sorozatokon nevelkedett, az anatómiát a képzés elején túl elméletinek tartotta és már az első félévben gyakorlati kurzusokat várt, ahol kipróbálhatja élesben, hogy mire képes.

Fontos elvárás például, hogy a pedagógus értse, hogy mi történik az iskolában és az osztályteremben és ebből kiindulva tudja a kiválasztott célok irányba módosítani az eseményeket. Ismert vizsgálati eljárás, hogy pedagógusnak, pedagógusjelöltnek adnak egy fényképet egy osztálytermi pillanatról és megkérik, hogy mesélje el mit lát rajta. Ha mást mond egy villamosvezető, mint egy pedagógus(jelölt), akkor jó irányba haladunk. (Nem a villamosvezető ellen szól a példa, lásd. ha villamos műszerfaláról kellene beszélni, akkor nyilván arra számítunk, hogy a villamosvezető tud többet és hasznosabbat mondani…)

forrás: mozaik.info.hu

Sokáig azt gondoltam, hogy a “fizikát tanítasz vagy gyerekeket?” már nem kérdés, de a közelmúltban sok helyről hallottam olyat, ami alapján egyértelmű, hogy mégiscsak kérdés (kellene legyen). Ha gyerekeknek szeretnénk fizikát tanítani, akkor arra felkészülhetünk úgy is, hogy érteni fogjuk mi történik velük, tudni fogjuk, hogyan motiváljuk őket, mit gondolnak, mit éreznek és menet közben még az is lehet, hogy megtanulnak együttműködni és külön erőlködés nélkül megértik, hogy mi a fenntartható fejlődés vagy mi az, ami augusztus 20-án fontosabb a tüzijátéknál. Ha csak kell valaki, akinek szeretnénk visszamondani, azt amit fizikából az egyetemen megtanultunk, akkor nem biztos, hogy egy csoport motiválatlan gyereknél kell próbálkoznunk. Ha mégis ilyen csoporttal találkozunk, akkor nagyon hasznos lehet tudni róluk bármit is, ami segít minket abban, hogy mit kezdjünk egymással.

Röviden utalnék arra a kérdésre, ami az albizottsági ülés végén is előkerült, miszerint egy “multitasking üzemmód” szerint működő, facebook-on és interneten keresztül a világot megismerő, szórakozva és vidáman rengeteget tanuló gyermekhez nem biztos, hogy a visszamondott egyetemi jegyzetek tartalmán keresztül vezet az út. Ennek a módszertannak a kidolgozásával még egy rövid ideig adós a didaktika, de addig is érdemes böngészni a tanári professzió kompetenciáit, sztenderdjeit, hogy megértsük miért is kell, hogy arról a bizonyos osztálytermi képről többet tudjunk mondani.

Szerző: Bejegyzés időpontja: | Kategória: Egyéb