Nemrég olvastam a hírt, hogy az ELTE-n is egyre komolyabb a lehetősége a hagyományos papír alapú leckekönyv megszüntetésének és az e-indexre való áttérésnek. Nem lenne elég komoly és hiteles a kezdeményezés, ha nem lenne facebook oldala is. Akadnak olyan intézmények is, ahol korábban már döntöttek és áttértek az elektronikus megoldásokra.
Nehéz lenne rólam azt mondani, hogy nem vagyok barátja az elektronikus környezeteknek, az elektronikus megoldásoknak és a papír alapú ügyintézéstől való eltávolodásnak. “Legkedvesebb” élethelyzetem az ajánlott küldeményért történő teljesen reménytelen postai sorbanállás, de említhetném azt is, hogy az egyetemi szobámban minimális a papír előfordulása, nagyrészt a szekrényben, vagy sorsának beteljesedését várva az asztal szélén lehet ilyesmit megtalálni. A leckekönyv megszüntetésével mégis csak komoly fenntartások és feltételek mellett értenék egyet.
a debreceni KLTE TTK fizika szakos hallgatójaként az első szóbeli vizsgám pedagógiából (Sass Attila)…
Nem kérdés, hogy a leckekönyv megszüntetése előnyökkel járna. A hallgatóknak nem kellene külön időpontban bejönni egy aláírásért, a hivatalnak nem kellene összehasonlítani az leckekönyv és az ETR megfelelő oldalait, az oktatónak nem kellene megválaszolnia azokat a leveleket, hogy mikor lesz bent (miközben weblapja, megosztott naptára, ETR, faliújság, ajtóra ragasztott papír erről tájékoztatja a hallgatót…), hosszú ideig lehetne sorolni az előnyöket, amelyek egy jelentős része gazdasági természetű. A fenntartásos ellenvéleményem alapja, hogy a leckekönyv (index) félév eleji és félév végi aláírása a kurzustól mentes, biztos találkozási pontok.
ELTE BTK pedagógia szak, első félév
Optimális esetben a félév elején esedékes (mára már nem kötelező) aláírás pillanatában lehetne beszélgetni a hallgatóval, hogy milyen elképzelései, elvárásai, tervei vannak a kurzussal kapcsolatban? Mire számít, mit szeretne, mit tanult eddig, mit nem szeretne, mit olvasna és mit nem, szóval lehetne beszélgetni az értékelési kötöttségek nélkül arról, hogy milyen is lesz a közös félév. Előzetesen lehetne véleményezni akár a kurzusleírást is. Jelenleg (talán) ezt a szerepet töltené be az un. regisztrációs hét, ami jelenleg nem más, mint még egy hét szünet az oktatnak és hallgatónak egyaránt (ami nem is baj, különösen a tavaszi félév előtt…)
ELTE BTK Neveléstudományi Doktori Iskola, első félév, ezt az indexemet, ezeket az emlékeimet sem cserélném le egy ETR oldalért
A félév végi aláírás pillanata legalább ilyen fontos lenne. Megfelelő szervezéssel ezt a kurzus teljesítése (esetleges nem teljesítésének bizonyossága) utánra lehetne időzíteni. Ennek a pontnak a szem előtt tartása azért szükséges, mert az oktatói munka hallgatói véleményezése szerintem nagyon rossz helyzetben van. Az ETR-ben és szabadon elérhető felületeken a szélsőséges vélemények jelennek meg, a hallgatók nem tudnak, vagy nem akarnak differenciáltan értékelni, egyre több “szeret / nem szeret” jellegű értékelést látok, hallok, tapasztalok. Ha a döntés megszületett, akkor már kötöttségektől mentesen lehetne beszélgetni is. (Írom mindezt azon a napon, amikor az ETR OMHV aktuális félévi szakasza elindult és talán ennek köszönhetően kaptam is egy értékelése egy másik oldalon…)
A hallgatók egy része meglepődik, hogy a kollégáim részletes értékelést írnak, vagyis elolvassák, megnézik, amiket a hallgatók félév közben készítenek és beadnak. Milyen jó lenne a félév lezárása után beszélgetni a félévről, amikor a hallgató elmondhatja, hogy mit tapasztalt, mit kellene másképp, mi volt kifejezetten hasznos neki, mi az, amire kár volt időt szánni, mit nem értett, mit szeretett, stb. A leckekönyv aláírásával ez az utólagos találkozás nehezebb lesz, mert egy külső motivációs tényező elvész.
A Padovai Egyetem közelében a Pedrocchi kávézó az értelmiségi találkozók helyszíneként lett híres, ahol az útikönyvek szerint az egyetem oktatói és hallgatói is rendszeresen találkoztak, “órák után” megbeszélték, amit az egyetemi környezet formálisabb keretei között nem lehetett.
A kávéházi kultúra újrafelfedezésére az ELTE PPK Kazinczy utcai épületének környéke zavarbaejtően sok lehetőséget kínál, de nem szeretnénk kellemetlenségek okozni a térbeli távolságokkal, így az ELTE PPK Virtuális környezetében mindenképpen kialakítunk majd egy ilyen területet. A hallgatóknak azt tanácsolom, hogy ha komolyak a szándékaik, akkor ne hagyják magukat és valós vagy virtuális környezetben, indexkitöltő túrák előtt, alatt és után, OMHV és markmyprofessor.com mellett (esetleg helyett), de beszélgessenek az oktatókkal. Ha ezen a területen jelentős és nem esetleges változások lennének, akkor akár az indexet is felajánlanám áldozatnak.
A leckekönyv (lánykori nevén index) aláírási/beírási mizéria szükségességét a személyes találkozás lehetőségének elvesztésével “röghöz kötni” szerintem inkább kicsit nosztalgikus érzéseken, mintsem praktikus szempontokon, racionális érveken alapuló megközelítés. A félév eleji aláírás értelmét nehezen találom az elektronikus kurzusfelvétel (és az az alapján kinyomtatott matrica indexbe ragasztásával operáló TO) idejében, a mindennapi gyakorlat el tüntette már ezt (és kötelező tárgyak esetében végképp nem látom értelmét).
A hallgatókkal való beszélgetéshez, ismerkedéshez, tájékozódó találkozáshoz szerintem nem szükséges index kíséretében érkezniük, ezt enélkül is megszervezhetjük, első óra előtt vagy magán az első órán akár (persze, tudom, szentségtörés, akkor elvesszük az időt “az anyag átadásától” – szerintem megéri). Azonfelül a félév során is szervezhetünk még ilyen találkozókat a hallgatóinkkal, a leckekönyv külső kényszere nem biztos, hogy feltétlenül azt a hátteret adná ehhez, mint ami a beszélgetések célja lenne.
A félév végi jegybeírási “őrültek háza” pedig sem a hallgatóknak, sem az oktatóknak nem azt a lehetőséget kínálja, nyújtja, mint amit János, te tulajdonítanál neki. Amikor 100-150 fős hallgatói csoportnak kell jegyet beírni, akkor 1) az ehhez szükséges megfelelő számú jegybeírási időpont megadása már gyakran nehézséget okoz az oktatónak 2) a hallgatók szabadon választhatnak az időpontok között (teljesen jogosan), így gyakori az ajtó előtt kígyózó hosszú sor, ahol nem hogy beszélgetni nem lehet a hallgatókkal, de levegőt venni is nehéz néha. 3) a levelezős hallgatók gyakran csupán egy jegybeírás miatt utaznak többszáz kilométert akár, a mai viszonyok között ez nem túl barátságos egy család pénztárcája számára 4) a hallgatók ilyenkor többnyire már vizsgáról vizsgára rohannak, legkevésbé beszélgetni kívánnak jegybeírás közben 5) a helyzet könnyítésére, és az idő gazdaságos kihasználása érdekében gyakori, hogy egy hallgató hozza több társa indexét is. Biztos tudnék még néhány szempontot említeni, de csak az jegybeírás ilyen formájának értelmetlenségét szeretném érzékeltetni, nem törekszem a teljességre
Én oktatóként sokkal inkább szeretek beszélgetni a hallgatóimmal a leckekönyv külső kényszere nélkül, a külső motivációt csak az óralátogatás “kötelezősége” révén beemelni.
A leckekönyv mostani rendszerű beíratása olyan sok energia, idő és sok esetben anyagiak befektetésével jár minden résztvevő részéről, hogy én a magam részéről hálás lennék, ha más egyetemeken már jelenleg is alkalmazott lehetőséggel élve, az e-index nálunk is bevezetésre kerülne. Más nehézségek, problémák felmerülhetnek az alkalmazásával szembeni érvként (mint ahogy fel is merülnek jogi és egyéb kérdések), de a hallgatókkal való személyes találkozás, beszélgetés lehetőségének biztosítása, mint érv inkább nosztalgikus számomra.
A kávéházi kultúra felelevenítése ötletével ugyanakkor nagyon is egyet tudok érteni, még akkor is, ha nem minden kar olyan szerencsés, hogy belvárosi környezetben, kávéházakkal körülvéve található meg.
De azért pl. egy kurzus lezárása az Il Treno teraszán (http://goo.gl/maps/eYAq), miközben összefoglaló és értékelő beszélgetést folytatnak oktató és hallgatók, az igencsak nyitott, oldott hangulatú, de tartalmas tudott lenni. Index nélkül is.
Nálunk (Nyíregyházi Főiskola) tavaly vezették be kísérleti jelleggel, és idén “élesben” az elektronikus leckekönyvet. Előzetesen nekem is valami hasonló fenntartásaim voltak, és mostmár akkor ezek szerint van némi tapasztalatom is: kétségkívül hiányzik az a “feeling”, ami az utolsó órán a jegybeírás már-már rituális aktusa jelentett, mint a félév lezárása. Praktikusan most is csak a hallgatóval való konzultáció _után_ írom be a jegyeket (tévedés, elírás, elkallódott beadandók mindig adódhatnak), erre jó alkalom az utolsó óra; bár aztán aki erre nem jön el, az ezután magára vessen. Bár néha pont az előzetesen beírt jegy a generálója a személyes találkozásoknak: tudok történeteket rosszul beírt jegyekről (kollega egy közbülső klikkről elfelejtkezve csupa elégtelent “ír be” tévedésből), ami után igen intenzívvé válik a hallgatók részéről a személyes találkozás igénye…
Attila, köszönöm a tippet, lehet élni fogok vele
Anita, abban van igazság, hogy nosztalgia, de nem az index beírása utáni vágyakozás, hanem egy olyan korszak után, amikor az eltömegesedés kezelésére még nem volt szükség ilyen sok automatizálásra. Szerintem az ügy sokkal bonyolultabb, mintsem szó nélkül kellene hagyni az elkerülhetetlent és elfogadni, hogy bizony a felsőoktatás végérvényesen eltömegesedett és erre a szervezeti kultúra szerint az érdemi reakció, hogy a kezelhetőség és praktikum szempontjait szem előtt tartjuk, az egyetem eredeti célját pedig hagyjuk elfáradni, elszürkülni. Az indexaláírás az utolsó végvárak egyike, de az is lehet, hogy szinte teljesen az utolsó. A végvár fenntartása problémás és drága. A végvár megvédése vicces és könnyű ellenérveket sorakoztatni. Világos hogy le is kell bontani. Nem a bontást sajnálom, nem a végvárat, hanem azt a területet, amit ez a végvár sok más végvárral együtt védelmezett és a felsőoktatás elhagyni látszik. Az index eltörlése egy ilyen végvár, a lebontásával sok járulékos, egyébként elhanyagolható elem is eltűnik, ahogy más végvárak lebontásával is. A praktikum elve szerint a bontás szükségszerű, de a sok kicsi vesztesség összeadódik és az üzemszerű működésben már fel sem tűnik. (1)-(5) pontjaid leírnak egy valós helyzetet, nézzük ugyanezt egy másik kontextusból. (1) 1 főállású oktató, ha a vizsgaidőszakban egy hallgatóval 20 percet beszélgetne kettesben, akkor viszonylag laza szervezéssel kb.10 munkanap alatt találkozna az általad említett 100-150 fős csoporttal és mellette még másra is jutna ideje. Nem a hallgató problémája, hogy nem jut rá ennyi idő, mert racionálisan nyilván nem juthat rá ennyi idő, de a hallgató nem 1/150ed rész, hanem önálló egész, nem részletezem, tudod mire gondolok. (2) Mi az akadálya annak, hogy előzetesen jelentkezhessenek és lássák, hogy hol mennyi szabad hely van egy adott napon? Erre talán az ETR is képes lenne, 2001ben üres lapra iratkozással kerülték el a sokkal kisebb tömeget, ma már egy megosztott google doc és egymásra odafigyelés is elég lehet. (3) Miért csak a jegybeírás miatt és miért kellene a legrosszabb esetben annyi napon, ahány oktató van? Pl. heti 1 alkalom lehetne jegybeírásos nap, akár a képzés napja, ahol nem csak jegyet írnak be, hanem hallgatók bemutatják posztereken és kisebb előadásokon a munkáikat, ismerkednek alsóbb és felsőbb évfolyamok, ismerkednek a nappalisok a levelezősökkel, 1-1 tanár is tart előadás, beszél a kurzusairól, ezt esetleg más tanárok is meghallgatják, stb. Az udvaron meg bográcsgulyást főznek. Általános iskolában ennek már láttam szép példáját, igaz ott jöttek a szülők is. Mindez csak szervezés kérdése, kisebb megfontolás után legalább olyan értékes nap lenne, mint egy képzési nap, sőt. Ehhez képest az indexbeírás fel sem tűnne. (4) A beszélgetés ne legyen erőszak tárgya, legyen lehetőség. Mindannyian tudjuk, hogy amire időt szánunk az értékesebb nekünk és másoknak is. Ha rohan, akkor én is rohanni kezdek, meglátjuk ki kit ér utol… (5) Kis szerencsével és szintén praktikus időtakarékos megoldásként írásbeli vizsgával zárható előadás esetén, amire ugye nem kötelező járni, úgy tanítok valakit, hogy egyszer sem kell szóbaállnunk egymással és újabb “szerencsével” (amennyiben a tömeges írásbelire ő jön és nem valaki mást küld maga helyett) összesen 1 alkalommal látom. Ha ez a praktikum miatt elfogadott és tűrt lehetőség, akkor nem értem a távoktatás elleni érveket (amelyeket egyébként sem értek). A beszélgetéshez, kávéházhoz nem kell indexaláírás, ez evidencia. De az indexaláírás egy tömeges megoldásokat automatizáló helyen formálisan biztosítja a találkozást ez olyan környezetben, ahol sokminden más az ellen szól, hogy egyébként találkozzunk. A rendszert már nem a személyesség, hanem az automatizálás működteti. Sok rossz példa után egy jó is. Van egy kollégám (ha nem csal az emlékezetem) akivel egy indexaláíráson beszélgettem sokat és erre épülve alakultak úgy a dolgok, hogy ma együtt dolgozhatunk. Egyébként miért is kellene a kávéháznak (a jó adottságok miatt) egyetemi épülethez közel lennie, ha már a pizzéria sem ott van? 
Az indexeltörlés praktikum elvét követve az egyetemközeli élménnyel szemben célszerű lenne a hallgatók lakóhelyéhez közeli, vagy azok egymástól mért távolságának súlyozott metszetében találkozni, persze az is lehet, hogy praktikus okokból költöznek már az egyetem közelébe a hallgatók 
A végvár kérdésben bizonyára igazad lehet, de mégis azt érzem, hogy ebben a tekintetben kis ellentmondás feszül az egyéb végvárak hasonló lebontása elleni nem tiltakozás (sőt, tulajdonképpen tevékeny részvétel) között. Hiszen akkor tulajdonképpen a tanulástámogató keretrendszerek is csupán az eltömegesedett oktatás miatti praktikumok lennének? Mert hát több lehetőség lenne a tanár – diák kommunikációra, beszélgetve tanításra akkor, ha a tananyagot, ne adj’isten könyvet személyesen adná át az oktató a diákjainak. Az előadásokról készített podcastek is a személyes találkozás lehetőségétől fosztják meg a tanárt és a hallgatót? Ha emlékezetem nem csal
, a tapasztalatok nem ezt mutatták…
), és talán a veszteségek másutt haszonként térülnek meg. Ahogy ez többnyire lenni szokott.
, akkor
így ha ügyesek vagyunk, nem küld maga helyett mást, és máris megvan a minimum egy találkozásunk 
Nekik van igényük arra, hogy beszélgessenek velünk?
) az intézmény közelében, akkor a spontán beszélgetésre is nagyobb esélyünk van, amennyiben a nap valamelyik szakában ott összefutunk hallgatóinkkal 
A helyzet nehezebb akkor, ha csak az az egy pizzéria van relatíve közel (ott is egy 8 fős csoport már elfoglalja a terasz nagyobb részét, miközben Bambit iszogat 
)
Igen, lehet sajnálni az elvesztett területet és “kicsi veszteségeket”, de a világ változik (hogy közhelyeket is pufogtassak
Kicsit ilyenkor mindig az jut eszembe, amikor annak idején az írni és olvasni tudás iránti igény, majd ezek szükségszerűsége miatt az iskolába járók köre egyre bővült, dinamikusan megnőtt…vajon akkor is azt kellett volna mondani, hogy de kár, hogy elveszett az a “feeling”, amikor csak a kiváltságos réteg gyerekei jártak iskolába, tanultak meg írni és olvasni, és a művelődéshez úgy általában nekik volt lehetőségük (és joguk): Tulajdonképpen akkor is eltömegesedett az oktatás(nak egy-egy szintje, szépen egymás után), Ma mégsem gondoljuk, hogy ezt sajnálni kellene.
De ha visszatérek napjainkhoz, a felsőoktatáshoz és a pontjainkhoz
1) a csoport- vagy évfolyamlétszám attól (is) függ, hogy képzés melyik szintjén tanít valaki…így az alapozó képzésben pl. nem egyszer 100-150 fős csoportja van egy oktatónak, hanem több, azaz nem mindenki esetében lehet “laza szervezéssel” 10 nap alatt “letudni” ezt a kört. És igen, a hallgató nem 1/150-ed rész, ezért is van az pl. hogy ha a 150-ből csak egy is olyan lelkes hallgató, aki motiváltan túlteljesíti a feladatát, amit esetleg méretkorlát nem tud feltölteni az elvárt helyre, és más módon juttatja el, akkor azt megkeressük és elfogadjuk, mert ő egy önálló egész, aki jól és motiváltan dolgozott. Ne büntessük meg őt ezért.
2) előzetesen jelentkezhetnek, a közös karunkon is így volt eddig is a jegybeíratás, de nem tűnt nagyon jól bevált módnak, a hallgatók többnyire valahogy nem érezték a lehetőséget benne.
3) nem minden esetben biztos, hogy csak a jegybeírás miatt. De nagyon gyakran. Az oktatók egymással ugye nem egyeztetik a vizsga- és jegybeírási időpontjaikat, és a “képzés napján” fogalom nem értelmezhető, hiszen karonként eltérő a képzési rend és beosztás az egyetemen, van, ahol fix napjai vannak a levelezős képzésnek, és van, ahol a félév során x-szer 1 hetet vesz igénybe a képzés. A bográcsgulyásos leírást kicsit idealisztikusnak érzem, bár kétségtelenül jó hangulata lehetne.
4) éppen ez az, hogy ha az indexbeírást azért tartjuk fontosnak, mert akkor a hallgatónak beszélgetnie “kell” velünk, akkor pont az vész el, amiről te is írsz
5) az írásbeli tömeges vizsgánál ellenőrizni szokás a személyazonosságot
De különben azt tudjuk, hogy hallgatók mit szeretnének ez ügyben? Végülis őket is érinti ez a kérdés egy egészen picit…
Persze, ha van kávéház (szerencsésebb történelmi fejlődésű karok esetében kávéházAK
No hát, ez van.
Sajnos a tanulástámogató online rendszerekről csak hinni szeretnénk, hogy a módszertani kultúrát mozdítják előre, a felhasználásuk statisztikái azt mutatják, hogy a kommunikáció és egyszerű tartalomcserén túl nem jut a döntő többség, vagyis nem sokkal haladják meg az eltömegesedett oktatás praktikus menedzselésének szintjét. A világ változása valóban közhely, de pont ez az, hogy a változásban nem jelenik meg semmi olyan hatás, ami a vesztességeket erősebben kompenzálná. Az oktató és hallgató találkozásainak és személyes kapcsolattartásának rendszere fokozatosan, kisebb lépésekben épült le pár év alatt, de nem történik semmi tudatos ellensúlyozás. Én személy szerint nem látom a máshol jelentkező hasznot. Az olvasáshoz és művelődéshez való jog nem tudom, hogy hogy jön ide. Persze lehetne esélyegyenlőségről is beszélni és akkor talán egy hipotézis lehetne, hogy a kiváltságosok tömegesednek-e el a felsőoktatásban vagy sem. Szerintem ez még messzebb megy, mint a fentebb látható komment, nem ez volt a bejegyzés mondanivalója. (1) Nekem egy féléven belül a rekord hallgatói létszám valahol 6-700 között volt, amit 4 egyetemen tanítva hoztam össze. Kb. 3/4-ed részük gyakorlati foglalkozások vett részt. Mindenkinek (!!!) írtam a dolgozatához személyes értékelést, rengeteg idő volt és kb. 4-5 válasz/visszajelzés érkezett. A méretkorláttal küzdő hallgató blogbejegyzésemtől nagyon távoli példája alapján az jut eszembe, amikor a PPK beköltözött a TFK Kazinczy utcai épületébe. Régen volt, nem volt még eLearning rendszer, talán még eltömegesedés sem. A faliújságon kint volt egy felirat, hogy szemináriumi dolgozatot a titkárságon csak akkor vesznek át, ha rá van írva a címe, a kurzus, a hallgató neve, illetve az oktató neve egyaránt. Ez nem tömeg és nem online rendszer, hanem kulturált és praktikus viselkedés kérdése. Nem okozok másoknak többletmunkát, ha nem szükséges. (3) A jelenlegi helyzetet ismerem, reális amit írsz, pont ez a gond, hogy nem látom, hogy más irányba indulnának el a dolgok. Persze nehéz lenne, megszervezni, de egyáltalán nem lenne lehetetlen. (4) Az indexbeírás egy formális keret, amiből nem következik a személyes beszélgetés, sem a jó beszélgetés. De ha a formális keret elvész (más praktikus és egyébként érhető, logikus célok miatt) akkor csökken az esélye, hogy a személyes beszélgetés kialakuljon, mert az egyetem így működik. Én nem írtam se többet, se kevesebbet. (5) Utoljára ilyet 1995ben láttam a Debreceni Egyetem Kémia épület K2 előadójának bejáratánál (a tárgyat nem írom le), csak annyit, hogy én is igazoltam magam
meglepne ha ez az ellenőrzéses dolog rendszeres szokás lenne, de nyilván nem lehetetlen. + A kommentben már utaltam rá, hogy a kávéháznak és az egyetemnek nem feltétlenül kell közel lennie, illetve ha nincs kávéház, akkor ki lehet alakítani egyet (amennyiben igény van rá) lásd ADS egykori épületben. Ha majd élesben működik az e-index és igény lesz a személyesebb találkozásra, de ezért igazából az oktató se nagyon akar/tud áldozatokat hozni és hallgatónak is nehézkes, akkor bővíteni fogjuk a virtuális oktatási környezet kávézóját 
Azt hiszem, már egy kicsit eltávolodtunk az eredeti bejegyzés fő irányvonalától, de talán nem volt haszontalan. Ezt a kérdést egészében másképpen látjuk, te meg én (talán az olvasók körében is hasonlóképpen oszlik ez meg), de részleteiben jó néhány ponton egyezik a véleményünk (eltömegesedett oktatás szükségszerű praktikus menedzselése, tudatos kompenzálási törekvés hiánya, személyes találkozás szükségessége stb.).
Az e-index illetve az egyetemi lét és az oktató-hallgató viszony személyessége közötti összefüggéseket sokféle tényező befolyásolja, és különböző, asszociációkat, “harántimpulzusokat” is eredményez, ha mégoly távolinak tűnőeket is; ha akarjuk, akkor látjuk a kapcsolatot ezek között.
Mindig jó dolog kicsit más helyébe is belehelyezkedni, könnyebb megérteni a másikat.
Én azt gondolom, hogy az indexbeírás körüli nyűg és időrablás megszűnésével nagyobb teret lehet adni a személyes találkozások újabb, korszerűbb, a hallgatók számára is vonzó formáinak megtalálásának (de ezt nem feltétlenül “össznépi” bográcsolás és hasonlók formájában képzelném el).
Még mindig szívesen megismerném a hallgatók vélekedését is erről a kérdésről.