Digitális pedagógusok akadályversenye 5/2

Ez a bejegyzés a Digitális Pedagógus konferencia 2013 kerekasztal beszélgetésének konstruktív kritikáját igyekszik összefoglalni. A kritika értük íródik és nem ellenük, sőt a téma miatt és nem a résztvevők kritikájaként. A kerekasztal meghívott vendégei jól oldották meg a feladatot. Egy régi eLearning legendával szimbolizálva a helyzetet: jó volt a válasz, de mi is volt a kérdés? Mielőtt saját magammal szemben fogalmaznék meg kritikát, hogy miért azzal van a bajom, ami nem hangzott el és miért nem örülök annak ami elhangzott, szeretném jelezni, hogy ez a kerekasztal egészen kiváló beszélgetés lett volna 1998-ban, de talán még 2005-ben is, ugyanakkor veszélyesen eltereli a figyelmet 2013 aktuális kérdéseiről. Tipikus és hasonló példa a kézírás-billentyűzethasználat vita. Addig-addig sikerült a kézírás tanításának megszüntetéséről vitatkozni (álprobléma, nálunk soha nem is volt valódi kérdés), amíg végül mindenki elfelejtette a gépírás tanításának hasznosságát és ezügyben valójában semmi sem történt.

A bejegyzésben hivatkozás nélkül idézni fogok mondatokat, utalok gondolatokra. A hivatkozás hiánya itt nem tiszteletlenség, hanem éppen ellenkezőleg, szeretném elkerülni a személyeskedés látszatát is, mert ez egyáltalán nem cél, sőt. Igyekezni fogok, hogy a kiragadott mondatok ne veszítsék el a kontextust és nem árulom el, éppen egy pozitív gondolatot igyekszem mesterkélten kritizálni, vagy egy számomra negatív kjelentést kritizálok éppen. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kerekasztal inspirálta bejegyzés következik és természetesen abban bízom, hogy a résztvevők, vagy az online szakmai közösség is reagál majd rá (péládul a résztvevők a saját blogjaikban, vagy más online felületen.) A konferencián a közönség kérdéseire, hozzászólásaira nem jutott idő, vagy lehet nem is volt ilyen szándék, de a felvétel alapján lehetőségünk van a párbeszédre. A címben szereplő számok nem jelentenek elírást. A bogbejegyzés-sorozat végül 5 részben lesz majd elérhető, mert nem szeretnék visszaélni az olvasók türelmével. 

Video streaming by Ustream

A kerekasztal kereksége, vagy a résztvevők száma gyakori motívum a kerekasztalok indulásánál. Sokak szerint a műfaj korszaka múlt el és ma már nem is lehet olyan kerekasztalt szervezni, ami megfelelne a közönség igényeinek és összegyeztethető a konferencia céljával, programjával, vagy legalábbis ez nagyon nehéz. Ha már a szimbólumoknál tartunk, akkor szerintem a jó kerekasztalhoz leülnek, odaülnek, helyet foglalnak és nem a saját széküket, vagy asztalukat hozzák és rakják körbe a résztvevők (vö. van-e digitális pedagógus?)

A beszélgetés tematizálására kiváló ötlet volt a “Műveltségkép az ezredfordulón. Tanulmányok az akadémiai távlati műveltségkoncepció alapján.” Nagy kár, hogy nem ez a vonal folytatódott és végül részben érthető okok miatt a digitális pedagógus szerep felé kanyarodott el a beszélgetés. A műveltségkép változásában a következő ugrópont a “Műveltség és demokrácia” és végül az “Örök visszatérés” lett volna az ideális, az időkeretben még vállalható lépték és irány. Ne felejtsük el, hogy a beszélgetés eredeti címe “Műveltség és tudásépítés a digitális korban” volt, ahol a pedagógus csak a konferencia miatt került elő a sorok között.

Több továbbképzésen, konferencián is voltam már ijesztgetve, hogy nem tudjuk mire kell felkészíteni a mai gyermekeket, hiszen nem tudjuk, hogy mire lesz szüksége (Petinek) 2030-ban. A trend valóban bárhogyan alakulhat, de az ijesztgetés egyértelműen a nevelési célok feladásának melegágya és a probléma hatásvadász hárítása. Megoldásként elegendő ha visszagondolunk Prievara Tibor délelőtti állítására, amely szerint úgy kell tanítani, hogy ne zavarjuk a gyereket a tanulásban. Szerintem ez jó kiindulási irány, kellően gyakorlati és elég tág, hogy mindenki tudja alkalmazni és talán az információs társadalom gondolatától sincs messze. Ha valaki szereti a témát jobban átgondolni, akkor az OECD kiadványok is lehetnek konkrét kiindulási alapok. Jobb egy meglévő és elhatározott irányról vitatkozni, mint nagyon megijedni a bizonytalan jövőtől. Egy kerekasztal csak akkor vállalhatja a felelősséget, hogy nehéz és elviekben megoldatlan problémát fogalmaz meg, ha biztosan és rövid időn belül következik a megnyugtató válasz, hiszen a kérdéseken túl válaszokért és megoldásokért érkeztek a résztvevők és nem megijedni.

IMG_4787

A bizonytalan jövő persze megér egy gondolatkísérletet és engem mondjuk meglep, hogy az információs társadalomban a hitelét, presztizsét, szerepét éppen elveszítő intézményesült oktatás, amikor az iskola jövőjéről gondolkodunk, akkor még a legmerészebbek sem merik elővenni az iskolátlanítás, vagy Ivan Illich gondolatait. A bizonytalan jövő és a csökkenő társadalmi jelentőség a ténylegesen iskolátlanítás lehetőségét olyan közelre hozta, amire még nem volt példa. Ezzel szemben olyan erős a kollektív ijedtség, hogy ebbe már bele sem merünk gondolni. Aki szerint mindez túlzás és gyorsan elkezdi megvédeni az intézményesült oktatást valami kiragadott példa alapján azoknak ajánlom figyelmébe Sugata Mitra néhány előadását. Ezt a kérdés kár tovább vitatni, az iskola marad, az intézményes oktatás marad, de a digitális környezet csaknem bizonyítottan képes lenne hatékony fejlesztésre. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy az iskola intézményét a megszokás és a törvények sokkal inkább megmentik, mintsem kivívja a 2030-ban is esélyes szereplővé válás lehetőségét.

A műveltséget a kollektív emlékezetként értelmezni nagyon jó gondolat. A digitális műveltség és nem digitális műveltség egymáshoz való viszonyával kapcsolatban megkerülhetetlen a Csepeli György – Prazsák Gergely kutatás, ami kiindulási alap, tényekre építő kiindulási alap lehet a vitában. A digitális műveltség párhuzamosságának megszüntetésében komoly szerepe lehet az iskolának és természetesen a pedagógusnak, de ehhez legalábbis szándék szinten el kell fogadni, hogy ez a helyes irány. A később még sokat előkerülő digitális eszközök kiváló lehetőséget adnak arra, hogy a kollektív tudás rögzüljön és mindenki számára elérhető legyen. A pedagógusnak pont ezen kellene dolgoznia és arról kellene 2013-ban beszélni, hogy ezt hogyan tudja hatékonyabban csinálni. A wikipédia rossz lexikonként való értelmezés megmutatja, hogy a hagyományos műveltség védelme sokszor nem a hagyományos tartalom védelmét, hanem a hagyományos műveltségfelfogás védelmét jelenti. A wikipédia rossz lexikon, a lexikon pedig rossz wikipédia. A wikipédia kiváló közösségi tudásépítő eszköz (vö. kollektív emlékezet), a lexikon ebben a műfajban legfeljebb lenyomat.

IMG_4788

A kerekasztal egyik szimbolikus kijelentése volt, hogy “a világtudás nagy része bekerült a személyi számítógépekbe”. Ez az állítás tökéletesen figyelmen kívül hagyja a web2 rendszereket és alkalmazásokat, az online közösségi szolgáltatásokban rejlő potenciált, illetve magát a web2 korszakot. Ezen felül nem számol azzal, hogy a klasszikus értelemben vett személyi számítógép (asztali gép? mit is értünk ezalatt?) ha már felhő alapú szolgáltatás, és legalábbis mobil, tablet, laptop a kapcsolódó eszköz. A folyamat nem hogy nem zárult le, hanem valójában el sem kezdődött addig, ameddig a web2 nem lesz olyan természetes, mint amilyen ebben a kijelentésben a web1 szemlélet. A kollektív emlékezet lehetőségének töredéke lett digitális és az is szerveren van, mások által hozzáférhető formában.

Kiváló meglátás, hogy régen hosszú idő kellett ahhoz, hogy kevés információt érjünk el, ma már kevés idő kell ahhoz, hogy sok információt kapjuk, vagyis pontosabban túl sok információt kapjunk. Az iskola feladata – a beszélgetésben elhangzottak szerint – az lenne, hogy a tanuló számára utat mutasson az eligazodásban. Ha a digitális nemzedékelméletek igaznak bizonyulnának, akkor a helyzet pont fordítva lenne és éppen a tanulók mutatnának utat az iskolának. Az iskola ilyen erős hatásához, praktikusan az idő- és információmenedzsment tanításához legalábbis az információs társadalom részévé kellene válnia az intézménynek. A jelenlegi helyzet szerint ez az útmutatás abban nyivánul meg, hogy a legtöbb intézményben az iskolaajtónál megáll az információs társadalom, így  az útmutatás vagy elmarad, vagy leegyszerűsödik.

Ehhez az információs szerephez igazodik az a kijelentés is, hogy az iskola a tudás- és műveltségátadásra koncentrál. (Mellékmondatként jegyzem meg, hogy a tudásátadás volt a domináns szemlélet az egész beszélgetésben, annak ellenére, hogy a konstruktivista szemléletmódnak is lehetett volna helye.) Az iskola egyébként valóban ezt teszi, ami éppenhogy megmutatja a szerepét és helyzetét, hiszen az iskolán kívüli világban, az iskolán kívüli tanulás során ez már sehol nem jellemző. A web2 és közösségi információ- és tudásmegosztás napi gyakorlatában meglehetősen furcsa lenne az átadásközpontúság. Nekem van tudásom és aki jókor van jó helyen, jó időben és megfelelően vsielkedik, annak ott és akkor átadom? Online viszonylatban mindez nem csak az aszinkron kommunikáció miatt elképzelhetetlen. Praktikusan a tudást nem átadjuk, hanem megosztjuk, vagy közösen hozzuk létre, stb. és itt a kifejezések sem véletlenek. Az interneten terjedő népi legenda, hogy az iskolán kívüli tanulás olyan mint egy vad és veszélyes, ám nagyonis valóságos szafari, az iskolán belüli tanulás pedig olyan, mintha állatkertben a ketrecbe zárt állatok között sétálnánk. A tudásátadás alapján ezt azzal egészíteném ki, hogy ha kitömött állatok vannak, akkor a ketrecre sem lesz szükség, úgyis is biztonságban lesz a tanár. Teljesen egyetértek azzal, hogy a kompetenciaalapú oktatás a valós élethelyzetekhez kell, hogy igazodjon. Mindehhez a digitális eszközök és a nyitott szemlélet kiváló támogatást adhat. Mindösszesen csak annyit kell tenni, hogy az iskola falait átlátszóvá tesszük és a zárt osztályterem helyett a nyitott terem lesz a kiindulási alap. A szafari kompetencialapú, a ketrecben tartott vadak kevésbé, a kitömött állatok pedig már majdnem olyanok, mint egy munkafüzetfeladat (hallotuk is a konferencián, hogy 142,4 kg krumplit nem vesz senki a piacon). A digitális pedagógus díjat elnyert kollégák módszertani jó gyakorlatain túl számos példa mutatja akár a digitális módszertárban is, hogy bizony vannak nyitott megoldások.

IMG_4825

Egyetértek azzal is, hogy a társas és az egyéni tanulás lesz a jövő útja. A kérdés csak az, hogy ebből az iskolában jelenleg, illetve a közeli jövőben mi valósul meg? A kooperatív tanulás előretörése várható, vagy a tanulók egyéni sajátosságait szem előtt tartó differenciált fejlesztés gyakorlatát kell majd megszoknunk rövid időn belül? Valóban a társas és az egyéni tanulás lesz a jövő útja, de ha az iskola nem ezen a területen nem változik nagyobbat, mint az elmúlt két évtizedben, akkor ebből gyakorlatilag ki fog maradni. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a társas (pl. coursera) és az egyéni tanulás (pl. khan academy) online körülmények között már egészen kiváló eredményességgel tud működni. Nem tökéletesen, de esetenként jobban, mint az intézményesült oktatás keretei között remélhetjük. A meglepő az, hogy mindez nem a hagyományos fejlesztő eszközök ellenében fejlődik és alakul, hanem azok kiegészítéseként. Sokan szeretnék az online portálokat és a digitális eszközöket a hagyományos eszközök ellenségeiként feltünteni, majd ettől a mondvacsinált dologtól jól megijedni, de ez a légvár egyre kevésbé építhető fel. Ma már azok se nagyon találnak ellentéteket, akik konkrétan keresik. (A khan academy és a coursera tanulói sem hagytak fel az offline tevékenységekkel és tanulással, sőt, vélhetően könyvet is vesznek a kezükbe és talán egy mozgáskultúra kurzusra is beiratkoznak ha az gyakorlati feladatokkal jelenik meg….)

Nagyon fontos és egyben szimbolikus gondolat, hogy a digitális pedagógia nem az egyetlen létező pedagógia és az sem igaz, hogy most, amikor már átléptünk a digitális korba, akkor mindent meg lehet csinálni számítógéppel. Mindkettővel teljes mértékben egyetértek, de talán kicsit másképp, mint az a beszélgetésben megjelent. Egy korszerű pedagógia mennyire képzelhető el a digitális világ nélkül, amikor a pedagógia alkotói, annak gyakorlati megvalósító, és annak tanulói is egyaránt egy olyan korban élnek, ahol ma már alig van olyan terület, szakma, hely, munka, ahol ne lenne számítógép, internet, vagy valamilyen digitális eszköz? A digitális pedagógia valóban nem az egyetlen létező pedagógia, de egy releváns pedagógia aligha lehet az információs társadalomtól, digitális kultúrától mentes. Ha másért nem, akkor azért sem, mert a szereplői éppen egy ilyen kultúrban, társadalmi környezetben élnek. A gondolat másik része valóban modellértékű. Valószínűleg soha, senki nem állította, hogy mindent meg lehet csinálni számítógéppel. Talán még a legelvakultabb digitális pedagógusok sem gondolták ezt egyetlen pillanatig sem, így viszonylag könnyű kijelenteni, hogy ez nem is lehetséges. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy minden fejlesztési feladatra alkalmas lehet a számítógép (az internetet azért érdemes mellégondolni), így ennek a kijelentésnek a cáfolata igen látványos, de ténylegesen nem viszi előre a gondolatmenetet. Hasonló, mára már ritkán megjelenő kijelentés például az is, hogy “a tanárt nem lehet számítógéppel és internettel helyettesíteni”. Ki akart ilyet? Ki gondolta ez komolyan? Vélelmezhetően senki, de jóleső érzés magunkat megnyugtatni, hogy ez nem lehetséges. Mindezek káros mellékhatása, hogy ameddig magunkat győzködjük olyan kijelentésekkel kapcsolatban, amelyek egy racionalista gondolatkörben aligha lehetnek igazak, addig elmegy az idő és elterelődik a szó a valóban lényeges kérdésekről. Számítógéppel nem lehet mindent megoldani. Ez igaz, de nem jelenti azt, hogy semmit sem lehet és akkor nem is kell komolyan venni a számítógép és a digitális világ szerepét a tanításban és a tanulásban.

folytatás következik…