Ideális esetben a konferenciákra készített absztrakt bírálati folyamata anoním, vagyis a szervezők bekérik az írásműveket és szerzők nélkül jelenítik meg a bírálóknak. Az értékelési eljárás anonimitása fontos, mert így a bírálókat se pozitív se negatív irányba nem tudja befolyásolni a minősítésénél a szerzők neve, tudományos csoportokhoz való kötődése. A bírálókat a szervezők, illetve a tudományos programbizottság kéri fel, optimális esetben az adott szakterület ismerői. A bírálati eljárás azonban korántsem ilyen ideális, mint aminek látszik.Olyan szűk tudományterületen, mint a hazai neveléstudományi kutatások, gyakorlatilag nincs anoním bírálat. Az ezzel kapcsolatos egyszerű gondolatmenetemet egy korábbi rendezvény programbizottságának a belső levelezésében már kifejtettem. Egy jól megírt absztraktban meg lehet találni azokat a kulcsszavakat, amelyek google keresőbe beírva nagy valószínűséggel kiadják eredményként a szerzőt. Kis szerencsével még a konkrét kutatás, pályázati támogatás címét, összegét is. Ha egy tágabb területről van szó, akkor nagy segítség a felfedezésben, hogy egyik szemmel figyeljük a kutatási módszereket, másik szemmel a témát. A legtöbb esetben a kvalitatív – empirikus tengelyen ábrázolva a témát, máris 80% eséllyel találjuk meg a szerzőt. Szintén segíti a felfedezést, hogy megnézzük kire hivatkozik a szerző. A hivatkozásnak olyan szélsőséges és olyan jellemző megoldásai vannak az egyes kutatóműhelyekben, hogy ha a szerzőt nem is, de szervezeti hovatartozását könnyen megtudhatjuk.
Nézzünk egy példát, “didaktikai modellek” kulcsszó a google keresés szerint…
Az ONK 2008 tudományos programbizottság titkáraként alkalmam volt megfigyelni a szervezői oldalról is a jelenséget. A szerzők, a weblapon szereplő egyértelmű tiltások ellenére gyakran beleírták az absztrakt szövegébe, hogy a kutatás kinek a támogatásával, milyen intézményi háttérrel történt. Ezek szintén nagyon árulkodó jelek. Volt olyan eset is, amikor az online felületen, biztos ami biztos alapon az absztrakt törzsszövegébe is megjelent a szerző neve.
A bírálat objektivitását erősen befolyásolja az is, hogy a bírálók nagy része, legtöbb esetben saját maga is potenciális résztvevő, de legalábbis a hazai kutatóközösség tagja. Szerencsés helyzet, ha olyan absztraktokat tud bírálni, amelynek a területén jártas. Ha kevésbé jártas, akkor, akkor bizonyos szempontoknál nehezebb neki. Ha nem saját kollégáit bírálja, de jártas a területen, akkor szinte biztosan kitalálja, hogy kik a szerzők, hiszen a saját környezetében folyó kutatásokról tud, a többiekét pedig sejti. Ebben az esetben a bírálat lényegében a másik műhely respektálásának mértékével arányos. Persze ez is lehet objektív, de tudományterületenként eltérő a műfaj és az összesített eredmény alapján ítélik meg a beadott munkát.
Ma délelőtt leadtam egy absztraktot a X. Országos neveléstudományi Konferenciára. Bujkál bennem az ördög, hogy esetleg ideírjam legalább a címét, vagy méginkább külön bejegyzésem közöljem a teljes szöveget. Ezzel bizonyosságot adnék a bírálóknak, nem kellene várni a google kereső indexelésére 🙂 Aki kíváncsi, nézze meg a bejegyzés bal felső sarkában található képet. Eredeti részlet 🙂
A konferencia kiírása egyébként azt nem tiltja, hogy a beadott munkát ebben a bírálati szakaszban máshol nem jeleníthetem meg, csak annyit tilt, hogy az absztraktban nem tehetek olyan utalást, amiből kiderül, hogy ki vagyok, vagy honnan jöttem. (Az idei év fejlesztése, hogy a támogatók feltüntetésére külön mezőt hoztak létre, ami fontos és jó ötlet.) Ha nem írom le a címet, akkor se lesz nehéz dolga a bírálóknak. Egyébként is annyi helyesírási hibával és elütéssel írok, ami sokszor szerintem is szégyen, ez már önmagában is figyelemfelhívó jel 🙂
Az említett levelezésben felmerült egy bölcs gondolat, miszerint a bírálók meg tudnák keresni, hogy ki a szerző, de miért is tennék, ha nem ez a feladatuk? Bízzunk meg a bírálókban, hogy nem kutatják az absztrakt szerzőjét és objektív értékelésre törekednek. Ez valóban jó gondoltat, érdemes ezen az úton továbbmenni.
Miért titkoljuk, ha ennyire nyilvánvaló?
Alternatív javaslat következik. A következő jelentkezést ne online regisztrációs felületen oldjuk meg, hanem például egy mediawiki rendszerben. Mindenki tejes névvel, címmel nyilvánosan szerkeszthetné az absztraktot. A bírálati eljárást ettől függetlenül meg lehetne tartani, sőt, akár be is lehetne vonni a potenciális nézőket, résztvevőket. Nemcsak a véleményük lenne fontos, hanem a kérdéseik és ötleteik is. A konferencia végülis közös, nem az a cél, hogy kutatási eredményekkel meglepetésszerűen előugorjunk. Ha előzetesen lehetne tudni, hogy ki mivel készül, sokkal könyebben szervezhetnénk szekciókat, hiszen már mehet közben megtalálnánk egymást. A gyengébb munkákat írók akár önkritikusan visszaléphetnének, látva, hogy az adott területen, vagy úgy általában jobb előadások lesznek. Az előadások szövegeit olvasva lehetne kérdezni, megkérni az előadót, vagy a szekciót, hogy mire térjen ki jobban, mit szeretne a közönég hallani.
Ennek szép formája a MoodleMoot konferencia regisztrációs eljárása. Ha a leendő tudományos programbizottság nem él a vétő jogával, akkor a soron következő III. Oktatás-Informatikai Konferencián (2011. január) ezt a mediawiki megoldást fogjuk kipróbálni.
Az elmúlt évek egyik legnagyobb hibája, hogy a tudományos konferenciákon nincs szakmai vita. Akikkel együtt dolgozunk és eljönnek meghallgatni, azokkal nem ott vitatkozunk. A többiek nem nagyon értik, vagy ugyanazt a területet kutatják, akkor nagyon is értik. A vita, az érdemi megbeszélés esélye minimális. Ehhez persze az az előadói, retorikai fogás is kell, hogy a rendelkezésre álló időt a vitára szánt idővel lépjük túl, akkor aligha fog bárki kérdezni. Az előzetesen nyilvános jelentkezés absztraktjai, esetlegesen egyéb anyagok alapján akár célzott kérdések is születhetnének, vagy a szekció látogatói fel tudnának készülni és hatékonyabb lenne a befogadás, eredményesebb a közlés.
A konferenciáink mostanában olyanok, mint egy-egy szoboravatás. Le van takarva, de tudjuk mi van alatta. Megnézni nem szabad és mindenki “nagyon meglepődik”, amikor leveszik a takarást. Van, amikor tényleg meglepődünk, mert az ígéretes címek ellenére nem biztos, hogy a tartalom is olyan ígéretes. Mindez 2010-ben, a tudásmegosztás terjedésének közepén, a google és más rendszerek árnyékában, a web2 korszakában, amikor a tudománykommunikáció is erősödni látszik.