Nyílt válaszlevél egy kommentre

Legutóbbi blogbejegyezésemre érkezett egy szinte “nyílt levél” jellegű komment “Frobben“-től. Arra gondoltam, hogy az ilyen jellegű (és ilyen terjedelmű) megjegyzéseket külön bejegyzéseben fogom megválaszolni, ezzel akár ki is alakulhat a “nyílt levél” – “nyílt válasz” műfaj a blog keretein belül. Ez a bejegyzés válasz “Frobben“-nek, de egyben felhívás az olvasóknak, hogy ha gondolják, akkor írjanak és válaszolok.

Igen, ez a poszt meglehetősen cinikusra sikeredett, de így jó, ahogy van, nagyon örülök, hogy megírta. Személy szerint sokkal többet tanultam belőle, mint pl. az előző kettőből. úgyhogy, ha kérhetem: ne fogja vissza magát!

Valószínű nem tudok teljesen eleget tenni a kérésnek, de remélem lesznek még érdekesnek tűnő bejegyzések. A blog (lehet ez nagyon rossz szokás) de részben ténylegesen is “webes napló” és nem minden esetben cél, hogy vitát provokáljon, vagy tabukat támadjon. Sokkal inkább cél, hogy fontosabb nem személyes eseményekről, mérföldkövekről beszámoljon, néha kicsit talán egyhangúan naplózó formátumban. A bejegyzések közül a legkevesebb találattal rendelkezőt 38 alkalommal keresték fel, a legtöbbször olvasottnál ez a szám 270.

A tudományos értelemben vett pedagógiai dolgokkal nem vitatkoznék, ezen a területen nyilván “nem vagyunk egy súlycsoportban”;

A vita nem “súlycsoport”, hanem érvek-ellenérvek kérdése, pláne webes környezetben, egy nem hivatalos blog oldalain. Lehet persze én sem vitatkoznék már pedagógiai kérdésekben, ez elsősorban a témától és az érvelés érdekességétől függ.

inkább arról írok egy kicsit, hogy mezei tanárként, itt a végekről szemlélve hogyan mennek ezek a dolgok. Vagy, hogy személy szerint én miért “kajálom be” az ilyen kenrobinzonos bulvárt.

Érdekes, hogy “mezei tanár” kategóriát sugallva de lentebb helyezi el egy nem létező vonatkoztatási rendszerben, miközben kollégái többsége erről általában fordítva gondolkodik. Szinte már látszik a gondolatok látóhatárán az elmélet-gyakorlat, “íróasztalpedagógia” – hétköznapi gyakorlat ellentétbe állítása, vagy legalábbis vonatkoztatási pontként való elfogadása. Álláspontom röviden: az elmúlt 10 évben becslésem szerint több mint 50 közoktatási intézményben (vagy még több helyen) voltam jelen valamilyen külső szakértőként, előadóként, fejlesztőként, stb, vagyis láthattam, tapasztalhattam kicsit a gyakorlatot. Ez másféle tapasztalás, mint azoké akik ott dolgoznak. Ők 1-2 iskolát látnak közvetlen közelről és kb. 50-et tudok összehasonlítani. A kettő együtt szépen kiegészíti egymást, ha oda tudunk figyelni egymásra.

Először is azért, mert azt gondolom, hogy helyén tudom kezelni a dolgokat. Felfogom pl. hogy az említett videó(k) és a Didaktika tankönyv nem ugyanaz a kategória.

Pedig a “Didaktika” tankönyv olvasottságát nagymértékben növelné, hogy ha hasonló videókkal egészítenék ki a szerzők (de ne térjünk el a fő gondolatmenettől)

(Vagy a saját asztalomnál maradva: a Századok és a História sem egy szint, mégis van mindkettőnek létjogosultsága.) Ken Robinsonra elsősorban mint egy roppant tehetséges és hatásos előadóra tekintek, nem tudományos igényű pedagógiai elvek kinyilatkoztatójára. Itt például korábban is írtam, hogy marhaságokat állít! Értem én, hogy tudományos szempontból nézve a “hatásvadász” dolgok degradálók, de itt a végeken vannak helyzetek, mikor erre van szükség. Lelkesítésre. Nem tudományra és statisztikára.

Egyetértünk. Ken Robinson valóban remek iskolai előadó lenne, de a kérdés inkább az, hogy a retorika eszközeivel, vagy következetes és koherens gondolati rendszerrel venné fel “harcot” az ellene irányuló negatív állításokkal szemben? Szeretném hinni, hogy utóbbi eset lenen a valószínűbb. Sokszor átéltem, hogy tantestületet kell meggyőzni csoportmunkáról, differenciálásról, vagy akár az Országos Kompetenciamérés fölöttébb szükséges és hasznos jellemzőiről, így ismerős a helyzet. Retorika és gondolatmenet egyaránt szükséges. A tudomány amúgy szoros barátságban lenne a statisztikával? 🙂

Itt olyasmire gondolok, mint hogy pl. nyilván nem Martin Luther King volt a legképzettebb polgárjogi szakember, mégis volt olyan helyzet, amikor ő volt a leghatásosabb és – ami fontosabb – a polgárjogi mozgalom szempontjából legeredményesebb.
Amikor a Tenegenen a kreativitásos videót “bevetettük” nem a tudományos igényesség, hanem a kapcsolódó fórum aktivizálása miatt tettük. Arra kellett, hogy a gyakorló pedagógusok morfondírozzanak egy kicsit az iskola mibenlétéről és saját pedagógiai gyakorlatukról. Erre kiválóan megfelelt. Noha egyetlen gyakorlatban hasznosítható ötletet nem mondott
.

Alapvetően egyetértünk Szükség van lelkesítő videókra, ezt nem vitatom én sem, mint ahogyan szükség van remek szónoklatokra és hatékony retorikára, hiszen Ken Robinson is merész módon sokakat próbál meggyőzni olyan általános társadalmi “alapigazságokról”, amit legalábbis a többség nagyon egyoldalúan szemlél. Kérdés az, hogy a retorika után mi a következő lépés? Lehet-e, van-e következő lépés?

A tanárképzést megintcsak más dimenzióból szemlélem, mint Ön, de engem a személyes élményeim arra engednek következtetni, hogy bizony vannak dolgok, amik nem taníthatók, pl. nagyon csekély az esélye annak, hogy képzőművésszé tudom tanulni magam.

Egy örök kérdést “tettük ki a vágólapra”, hogy az elektronikus formához igazodjon a válaszom 🙂 Van-e született pedagógus? Ha van, akkor kell-e képezni, vagy sem? Ha van, akkor elegendő számban születnek, vagy mégiscsak képezni kell? Itt máris látszik egy érdekes gondolatmenet. A jó pedagógus veleszületett és nagyon élvezi, ami csinál és nagyon tudja amit csinál. Eddig remek a retorika. Na és mi a helyzet ha ilyen csak 5 van és nem annyi amennyi kell? Akkor bizony képezni kell. Ha képezni kell, akkor hogyan, kiket, stb. Ez már reális szint, nem elég retorikai választ adni. Arról nem is beszélve, hogy született pedagógus hogyan fog boldogulni amikor a magyar közoktatásban jelzőrendszerként funkcionálva az egyik tanulónál diskalkulia gyanút vél felfedezni, vagy éppen kíváncsi a tanuló domináns tanulási stratégiáira. Veleszületett, hogy ismeri a hazai szakszolgálatokat és az aktuális diagnosztikai eszközöket? Vélelmezhető, hogy nem, akkor pedig mégiscsak képezni kellene.

Egy végeken “harcoló” tanárembernek 1000 féle pedagógiai szituációban 1000 féle különböző szerepet kell hitelesen alakítania és vannak dolgok – a tanári létben különösen – amik vagy jönnek zsigerből, ösztönösen… vagy nem jönnek sehogy!

Ahogy mondani szokás, azért nehéz a neveléstudományi kutató dolga, mert nincs két egyforma pedagógiai helyzet, mint ahogyan abban egyetértünk ismét, legalábbis van ezer, de lehet még több. Egy aktuális hasonlat, illetve már nem is olyan aktuális 🙂 A brazil focicsapat tagjait képezni kellett arra, hogy bármelyen mérkőzés bármilyen szituációjában megállják a helyüket, vagy elég volt megkeresni azokat, akik tehetségesek és elutazni velük a bajnokságra? Kérdés: az első brazil gól tanult vagy ösztönös cselekedet volt? Egy csapat kiesésében (csapat = tantestület, kiesés = kiábrándult gyerek) minek van nagyobb szerepe, a tanult vagy az ösztönös cselekedetek hiányának?

És szerintem erre nem az a (cinikus -:) válasz, hogy a tanárképzés feladata akkor annyi, hogy megtalálja az ösztönös tehetségeket, mert nyilván a tehetség önmagában semmi. Ahhoz még nagyon komolyan hozzá kell tenni a neveléstudományt, meg a Didaktika tankönyvet. De ha megfordítom az Ön állítását, akkor a tanár “element”-je nem számít, nem létezik és bárkiből lehet kiváló pedagógus, mert a tanárképzés majd kiképzi? Hááát… Szeretném, ha így lenne!

Kell az a bizonyos “element” is, de annak a látványossága kellően nagy eséllyel engedi, hogy elfelejtsük, hogy a tanári tevékenység szakma, amelynek vannak szakismeretei, amit minden “element”-tel rendelkezőnek meg kell(ene) tanulnia. Szerintem az “element” akkor működik és érvényesül, amikor az óráról a gyerekek és a tanár is úgy jönnek ki, hogy “na itt bizony történt valami…” Nem lehet bárkiből jó tanár képezni, illetve nem tudjuk eldönteni, hogy jó tanár lesz-e vagy sem, mert egyrészt amíg odáig jut, addig is sokat alakul, másrészt menet közben a tapasztalatai alapján is sokat változik, nem is beszélve a pedagógusok számára is vélhetően fontos “egész életen át tartó tanulásról”. Szerintem sem a képzés, sem az “element” önmagában nem garancia arra, hogy valaki jó tanár legyen.

(Én például elvárnám a tanárképzéstől – de ezt már csak nagyon félve merem leírni – hogy mondja meg a tanárjelöltről, hogy bocsánat, lehet, hogy nagyon jó szakember – pl. matematikus – vagy, de alkalmatlan vagy tanárnak. Mi ismerjük a módszertant és ennek fényében kérünk szépen: ne taníts! Van ilyen?)

Formálisan kevésbé, informálisan akadnak ilyen helyzetek.

Mellesleg: lehet, hogy perverz dolog, de a magam részéről kedvelem a cinikus és szarkasztikus megnyilatkozásokat, pláne ha azok ilyen érdekfeszítő témákat veséznek ki! Szóval ez szuper.

😎

És a végére egy bátortalan kérdés: egy egyetemi adjunktusnak miért kellemetlen az, ha ráadásul szellemes, impulzív és hatásos is még? (Mert az bulvár?)

Szó sincs róla, hogy kellemetlen 🙂

A bulvártól akkor kell félni, hogy ha a látványos 1. lépés után nem tudjuk megmondani mi legyen a 2. lépés. Ha a retorika érvényesülése miatt háttérbe szorul a tudományosság. A tudománykommunikációnak hatalmas szerepe volt/van/lesz, gondoljon csak a Mindentudás Egyeteme programsorozatra. Az előadások szellemesek, impulzívak és hatásosak voltak. Azért nem volt bulvár, mert érződött, hogy ha kérdezünk, akkor biztosan jön a válasz. Ha kell, akkor akármilyen mélységig és szinte akármilyen összefüggésben, akár az elméletnek, akár a gyakorlatnak, bárkinek.

Szerző: Bejegyzés időpontja: | Kategória: Egyéb kategória