Miért bújunk el a virtualitás valószerűsége elől?

A Second Life virtuális környezetnek a tanulást segítő eszközök 100-as csoportjából való kikerülése arra utal, hogy a tanítás-tanulás világában a virtualitás mélyponton van, vagy legalábbis nagyon jól haladunk ebbe az irányba. A virtuális világok oktatási felhasználhatóságának aktuális helyzetéről olvastam egy kiváló bejegyzést, ami szintén a mélypontközeli helyzetre utal. Ezzel szemben a Second Life látogatottság mintha éppen emelkedőre fordulna, vagyis elképzelhető, hogy éppen elindultunk kifelé egy gödörből? Mielőtt jósolni kezdenénk, hogy lesz ez még így se, vagy innen már csak felfelé vezethet az út, érdemes elemezni az okokat, lehetőségeket, következményeket is.

Sokan még mindig mosolyognak, ha virtuális környezettel találkoznak, vagy erről mesélek nekik. A technikai fejlődés sebessége és váratlan, korábban soha nem várt lépései még mindig nem voltak elegendőek arra, hogy a technikai innovációval szemben fellépő ösztönös cinizmusról leszokjanak az emberek. Ki gondolta volt, hogy 5 évvel ezelőtt, hogy itt tart ma a facebook? Ki gondolta volna 14 évvel ezelőtt, hogy neki is lesz a zsebében vagy táskájában mobiltelefon, nem csak azoknak az extrovertált és ellenszenves alakoknak? Ki gondolta volna a betárcsázós modem csipogása közben, hogy interneten legalább annyira jó lesz nézi egy filmet, mint a TV-n? Sorolhatnánk a példákat, de ezek a többségnek még mindig nem elegendőek arra, hogy “már semmin se lepődjenek meg”.

A Second Life kis szerencsével maga lehetett volna az egyesített nagy rendszer, amiben mindent lehet. Annál is inkább, mert most is szinte mindent lehet.  A beépülő böngésző behozza az online világot, ha szeretnénk akkor egy LCMS integrációval (moodle) korlátok közé is szoríthatjuk a szabadon csapongó oktatási folyamatunkat. Tudunk csetelni, hanghívást kezdeményezni és ezen felül még “látjuk” is egymást. Talán éppen az utóbbival lehet a gond. A Second Life szinte mindent tud, amit a Google +, csak egy kicsit másképp tudja, de hozzá hasonlóan valami miatt mégsem választják a tömegek, pedig okuk akár lehetne is rá. A virtualitással valószínűleg az a baj, hogy nagyon is valószerű. Online el lehet bújni, akár egy jól és tudatosan felépített facebook timeline mögé is, de virtuális környezetben mégiscsak látják az egyébként bárhogyan formálható 3D megjelenésünket. Nem véletlen, hogy csetelünk és nem kapcsolunk hanghívást, pedig egyszerűbb, gyorsabb, praktikusabb lenne. A vebkamerás hívások számát pedig egy numerikus billentyűzet billentyűin is meg tudnám számolni. Ehhez képest érthető, hogy nem kell nekünk az avatarunk, és tolakodónak érezhetjük mások avatarjának látványát. A saját külsőnkért csak részben vagyunk felelősek, az avatarunkért meg teljes egészében.

A “facebookgyilkos” Google+ mellett hasonlíthatnánk a helyzetet a Google Wave projekthez is, vagyis elképzelhető, hogy egyszerűen még nem lettünk eléggé digitális bennszülöttek, vagy legalábbis nem tudunk vagy nem akarunk megfelelni a velük szemben támasztott elvárásainknak. Hasonló a helyzet az eBook terjedés jelenségéhez is, hiszen elég kevés a jó tartalom és az online kínálatok elérhetőségéhez képest Second Life jó gyakorlatok számra valóban nem ösztönöz a regisztrálásra. Hallott már valaki olyanról, hogy valaki egy jó könyv miatt vett eBook olvasót, vagy egy jó virtuális közösség miatt regisztrált Second Life avatart magának?

Az idézett írás jól mutat rá, hogy a felsőoktatás is visszalép a használatban, hiszen költséges mulatságról van szó, ami általános válság idején akár el is hagyható. Ha az elterjedése komolyabb lenne, akkor persze gazdaságosságban lehet utolérné, vagy akár le is előzné az online távoktatások jelentős részét. Egy olyan környezetben, ahol az önálló tanulásra, vagy az önálló tanulást támogató tanításra alig képes személyek azzal hárítják a távoktatást, hogy az oktatási hatékonyság legfőbb biztosítéka a kontakt tevékenység, a személyes jelenlét – valóban nem sok helye van a virtualitásnak. Elismerem, sokaknak kell a személyes jelenlét kényszerítő ereje, mert azt megtanulták, hogy tanulni csak akkor kell ha rendszeresen zaklatják őket emiatt. Ehhez képest leküzdeni a virtualitással szemben kialakult ellenállást kisebb feladat, mint belátni, hogy tanulni mégiscsak a tanuló tanul és nem a tanár (vagy legalábbis az előbbinek illik beleadni mindent, amit lehet). A tanulási felelősség dilemma jól mutatja a helyzetet. A tanárszakos hallgatók gyakran mondják, hogy őket a tanárképzés nem készített fel a tanításra. A többségnek eszébe sem jut felkészülni neki kell, a felelősség az övék és csak annyiban a tanárképzésé, amennyiben ők nem csak hagyják magukat, hanem aktívan részeseivé válnak a folyamatnak. A tanulási felelősség felismerése nélkül aligha várhatjuk el a tanulótól, hogy virtuális környezet iránt érdeklődjön, hiszen ott nincs kényszer.

A technikai csodavárás éppen máshol jár, nem virtuális, hanem iPod környezetben. Jobb is, hogy nem a virtualitás a célterület, mert így lehetőség van kilábalni a hype gödörből és elindulni egy tudatosan fejlesztett, módszertanilag átgondolt gyakorlat felé.

Hype Cycle, forrás: wikipedia

A technikai csodavárás és a technikai kifogások világán túl szerintem sokkal fontosabb, hogy akarnak-e tanulni, vagy sem. Online egyre növekvő számban és egyre jobb minőségben alakulnak ki tanulóközösségek. Ha csak egy karnyújtásnyira van a tartalom és társul hozzá a tevékenység is, akkor miért kellene mindezt bonyolítani? A jó gyakorlatokból egyelőre olyan kevés van virtuális környezetben, hogy a hatásvizsgálatok, hatékonyságvizsgálatok is csak próba jelleggel indulhatnak el, pedig egy speciális képzés esetén, ahol a résztvevők térben távol vannak egymástól, motivációjuk majdnem olyan erős, hogy akár egy konnektivista képzésbe is bekapcsolódnának, képesek voltak elszakadni szövegfüggőségüktől, aligha lehetne jobb környezet, mint a Second Life.

A bejegyzés kategóriája: Album, Vélemény
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Miért bújunk el a virtualitás valószerűsége elől? bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves János!
    Nekem volt szerencsém megismerni az Általad felkínált kurzusban a Second Life világát. Számomra nagy élmény volt az újszerűség, s a benne rejlő hatalmas lehetőség. Gyógypedagógusként különösképpen örültem annak, hogy egy olyan terápiás fejlesztés, oktatás valósulhatna meg ez által, ami élményszerű, és széleskörű távlatokat nyithatna meg az akadályokkal küzdő fiataloknak.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.