Akár azt a címet is adhattam volna, hogy digitális állampolgár. A cím kezdő szókapcsolata (krónikus információközlés) mellett azért döntöttem, mert október 13-án szerdán többször is elhangzott a doktori képzésben meghirdetett eLearning kurzuson, a web2 eszközök használatát összefoglaló bemutató alatt és után. Függő válik az ember a web2 használatától, vagy csak egyszerűen nem veszi észre, hogy a kommunikációja és tartalomközlés nagyrészt felesleges? Másnap Tóth-Mózer Szilvia blogjában olvashattunk egy jó bejegyzést hasonló témában: Gyógyíthatatlan közléskényszer? Az itt idézett rádiós interjúrészlet kicsit már messzire vezetne, ezért részben építve a bejegyzésre, részben az óra alatt felmerült gondolatokat megosztva a következő dilemmákat osztanám meg az olvasóval:

• Sokszor hallani, hogy ne osszunk meg olyan információt, amit nem szeretnénk ha mások tudomására jutna. Például ne osszuk meg a céggel kapcsolatos véleményünket az interneten, mert az könnyen a főnökünk monitorára kerülhet. Ne osszunk meg olyan információt, amiből kiderülhet mások számára, hogy őszintén mit gondolunk. Ezeknek a szabályoknak a betartására pedig szoktassuk rá a gyerekeket is, hiszen így növeljük az esélyt arra, hogy elkerüljék a cybermobbingot, vagy akár azt, hogy az információkat mások kihasználva rosszat tegyenek. Az internetes biztonság elvét messzemenően figyelembe véve kérdezem, hogy az nem gond, hogy az őszinteség ellenében fejtünk ki nevelőhatásokat?

• Web2 eszközöket használni jó, a gyerekek is élvezik, különösen izgalmas a közösségi felületekhez kapcsolód eszközhasználat. Ennek tartalmát szeretnénk külső eszközökkel szabályozni, hogy ne írja le amit gondol, ne töltsön fel fényképet a környezetéről, stb. A legtöbb ilyen iskolai, vagy iskola közeli interjúban, beszélgetésben folyamatosan azt hallani, hogy mit NE tegyen. Lehet hatékonyabb a nevelőhatás, hogy ha azt is hozzátennénk, hogy mit tegyen és mit osszon meg az interneten. Egy általa kedvelt eszközt használ, a felnőtt világ csak annyit tud mondani, hogy mire ne? Szívesen hallnék beszélgetések végén olyan megjegyzéseket, hogy ne a padtársadról készült fényképet töltsd fel, hanem az óravázlatról, a tábláról készült képet a saját megjegyzéseiddel. Ne írd le mit gondolsz másokról, mert azok számára ez esetleg sértő lehet és 15 év múlva még bajod is lehet belőle, inkább írd le, hogy amit olvastál arról mi jut eszedbe, vagy mi az amit a verssel kapcsolatban érzel, vagy hogyan lehet megoldani a feladatgyűjtemény 157. számú feladatát. 15 év múlva aligha lesz belőle bajod, hogy ha az oktatással összefüggő tartalomról írtál a weben.

• Az információközlés erősen kontextusfüggő, a célszemélyek lehetnek szűk körben, de a teljes nyilvánosság felé történő megosztás veszélyes, mert olyan helyzetben is megismerhetnek minket mások, amit nem szeretnénk. Például egy jól sikerült házibuli fényképein szerepelni lehet hogy most jó dolog és büszkeség, de 10 év múlva kellemetlen lehet. Kérdés: 10 év múlva ha valaki nem látja a fényképet, akkor nem is fogja gondolni bizony ez a fiatal járt házibuliba és ott túlzottan jól érezte magát? Meglepetés erejével hat ránk, ha valakiről látunk egy fiatalabb képet más élethelyzetben? Nehéz elképzelni, hogy más helyzetben is lehetnek emberek nem csak az iskolapadban megszokott normák szerint viselkedhetnek? Fényképet kell látni ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, hogy XY gyerekként bizony csinált olyat is amit ma már nem tenne?

• Egy derék és jóravaló pedagógus számára a web2 eszköztára fontos lehetőség arra, hogy megmutassa hogyan gondolkodik, mikor mi az ami fontos neki, akár iskolán belül, akár iskolán kívül. A tanulók is biztosan szívesen tapasztalják meg a tanárt különböző szerepeben. Aki ezt nem hiszi, gondoljon csak az osztálykirándulásokra, vagy a tanórán kívüli programokra. A tanár a legtöbb élethelyzetben fontos minta. A  web2 eszközök pedig segítenek neki abban, hogy ha nincs a tanulókkal, akkor is minta legyen és nem mellesleg egy kulturált, értékes tartalmat produkáló eszközhasználattal példát mutasson a tanítványainak. Nem szerencsés, hogy ha a tanár web2 eszközökkel tudatja, hogy a hétvégén a kertben dolgozik és lefényképezi az őszi faleveleket, majd twitteren, facebookon közzéteszi? Elsőre felesleges tűnik, másodsorban pedig fontos jelzés, hogy mikor mit csinál szabadidejében, mit tart szépnek és értékesnek, stb. A személyes tanári közlésnek is komoly nevelő hatása van, ami jelentős mértékben visszahathat az osztálytermi hatásrendszerre is.

• A krónikus információközlés, web2 eszközök folyamatos használata, közösségi oldalakon kifejtett aktivitás folyamatos kommunikációt jelent. Pontosan úgy, mint amikor a tanár az osztályteremben folyamatosan kommunikál és nem tudja megtenni, hogy nem kommunikál. Ha csendben van, akkor a kinézete, a ruházata, a gesztusai, a testtartása, stb. is mind folyamatos kommunikációs csatornák, legfeljebb nem web2 eszközöket használ kommunikáció közben. Meg kell állapítanunk, hogy a tanárok az osztálytermi munka során krónikus információközlésben szenvednek, úgyis mondhatnánk hogy offline gyógyíthatatlan közléskényszerüket élik ki tanítás közben, ami biztosan borzalmas és beteges dolog 🙂

• A web2 eszközökkel kapcsolatban sok az aggodalom, hogy digitális lábnyomunk megmarad az interneten, kitörölhetetlen és mások számára is elérhető formában. Számomra meglepő, hogy ettől miért kell ennyire félnie azoknak, akik pedagógiával foglalkoznak és pontosan tudják, hogy az osztálytermi jelenségek egyszeri és megismételhetetlen dolgok, amelyeket nem lehet visszavonni és törölni és mások számára nem csak elérhetők, hanem hatásuk hosszabb távon is megmarad. És ehhez még csak internet sem kell.

Összefoglalásként csak idézni kell Szilvia blogbejegyzéséhez eddig egyedüliként írt kommentet, ami “Juli” véleményét fejezi ki, nagyon is találóan:

Az alapkérdésedre válaszolva: “Exhibicionista vagyok?” Naná. Tanítasz. 🙂