A Pedagógia-Online programsorozat május 16-án késő délután vendégül látta a Magyar Pedagógiai Társaság Didaktikai Szakosztályának szakmai ülését, ahol a téma a konnektivizmus volt. A szakosztály elnökének, Vass Vilmosnak a moderálása teremtett keretet arra, hogy Fehér Péterrel és Kulcsár Zsolttal a sok-sok formális és informális beszélgetés után kivételesen élő közvetítésben is beszélgessünk a konnektivizmusról. Sokszor és sokat beszéltünk már a témáról, nem csak egymással, hanem másokkal is, de meglepő módon a konnektivizmus témája “még nem fáradt el”. Talán azért sem mutatkoznak a kimerültség kezdődő tünetei, mert a konnektivizmusról alkotott képünk részben tapasztalataink, részeben a folyamatos gondolkodás hatására, ha nem is jelentősen, de azért állandóan változik.
A beszélgetést utólag az ide kapcsolódó, igen aktív twitterforgalom alapján gondoltam át újra, és szokatlan módon, kifejezetten ezekre építem a blogbejegyzést is. A hivatalos Pedagógia-Online twitter mellett Tóth-Mózer Szilvia, Virányi Anita, Szabó Mónika, Csát Orsolya tweetjeit néztem át utólag. Néhány tweet kapcsolódik az online beszélgetéshez az éppen aktuális futó andragógus konnektivista kurzus hallgatóitól is (mezeibvaleria, kosakriszta, MagyarErika). A tweetekre épülő bejegyzés egy kicsit rendezetlen, ötletszerű kiemelésekre épít, de tükrözi az aktuális és szubjektív nézőpontomat.
Utólag is azt gondolom, hogy a konnektivista oktatás-módszertan nem biztos, hogy eredményes “helyből”, de sokkal eredményesebb lehet “nekifutásból”. A képzés oktatási folyamatában döntő szerepe van a motivációnak, ami ugyan minden más képzési formánál igaz, de itt a motiváció bizonyos (igen magas) mértéke szükséges egyáltalán az oktatási folyamatban való bennmaradáshoz is. Egy frontális osztálymunka esetén egészen jó megkerülő stratégiákkal, alacsony motivációval is lehet a folyamatban való részvétel látszatát kelteni, de mindez egy konnektivista folyamatban nem működik. Nincs közepes motiváció, vagy ha van, akkor az a folyamatból való fokozatos kiszorulást jelenti.
A konnektivizmus oktatásra gyakorolt hatása a reformpedagógiához hasonlítható. Nem lesz forradalmi változás és a “gyermek évszázadához” hasonlóan a konnektivizmus és a web2 oktatási alkalmazásának, a közösségi hálózatoknak az évtizede (?) is viszonylag kevés nyomot hagy majd az intézményesített oktatáson, de ez a kevés az bizonyosan visszavonhatatlan és később is érzékelhető lesz. Jelenleg úgy látszik, hogy a közeli jövőben nem lesznek konnektivista iskolák, de a hálózatelmélet oktatási alkalmazása elindult a közoktatás felé is és ez a hatás később érződni fog olyan területeken is, ahol talán ma még nem is várjuk. Ha más nem, akkor a konnektivizmus szép példa arra, hogy online eszközök az oktatásban eredményesen használhatók.
Kulcsár Zsolt kurzusmarketinggel kapcsolatos észrevétele elgondolkodtatott, erre valóban nem fordítottam kellően nagy hangsúlyt. Azt is túlzás lenne állítani, hogy az egyetemi kurzusok kötelező jellege eltompítja a kurzus népszerűsítésével kapcsolatos feladatokat, hiszen kutatásmódszertant és IKT, eLearning témájú tárgyakat is tanítok bölcsészeknek, ami eleve nehéz helyzet és eleve számolok azzal, hogy nem a népszerűségi listák éléről indul a kurzus és az oktatója. A marketing a felsőoktatásban szervezett konnektivista képzések esetén elsősorban a külső résztvevők felé lehet nagyon fontos. Az ő részvételük a kurzusra nagyon jó hatással lehet. Már az is eredmény, hogy a jelenlegi kísérletben a nappalis és levelezős hallgató végre a kooperáció jeleit mutatják, de külsős aktív résztvevők integrálása nagyon sokat jelentene az eredményességben. Lehet, hogy ez marketing nélkül tényleg nem megy.
A konnektivista kurzusban a facilitátor tanár szerep külön is meghatározható és szerintem nem összekeverhető egy egyébként sem egyszerű csoportsegítő tanár, vagy tréner szerepével. Szinte bizonyos, hogy érdemes lenne a konnektivista kurzusok tanári szerepét, tanári tevékenységrendszerét alaposabban kidolgozni és a képzésbe bevenni, mint kötelező elemet. A pedagógusoknak online környezetben, online közösségfejlesztésen túl valószínű egy ilyen inspirátori szerepre is képesnek kell lennie. A hatékony inspirátor egy kicsit talán pszichológus is kell, hogy legyen.
Mindenképpen ki kell dolgozni annak a rendszerét, hogy a egy formális, szervezett oktatás során ne a tanár legyen az inspirátor. Természetesen a jó inspirátor ismérveit magán láthatja, de ha a kurzus nem kizárólag konnektivista alapon szerveződik, akkor komoly szerepzavarok keletkezhetnek, ami bizonyos a hatékonyság kárára megy majd. A tapasztalatokból az is látszik, hogy egy jó inspirátor nélkül a folyamat valóban szétesik, de hasonló lenne a helyzet, ha az intézményesített oktatás hivatalos tanára próbálkozna ezzel. Felnőttképzésben talán van arra esély, hogy a résztvevők meghatározott időközönként egymást váltsák ebben a szerepben. Intézményesített oktatás esetén az eredményességhez aligha vezet más út.
A hálózatok oktatási alkalmazásának akkor jön el az igazi korszaka, amikor az intézmények egyébként jól körbehatárolható csoportjain átnyúló kapcsolatok is egyre gyakoribbak, sőt, leginkább természetesek lesznek. 5-6 évvel ezelőtt már az iskolapad.hu projektben szerettem volna online szakköröket szervezi, ahol különböző iskolák tanárai alkotják a tanári csapatot. A tapasztalt nehézségek alapján egyelőre nehéz lenne most azt látni, hogy különböző iskolák tanárai egymással együttműködnek egy ilyen oktatás-módszertan alkalmazása során. A közoktatás számára ez lehet egy kiugrási pont a konnektivizmus történetében.
A konnektivizmus szerintem nem életforma, de egy bizonyos életforma, az online jelenlét szinte állandó szintje elengedhetetlen a hatékonyságához. Ez nem IKT kompetencia és nem nemzedékek függvénye, de talán az életmód is kicsit túlzó kijelentés. Online eszközhasználat, bizonyos hétköznapi szokások talán leírhatók, hogy minek kell teljesülnie ahhoz, hogy a személy esélyes legyen egy ilyen módszertanban való hatékony részvételre.
A beszélgetés résztvevőinek álláspontja egy egyenlő szárú háromszög szerint rendeződik, ahol Kulcsár Zsolt a megingathatatlan nézeteivel adja a csúcspontot, Fehér Péterrel együtt pedig a háromszög konstruktív kritikai alapját rajzoljuk meg. A háromszög magassága a beszélgetések és gyakorlati tapasztalatok alapján folyamatosan változik, de az bizonyos, hogy Fehér Péterrel együttvéve legalább annyira szeretnénk, hogy a konnektivizmus ne “csak” oktatásmódszertan, hanem új paradigma, vagy forradalmian új tanulásmódszertan legyen, mint amennyire Kulcsár Zsolt is szeretné.
Kedves János és Zsolt!
Fel sem merült bennem, hogy a konnektivizmus témája “elfaradt” volna, rengeteg megválaszolatlan kérdés van, sőt a kérdések újabb kérdéseket szülnek.
“Ha más nem, akkor a konnektivizmus szép példa arra, hogy online eszközök az oktatásban eredményesen használhatók.” Ez egy óriási vívmány, és fontos eredmény!
Néhány átgondolásra talán érdemes megjegyzést hadd vessek fel (tegnap talán nem voltam elég világos):
- Egyetértek azzal, hogy a marketing szerepe nagyon fontos, és növelheti a résztvevők/érdeklődők számát, de képzeljük el az alábbi mondatot: “a behaviorizmus-ra épülő oktatáselmélet/Comenius didaktikája/stb.” akkor lehet eredményes, ha megfelelő marketing módszerekkel próbáljuk elérni a tanulni vágyó hallgatókat?!
- Teljesen egyetértek az inspiráló tanárról szóló alapvetéssel. Mivel azonban nagyon-nagyon kevés tanár képes és alkalmas erre a szerepre (nem számszerűsíteném, hogy ne sértsek meg senkit), erre nem tudnék felépíteni valami elméleti konstrukciót. Tehát lehet, hogy János javaslata irányába lenne érdemes lépni – legyen pár hallgató inspirátor? De hogy lehet egyszerre tanuló és isnpirátor valaki?
- Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy mennyire jogos tanuláselméletről beszélni olyan esetben, ha egyes területek tanulásában erdeményesen, más területeknél pedig igen kevéssé tűnik használhatónak. Itt tehát az általnosíthatóság kérdése merül fel bennem.
- Teljesen elfogadom a módszer létjogosultságát az üzleti/munkahelyi környezetkben, de komoly gátakat látok (elméletileg is) a közoktatásban és még a felsőoktatásban is. Nem furcsa ez egy oktatáselmélet esetében? (Nyilván elképzelhető, hogy ez (is) rosszul látom).
******************
Kedves János, nem lenne érdemes ezt a beszélgetést a PedOnline-ra is tükrözni? Hogy ne kelljen két helyen olvasni/két helyre írni?
“Egy frontális osztálymunka esetén egészen jó megkerülő stratégiákkal, alacsony motivációval is lehet a folyamatban való részvétel látszatát kelteni, de mindez egy konnektivista folyamatban nem működik. Nincs közepes motiváció, vagy ha van, akkor az a folyamatból való fokozatos kiszorulást jelenti.”
János, szerinted létezik eredményes oktatás/tanulás motiváció nélkül?
Szerinted az a frontális osztálymunka, ahol alacsony motivációval rendelkező diákok ülnek az működik, hatásos? Mert ha nem akkor ez miért csak a konnektivizmusnál probléma?
Azért mert a frontális osztálymunkánál nem látszik, ha a pad alatt olvasnak a diákok, vagy az aktuális beadandót készítik, vagy stb. akkor ezek a dolgok nincsenek is? Ha nem tudod, hogy nem oda figyelnek, akkor odafigyelnek?
Én a különbséget abban látom, hogy míg az egyiknél 45 perc figyelmet követelnek meg és csak 10-15 perc szabad eszmecserét engedélyeznek, addig ez az arány a másiknál pont a fordítottja.
Motiváció nélkül egyik se működik.
Abban igazad van, hogy az adott keretek közé nem lehet (vagy legalább is nagyon nehéz) beszorítani konnektivizmust, hisz pont a keretek mások. Ez utóbbi azonban nem az adott módszer hibáira mutat rá, hanem pont a jelenlegi oktatási rendszer merevségére.
“… de itt a motiváció bizonyos (igen magas) mértéke szükséges egyáltalán az oktatási folyamatban való bennmaradáshoz is”
Kérdés az, hogy miért jó, ha motiválatlan emberek benne maradnak az oktatási folyamatban? Ott ülnek, néznek üveges tekintettel és a tegnapi fiún/lányon jár az eszük. Ott vannak. Ott vannak? Ezek az emberek szerintem nincsenek az oktatási folyamatban, még ha fizikailag ott is ülnek az órádon.
Olyan érzésem van, mint amikor egy unalmas mozifilmről jelenik meg egy jó kritika a nézettségi adatok alapján, holott kizárólag azért ment be rá, aki bement, mert sötét van, unalmas és jókat lehet rajta “beszélgetni/ismerkedni”. Sokan ülték végig, de senki se látta, de mégis azt hirdeti magáról, hogy hányan látták és mekkora a nézettsége.
Kedves István!
>Kérdés az, hogy miért jó, ha motiválatlan emberek benne maradnak az oktatási folyamatban? Ott >ülnek, néznek üveges tekintettel és a tegnapi fiún/lányon jár az eszük. Ott vannak. Ott vannak? >Ezek az emberek szerintem nincsenek az oktatási folyamatban, még ha fizikailag ott is ülnek az >órádon.
Jól értem akkor, hogy az emberek/tanulók kb. 80-90%-a (légből kapott becslésem) felesleges az oktataási folyamatban? Azért vannak benne István, mert a közoktatás kötelező.
>eredményes oktatás/tanulás motiváció nélkül?
Kérdés: mit nevezel eredeményesnek. Ha egy “hátam közepére sem kell vizsgán” kell átjutni, valószínűleg különösebb gond nélkül megoldom. Flow nem lesz benne… Vagy a “kényszerítés” is motiváció?
Péter, marketing ügyben igazad van, ez összeférhetetlen egy didaktikai modellel, ugyanakkor érdekes az is, hogy az egész életen át tartó tanulás alapelvét elfogadó (?) közösségben egy újszerű és érdekes tanulási lehetőségre marketing eszközökkel kell résztvevőket toborozni. Az lenne a normális, hogy ha a túl sok jelentkezővel nem tudnánk mit kezdeni. Ami mégis marketing eszközöket igényel az az, hogy a “nagyívű” információs és tudásalapú társadalomban nem az ismeret és az információ a legnagyobb érték, hanem az idő. A megszokott hétköznapi információáramlásra fordított időt becserélni valamilyen képzésre az komoly döntés, a többség nem is lép ilyet. A tanuló és inspirátor valóban ellentmondásos lehet, de ami miatt én pl. az andragógusoknál ezt a kényszer szülte megoldást felvállaltam, hogy elvileg sokat tudnak egy képzési folyamatról és a leendő felnőttképzők a saját felnőttképzésüket talán meta szinten tudják látni. A hivatásos inspirátor is érdekes lenne, kérdés, hogy képezhető vagy sem. PedOnline tükrözést majd legközelebb, itt már kezd kialakulni valami
István, a motiváció és az oktatás eredményességének kapcsolatára mutató kérdéseden akár meg is sértődhetnék, mert ez egy evidencia a pedagógiában
Félreértettél. A frontális munka esetén a motiváció egy kialakult módszertan szerint alakítható, formálható, a tanár által befolyásolható. A konnektivista módszertannál nem tudok ilyen eszközrendszerről. Egy didaktikai modellben a motiváció kérdése nem vagy van / vagy nincs, hanem mindig változó mértékű. A konnektivista oktatási folyamat nem tűri meg az alacsonyabb motivációt és ha valakinél csökken, akkor nincs hatékony eszköz a növelésre. Lecsökken a motiváció és ezzel nagyon hamar kiesik a folyamatból, mert kiemelkedően magas motiváció nélkül már az aktív kommunikációban sem vesz részt, passzív állapotból pedig nincs visszatérés. Egy frontális munka esetén ez kezelhető, a padban újságot olvasóval lehet valamit tenni, mert ott van és ha látszattevékenységgel is, de részese a folyamatnak, vagyis létezhetnek eszközök a voflyamatban való aktivizálására. A konnektivista folyamatban ha valaki egyszer pad alatt olvasna, akkor végérvényesen kilépett a folyamatból, nincs tanári eszköz a visszaszerzésre, mert a kommunikáció is megszűnt vele. Ha a buszon nem kapaszkodok a kapaszkodóban, vagy a többiekben, akkor ezt meg lehet úszni, de ha egy gyorsan pörgő hullámvasúton nem vagyok bekötve és nem kapaszkodok, akkor mire visszatérnék, addigra a többik már nincsenek sehol. A jelenlegi oktatási módszer (már ha lehet ilyen általánosságban definiálni) valóban merev, de a konnektivizmus a saját maga rendszerével sokkal rugalmatlanabb, sokkal merevebb. A jelenlegi általános módszertan, amit a gyakorlatban látsz az tudná kezelni az egyéni különbségeket, de általában nem ez történik. A konnektivizmus eleve nem befogadó és nem, vagy csak alig tud mit kezdeni a változó egyéni különbségekkel. A jelenlegi közoktatásban a differenciálás megvalósulhatna, de általában nem valósul meg. A konnektivizmusban nem lehet, vagy csak nagyon erőltetve lehet értelmezni a differenciálást. Attól, hogy a jelenlegi közoktatás mereven működik a gyakorlatban, nem biztos, hogy a modell merevebb, mint a kötött pályán mozgó konnektivizmus. Kérdésedre válaszolva: nagyon jó, hogy a motiválatlan emberek ottmaradnak a folyamatban, mert így még lehet kezdeni velük valamit, pl. lehet őket motiválni. Ha már nem a folyamat részesei, akkor nincs rájuk hatásunk és nincs esélyünk sem. A konnektivizmus egy hajsza lenne, hogy ha valaki lemarad, akkor végérvényesen vége? Ha lecsökken a motiváció, aminek az ellensúlyozására az inspirátornak alig vannak eszközei, akkor lemonduk a résztvevőről? A nagy arányú és szint természetes lemorzsolódás nem csak a kötelező közoktatásban nem elfogadható, hanem egyetlen korszerű oktatási modellben sem.
“A frontális munka esetén a motiváció egy kialakult módszertan szerint alakítható, formálható, a tanár által befolyásolható. A konnektivista módszertannál nem tudok ilyen eszközrendszerről.”
Kérlek segíts, mert tényleg nem értelek. Milyen módszertannal fokozható a frontális munkánál a motiváció, ami egy konnektivista – tehát az egyéni tanuló helyett a tanuló közösségre, a tanulók közötti interakcióra, a közös tanulásra építő – módszernél nem működik?
Ezek a motivációs eszközök működnek esetleg olyan frontális oktatásnál is, mint amit Öveges Professzor a TV képernyőjén keresztül csinált?
pp
Nehezen tudom elfogadni azt a kötött szemléletmódot, hogy a frontális munka üldözendő rossz, a konnektivista módszertan pedig mindenképpen jó, de lehet, hogy én is félreértek valamit
A frontális munkaszervezésben a pedagógus módszertani repertoárjában benne lehet a tanári előadáson túl a magyarázat, a szemléltetés esetleg a megbeszélés (vö Didaktika könyv, nem a beszélgetésre gondolunk itt). A tanulók motivációját egy frontális tanulásszervezés közben fokozhatja az is, hogy ha a pedagógus pl. a módszerek között vált, vagy ha felkészült kollégáról van szó, akkor pl a magyarázat előre megtervezett logikai rendjét cseréli fel és leíró helyett okfeltáró logika szerint magyarázza a következő tartalmi elemet, vagy nagyobb hangsúlyt fektet a tanulói előismeretek előzetes feltérképezésére a folyamat két különválasztható tartalmi egysége között. Ezek csak ötletszerű és általános példák, egy felkészült pedagógus számára a frontális munkában a motiváció fokozása nem okozhat gondot. Ezek a megoldások nem működnek a konnektivista folyamatban 
persze lehet nincs is rá szükség, mert aki motivált az velünk tart, a többi pedig amúgy is leszakadt és különösebben nem érdeklődünk a motivációja iránt. Fordítsuk meg a kérdést. Mivel fokozza a motivációt a pedagógus/inspirátor egy konnektivista folyamatban azoknál, akiknél a tanulási stratégia dominancia egyéni, az életkornak megfelelő csoporttal való kooperativitás fejlesztésre szorul, az egyén kudarckerülő tanulási stratégiát folytat és a szociometriai helyzetét tekintve periférián van, ami egy rosszul sikerült integráció következménye és ahogy pl. te is említetted, az életkorának megfelelően éppen a serdülőkor elején a legkevésbé sem foglalkoztatja a tanulás online vagy offline formája, de az ellenkező neműeknél tapasztalt kudarcok annál inkább nyomasztják. osztálytermi környezetben egy felkészült pedagógusnak ezzel tudni kell mit kezdeni, de mi a helyzet a hálózatalapú oktatási folyamatban? Öveges Professzor a TVn keresztül a szemléltetés izgalmas formáit mutatta be, de ez azért nem a klasszikus frontális munka esete. Egyébként Öveges Professzort hagyjuk ki, mert egészen más TV-ben nézni és más meghallgatni azoknak a beszámolóit, akik ott ültek annak idején a gimnáziumi osztályában…
Én nem igazán értek egyet Péterrel és Jánossal marketing témában. Szerintem (oktatás)elméleti szempontból tulajdonképpen indifferens, hogy hogyan kerülnek a résztvevők az adott tanulási folyamatba. Nagy valószínűséggel, ha éppen a konnektivista oktatás lenne kötelező, akkor az egyéb típusú formák kerülnének gondba, igen komoly marketingmunkára volna szükségük.
Szerintem alapvetően ez a különbség, nem nagyon hiszem, hogy egy konnektivista oktatás ne lehetne rugalmas, sőt rugalmasabb, mint a hagyományos forma.
Kedves Attila!
A marketingre vonatkozó megjegyzések arról szólnak, hogy egy “oktatáselmélet”-nek szánt valami alkalmazhatósága “marketingfüggetlen” kéne legyen. Vagyis nincs olyan oktatáselmélet, hogy ha jó a marketingje, akkor használható, működik, különben meg nem. (Egyébként van egy ilyen sejtésem a motivációval kapcsolatban is, tehát azt gondolom, hogy a különösen motivált tanuló sem lehet előfeltétel…)
Jánossal talán hasonló gyakorlatot követve én (is) elég sok iskolában jártam/járok. Tapasztalataim azt mutatják, sok helyen igen változatos munkaformákat használnak (különösen élenjárnak ebben az alsós tanítók). Tehát néhány más felvetéssel szemben azok nem láttak még életükben iskolát közelről, akik azt állítják, hogy mindenhol a poroszos, frontális szemléletű okatás zajlik ma is hazánkban. A két sokkal árnyaltabb.
A rugalmasságra vonatkozó megjegyzést nem értettem. Volt olyan állítás, hogy nem rugalmas a konnektivizmus?
Galád kérdésem a végére: most melyik oktatási forma a kötelező?
Elnézést kérek a gépelési hibákért. Nagyon korán van még:-(
“Nehezen tudom elfogadni azt a kötött szemléletmódot, hogy a frontális munka üldözendő rossz, a konnektivista módszertan pedig mindenképpen jó, de lehet, hogy én is félreértek valamit ”
Maximálisan!
Az az érzésem, hogy kísérletezgetünk, és deszkamodelleket állítunk fel egy jelenség működésének igazolására. Ott a deszkamodell, mely egy adott jelenség bemutatására szolgál és Te nem pusztán a jelenségre koncentrálsz, hanem a modell deszkaságára is.
Azt gondolom, hogy egy nagy és informális csoportban könnyebben vizsgálható maga a jelenség, de nem gondolom azt, hogy kicsi, nem informális csoportokban ne lenne felfedezhető ugyan az a mechanizmus. Az a mechanizmus amit igazából még nem ismerünk, pont ezért először olyan helyen vizsgáljuk (deszkamodell) ahol könnyedén vizsgálható.
Tehát van egy deszkamodellünk, egy nagy és informális csoport és Te ebből vonod le azt a következtetést, hogy a igen magas motivációs szint szükséges a konnektivista módszertan használatához. Véleményem szerint az igen magas motivációs szint a deszkamodell deszkasága és nem a jelenség sajátja. Ez persze nem azt jelenti, hogy azt állítanám, hogy a konnektivista módszertannál ne lenne szükség a motivációra, pusztán annyit jelent, hogy ebben a tekintetben én nem érzem a különbséget más módszertanokhoz képest.
Ha a frontális osztálymunkát behelyezem abba a deszkamodellbe amiben mi próbálgattuk a konnektivizmust, akkor eljutok egy olyan weben közvetített konferenciához ahol párhuzamosan megy több előadás. Ekkor egy néző, résztvevő az otthonában ülve azt az előadást nézi amelyiket akarja. Könnyedén – egy klikkel – tud váltani az előadások között. Az előadó pedig figyelheti azt, hogy egy adott időpillanatban éppen hányan nézik, igazítva ehhez mondandóját.
Ha ugyan ezeket az előadásokat áthelyezem egy fizikai helyszínre, ahol egy nézőnek ahhoz, hogy átmenjen egy másik terembe, már nem csak egyet kell klikkelnie, hanem adott esetben egy sor közepéről tizenöt embert felállítva kell kijönnie, már egész más a helyzet.
Vajon az első deszkamodellt vizsgálva levonhatom-e a következtetést a frontális osztálymunkára vonatkozólag, hogy a motiváció igen magas szintje elengedhetetlen?
megj:
Itt és most azért szerencsétlen frontális osztálymunkát vettem elő, mert Te állítottad azt a konnektivista módszerrel szembe. Pont arra próbálok rámutatni, hogy ha ugyan abba a deszkamodellbe helyezem bele mint amiben a konnektivizmus volt/van akkor látható, hogy az általad felvázolt “különbség” nem az adott módszer sajátja, hanem a deszkamodellé.
pp
Kedves Péter!
Szerintem a marketing-kérdés nem lehet egy elmélet megítélésének alapja, mert ez csupán arra irányul, hogy legyenek résztvevők, egyáltalán létrejöhessen egy tanulási szituáció. Ebből a szempontból semmi különbség nincs az elméletek között. A konnektivizmus, behaviorizmus, konstruktivizmus stb. pontosan ugyanúgy nem működik, nem elemezhető, ha nincsenek résztvevők, nincsen tanulási folyamat.
A rugalmatlansággal kapcsolatban János írta, hogy „A jelenlegi oktatási módszer (már ha lehet ilyen általánosságban definiálni) valóban merev, de a konnektivizmus a saját maga rendszerével sokkal rugalmatlanabb, sokkal merevebb.” Szerintem például azért lehet rugalmasabb egy konnektivista oktatás, mert kérdésekkel, problémákkal gyorsan, könnyen lehet fordulni a nap 24 órájában az összes résztvevőhöz, jobban dokumentált, aki valamiért lemaradt valamiről, akkor később könnyebben utánanézhet (pl. egy előadást később is többször megnézhet, a frontális óránál erre nincs lehetőség), az inaktivitás is jobban, azonnal látszódik, hamarabb lehet reagálni, az utazáson megspórolt idő akár tanulásra, felzárkózásra is felhasználható stb.
Valóban nem járok iskolákba, nem akartam a gyakorlatban folyó sokszínű folyamatokat értékelni, csupán védekezésképpen az előző bekezdésben leírtakhoz hasonló dolgokra gondoltam.
Attila, a marketing dolgot árnyalja az, hogy a jól működő konnektivizmushoz önkéntes jelentkezés kell és magas motiváció. A kényszerkonnektivizmus eleve nem működik olyan jól. Péterrel értek egyet. A konnektivizmus eredményes és jó gyakorlat lehet, ez senki nem vitatja. De attól még nem oktatáselmélet és pláne nem új tanuláselméleti paradigma, mert ahhoz pl. kellene az is, hogy általános érvényű legyen, nem pedig csak azoknál értelmezhető, akik (1) motiváltak (2) webes eszközhasználatuk megfelelő (3) önként jelentkeztek a folyamatba, vagy egy jó marketing hatására, stb. Nem a konnektivizmus működőképességét és eredményességét vitatjuk, hanem azt, hogy attól még nem új oktatáselmélet, nem új tanuláselmélet, ha más nem, akkor azért, mert nem általánosítható. A konnektivista oktatás sokkal rugalmatlanabb, mint egy osztálytermi környezet módszertana. Legalábbis a módszertan jelenlegi kidolgozottsági szintjén, de nyilván a konnektivisták is azt gondolják, hogy van még hova fejlődni. A rugalmatlanság abban mutatkozik meg, hogy nagyon kevés eszköze van az egyéni különbségek kezelésére, az inspirátor kötött pályán mozog, előre meghatározott és leírt tanári feladatokat teljesít, a tanulás folyamata kötött. A rugalmatlanságot úgy értem, hogy a legkevésbé sem változatos az osztálytermi lehetőségekhez képest. Egy hasonlattal árnyalnám, hogy elkerüljük a félreértéseket. Most éppen egy vonaton ülök. Ha kinézek az ablakon, akkor persze nagyon változatos a táj, de alapvetően egy étkezőkocsiban ülök, ami a legkevésbé sem változatos, kötött pályán mozgunk.
István, (tanarurkerem), kicsit gyalulatlanok ezek a deszkák
A frontális munka több, mint egy webes előadás, ahol az interakció abban merül ki, hogy látom, hogy hányan figyelnek. Frontális tanulásszervezésben nem csak a tanár előadása az egyedül lehetséges módszer és egyébként egy előadás során is akadnak olyan módszertani pillanatok (pl. metakommunikáció, előismeretek, magyarázat logikájának változtatása, stb.) ami aligha működne egy sima webes előadásnál. A frontális munkát leegyszerűsíteni egy egyirányú elaődásra kb. annyi, mintha azt mondanánk, hogy a konnektivisták gépet és netet használnak a tanuláshoz, semmi más extra nincsen. Minél magasabb a motiváció, annál nagyobb esély van egy oktatási folyamat eredményességére. Egy frontális munka és a konnektivista módszertan között az a különbség, hogy az előbbiben lehet mit kezdeni a kevésbé motiváltakkal, vagy azokkal, akik menet közben veszítik el a motivációjukat, de egy konnektivista folyamatban, akinek a motivációja egy szint alá csökken, az kiesik, kimarad, stb. Nézzük akkor a másik oldalt. Hogyan alakítja az inspirátor a konnektivista oktatási folyamatban a résztvevők motivációját? Mit kezd a konnektivista folyamat a motiválatlanokkal? Mit kezd az inspirátor, vagy mit kezdenek a résztvevők az egyéni különbségekkel, tanulási nehézségekkel, tanulásban akadályozottakkal? A konnektivizmus életkorfüggetlen? Ha tanuláselmélet, akkor nyilván igen. Az egyéni tanulási stratégia dominanciát is ismételgethetném, meg mindazt, amire korábbról már várom a választ… Nem kell feltétlenül a frontális munkával ellentétbe állítani, de bármely hasonló összevetés jól mutatja, hogy amit ma konnektivizmusnak nevezünk az a módszertan és az oktatási stratégiák közötti fogalmi szinten értelmezhető, de nem általános oktatáselmélet és nem általánosítható tanuláselmélet. Kérdés: miben fejlődött és változott a konnektivizmus az elmúlt 5 évben a módszertanát, tanulásszervezését, eszközrendszerét tekintve?
Nem értek egyet azzal, amit János itt többször is említett, hogy a konnektívizmusban az alulmotiváltak kiesnek a tanulási folyamatból és többé már nem is aktivizálhatók. Véleményem szerint azáltal, hogy a konnektívizmusban nemcsak a tanár tanít, véleményez és értékel, hanem a tanulók is tanítják, véleményezik és értékelik egymást illetve egymás munkáját, több az esély, hogy valaki felfigyel arra, akinek csökken a motivációja és próbálja motiválni. Például azzal, hogy reagál a bejegyzéseire, kommentjeire, vagy ha ilyen nincs, akkor rákérdez, felajánlja a segítségét. A lemorzsolódás az önkéntes alapon szerveződő konnektívista kurzusokban nem a konnektívizmus miatt jelentős, hanem azért mert önkéntes. Nem kötelező, nem adnak érte fizetést vagy utóbb pénzre is váltható diplomát, kizárólag a belső motiváció, az érdeklődés dolgozik. Ezt pedig számtalan egyéb – az egyén adott helyzetében magasabb prioritású – teendő felülírhatja. Viszont szerintem a konnektívista kurzusoknál mindenképpen figyelni kell arra, hogy csak annyi írást, megosztást várjunk el a résztvevőktől, amennyit a csapat befogadni képes. Nincs demotiválóbb dolog, mintha a kutya se reagál a bejegyzésedre vagy kommentedre, amire időt szántál.
Nagy érdeklődéssel olvastam a fenti bejegyzéseket, és nem tudom megállni, hogy bele ne kotnyeleskedjek. A frontális és konnektivista szembeállítása számomra egy kicsit fölösleges. Gyakorló tanárként az a tapasztalatom, hogy soha nem az a gond, hogy a tanár frontálisan, vagy csoportmunkában, vagy akár konnektivista elgondolások alapján tanít. Sokkal inkább az a probléma, ha csak az egyik módszerre fekteti a hangsúlyt.
A frontális tanítás, bár sokan szeretik kárhoztatni, azért az egyik legjobb eszköz az érdeklődés felkelteni(persze, ha jól csinálják). A konnektivizmus viszont az érdeklődés fenntartásában segít. De felmerül a számomra a kérdés, hogy tanítható-e a konnektivizmus konnektivista módszerekkel? Hiú ábránd azt képzelni, hogy a digitális bennszülötteink (diákok) a közösségi oldalakat tanulás céljából használják.
Kedves Éva!
Pár megjegyzés:
Ha kötelezővé tesszük a kurzust, akkor több aktivitás várható? Tapasztalataim szerint akkor a) látszataktivtás b) kurzusról való lemaradás lehet a következménye, mert ugye a szamarat is csak levinni lehet a folyópartra, de rádumálni, hogy igyon, az több, mint művészet…
>Viszont szerintem a konnektívista kurzusoknál mindenképpen figyelni kell arra, hogy csak annyi >írást, megosztást várjunk el a résztvevőktől, amennyit a csapat befogadni képes.
Ezzel kapcsolatban viszont tobb ketely is felmerul. Egyreszt a differencialast igy sajat maga megoldhatja, hiszen latja, mit bir. Masreszt “mestersegesen” korlatozzuk az uj csomopontok/kapcsolatok kialakulasanak eselyet, ez ellentmond szerintem a konnektivista elveknek.
Az alulmotivaltak kapcsan csak annyit, hogy komoly gond az idotenyezo, ami meg a nem-alulmotivaltaknal is felmerul, tehat ez egyaltalan nem elhanyagolhato, amint errol Janos irt.
Viszont nagyon keverednek az elmeleti dolgok es a gyakorlati megvalositas kerdesei/keretei, ebbol is fakadhat az egymas melletti elbeszeles.
Egyetértek Péterrel, hogy az elméletet és a gyakorlatot jobban szét kellene választani.
Ugyanakkor én ezt a problémát elsősorban ott érzékelem, hogy az elméleti tanuláselméletbe belekeveredett a mostani gyakorlatra jellemző önkéntesség és motiváció.
De akkor mi van? Hogy itt és most valóban azok csinálják, azoknál működik, akik önkéntesen, motiváltan csinálják, de ennek talán az lehet a fő oka, hogy tanulás címén teljesen más dologhoz szoktak, más dologhoz szoktatták őket, ami nem biztos, hogy nem a „hagyományos” oktatás-nevelés következménye, óriási hibája. Másrészt valószínűleg valóban nem elég kiforrott még.
Szóval szerintem (is) szét kellene választani az itt és most jelentkező gyakorlat jellemzőit az elméleti tanuláselmélettől.
Egy kis helyesbítés.
Az előző bejegyzésem egyik mondatából az “az emberek” kimaradt, így félreérthetővé vált.
Helyesen:
“itt és most valóban azok csinálják, azoknál működik, akik önkéntesen, motiváltan csinálják, de ennek talán az lehet a fő oka, hogy tanulás címén az emberek teljesen más dologhoz szoktak, más dologhoz szoktatták őket, ami nem biztos, hogy nem a „hagyományos” oktatás-nevelés következménye, óriási hibája.”
Tehát a mondat második része nem azokra vonatkozik, akik most is aktívan, motiváltan használják a konnektív tanulást, hanem általában a máshoz szokott/szoktatott emberekre. Azt fejezi ki, hogy a korlátozottságot, az elterjedéssel kapcsolatos nehézségeket nem biztos, hogy magának az elméletnek kell tulajdonítanunk, adódhatnak más logikus magyarázatok is.
Kedves Attila!
Nem hiszem, hogy maganak az elmeletnek tulajdonitotta valaki az elterjedes nehezsegeit:-)
Kedves Csaba!
“Hiú ábránd azt képzelni, hogy a digitális bennszülötteink (diákok) a közösségi oldalakat tanulás céljából használják.”
Hadd erositsem meg az allitasat: alszerenyseg lenne azt mondanom, hogy a Netgeneracio’2010 nem rombolta porig ezt a naiv elkepzelest (vagyis hogy a diakok tanulasra hasznaljak a kozossegi oldalak/internetet altalaban).
Koszonom!
Nagyon érdekes és tanulságos beszélgetés volt. Nekem Kulcsár Zsolt hozzáállása nagyon szimpatikus volt, és nem csodálom, hogy a kurzusának résztvevői beleszerettek a módszerbe, ami szerintem (és a legtöbb csoporttársam szerint) nagyon jó. Szeretném kiemelni, hogy itt a marketing, mint negatív jelző kezd terjedni, nem pedig egy normális oktatási kommunikációs eszközként, ahogy a 21. században lehet, hogy kellene. (Talán Kulcsár Zsolt azért érti, hogy miről van szó, mert nem csak a formális oktatásban dolgozik, így tudja, hogy az oktatás bizony egy szolgáltatás?)
Érdekes is, hogy miért a marketing szó került elő, aminek egy elég tág értelmezése lehet az adott szituációban. Sokkal inkább a kedvcsinálást, motiválást, illetve a nagyon pontos és részletes tájékoztatást, a simogató visszajelzéseket tartanám én fontosnak, amelyekre Kulcsár Zsolt is utalt. Szeretném jelezni, hogy egyike vagyok az emlegetett andragógus levelezős hallgatóknak. Nekem személy szerint nagyon rosszul esik, hogy már második alkalommal vagyunk határozottan alul motivált hallgatókként felvázolva, úgy, hogy nem tudjuk képviselni magunkat, és úgy, hogy a szakmai hozzáállásunkat kérdőjelezik meg. Úgy érzem, hogy a csoportról bizony pozitív dolgokat is(!) el lehetett volna mondani, sőt úgy vélem, hogy ez a tanárnak feladata is, főleg, ha tudja, hogy a diákjai nézni is fogják a beszélgetést. (Megerősítő motiváció.) Nyomatékosan jelezni szeretném, hogy nem csak egy nézőpont van ebben a kérdésben, nekünk is vannak szempontjaink, észrevételeink.
Nagyon fontosnak tartanám minden pedagógiai és andragógiai szituációban a megerősítő motivációt. Különösen fontos lehet ez egy olyan öszvér megoldásnál, mint a formális képzés keretében megvalósuló, osztályzásra menő konnektivista kurzus, amelynek az andragógus képzésben egyik célja nyilvánvalóan a módszer értő elsajátíttatásán túl annak a hallgatók későbbi módszertani repertoárjába való beépítése. Így nem értek egyet Ollé Jánosnak azzal a véleményével, hogy ellentmondásos lett volna megjelennie a konnektivista kurzusban résztvevőként. Maga a kurzus léte ellentmondásos az egyetem keretei között.
Éva, nézzük a konkrét példát elméleti, majd gyakorlati alapon. Elméleti: ha egy résztvevő motiváció egy szint alá csökken a folyamatban, akkor nem fogja figyelni eseményeket, nem reagál, sőt, megszűnik vele a kommunikáció lehetősége is, hiszen nincs élő kapcsolat, nincs, vagy legalábbis nem jellemző más tevékenység, mint az online eszközhasználat. A kevésbé motivált, vagy a motivációját elvesztő résztvevő ezzel kiesik a folyamatból, lemorzsolódik és többé nem aktivizálható, hacsak a konnektivista szabályokat nem lépi át a facilitátor, vagy valamelyik csoporttag. Ez a helyzet más oktatásmódszertan esetén kezelhető, konnektivista helyzetben nem. Ez a konnektivizmusnak egy sajátossága, amivel együtt kell élni, ezzel nem lesz értékesebb, sem értéktelenebb, de emiatt pl. igen nehéz lenne általános elméletnek gondolni. Gyakorlati oldal: andragógus hallgatók és mások összesen 40en jelentkeztek az önképzőkörbe. Jelenleg 13 aktív tag van, a többiek már nem részesei a folyamatnak. Mit javasol, mit tegyünk a motiválásukkal kapcsolatban, illetve a csoporttársaik mit tegyenek a motiválásukkal kapcsolatban? Nem élhetünk vissza azzal, hogy egyébként élőben találkozunk és tartsuk be a konnektivizmus iratlan szabályait is. A konnektivizmus mit mond a leszakadókra? Egy általános modellnek ezzel foglalkoznia kell.
Attila, abban van némi igazság, hogy túl kevés működő gyakorlat van még ahhoz, hogy általánosítani tudjunk és elmélet szinten lehessen összegezni a tapasztalatokat. A motiválatlanok és lemorzsolódók kiesése azonban elméleti alapon levezethető és gyakorlati alapon is egyértelmű. Ez csak egy olyan tényező a sok közül, ami miatt a konnektivizmus nem általános tanuláselmélet, vagy oktatáselmélet. Magas szintű, lehetőleg belső vagy beépült motivációt ír elő, különben a résztvevő kiesik a folyamatból és valójában nehéz a folyamatban megszokott alternatív motiváló eszközrendszert használni, mert a konnektivizmusnak (mivel nem általános elmélet, hanem módszertan) nincs ilyenje. Egy tanár a motivációban a tartalommal és a tevékenységekkel tud manipulálni a folyamatban. A tartalommal a konnektivista folyamatban aligha, mert méretei szerint áttekinthetetlen és nem csak ő, vagyis elsősorban nem ő alakítja. A tevékenységrendszer pedig kötött és readásul online eszközökhöz, itt nincs alternatíva, hacsak nem másik fogalomtérkép szerkesztőre váltanak, de az aligha lesz erősen motiváló azoknak, akik messze elmaradtak már a folyamattól.
Zenina, csendben jelzem, hogy nem csak Kulcsár Zsolt dolgozik a formális oktatáson kívül, hanem a beszélgetés minden szereplőjére igaz ez. A marketinggel kapcsolatban szó sincs negatív jelzőről, mindösszesen azt jelezzük, hogy egy általános elméletnél nem lehet ennyi feltételes mód a működéshez, az elméletként való értelmezéshez. Nem lehet feltétel a marketing sem, sem az IKT kompetencia, sem az eszközhasználati jártasság, sem az internethozzáférés, sem a magas motiváció. Ez kb. olyan, mintha azt mondanánk, hogy kondicionálás csak akkor igaz, hogy előtte jól marketinggel meggyőzzük a kutyát, hogy vegyen részt a folyamatban, vagy tulajdonképpen igaz, de csak azoknál akik az alábbi tengernyi feltételnek megfelelnek. Nincs semmi gond a konnektivizmussal, jó dolog, szeretjük, eredményes, működik, de ne akarjuk azt gondolni, hogy forradalmian új oktatáselmélet. Ennek a beszélgetésnek is az volt a célja, hogy erre rávilágítson. Persze ha ez egyértelmű lenne, akkor nem lehetne vitatkozni a dologról és szomorú lenne “az a kardoskodó aki általunk akar bekerülni a krónikákba”. Zenina, a tanári tevékenységemmel kapcsolatos megjegyzése OFFTOPIC ebben a témában és udvariatlan. A csoportról egyébként határozottan pozitív véleményem van, azokról is, akik nem vesznek részt a konnektivista képzésben, azokról is akik bekapcsolódtak, de a dolgok nem az elképzeléseik szerint alakultak és végül lemorzsolódtak. Egy szakmai beszélgetésen a véleményemet nem az határozza meg, hogy ki fogja nézni a beszélgetést, vagy ki nem. Senki nem vitatja a nézőpontjaiknak a létezését, nem nyomatékosítani kell a létezését, hanem leírni a nézőpontokat. Zenina, egy inspirátori szerep és egy formális keretekért felelős egészen más oktatói szerep összeférhetetlen. Nyilván az is véletlen, hogy a Zenina által összeállított résztvevői listában nem vagyok jelen tagként. A kurzus egyébként nem csak az egyetemi keretek közötti szerveződött, mint ahogyan nem csak andragógus tagjai vannak. Ettől függetlenül egyetemi keretek között nem ellentmondásos, még akkor sem, hogy ha Zenina által közvetlen közelről megfigyelt egyetlen példa ilyesmit sugallna. Vannak más példák is és lesznek is még. Nem a konnektivista kurzus ellentmondásos egy egyetem falai között, hanem lassan az lesz ellentmondásos az egyetem eredeti alapelveivel, ahogy a hallgatók az egyetemről és annak formális képzéseiről gondolkodnak. Most én is egy kicsit OFFTOPIC leszek: sokkal több kérdést kaptam azzal kapcsolatban, hogy a vizsgának és félév végi értékelésnek milyen szabályai és vélt vagy valós kiskapui vannak, mint amennyi szakmai kérdés érkezett hozzám. Vö. Báthory Zoltán: Tanulók, iskolák, különbségek könyvben a motiváltság és értékelésnek megfelelő tanulás összefüggései. ONTOPIC: ha a beszélgetés az eredeti téma felé kanyarodik vissza, akkor szerintem érdemes még folytatni…
Kedves Tanár úr! Mivel nyilvánosan lett rólunk vélemény nyilvánítva én is így jeleztem, hogy van másik oldal is. Elnézést kérek, ha udvariatlan voltam, nem állt szándékomban. Szerintem alkalomadtán magunk között a csoporttal nagyon jó lenne a nézőpontjainkat összevetni, de nem itt és nem így, hiszen offtopic.
Ontopic: én is módszerről írtam, mert annak gondolom, ahogy le is írtam a véleményemet, http://andragogus.blogspot.com/2011/04/halozati-tanulas-kritikaja.html csak sajnos ebben a kérdésben velem senki sem vitatkozott. Igaz, én nem is vagyok didaktikus, csak egy szervező és tanuló ember.
Zenina, sajnálom, hogy nem értette meg, hogy mire utaltam. Ez a topic a konnektivizmussal kapcsolatos hétfői beszélgetés során elhangzott gondolatok vitájára, beszélgetésre jött létre.
Az andragógus konnektivista csoport tagjai az http://andragogus.blogspot.com oldalon kívül még az alábbi blogokon írnak: http://szoboszlaiandi.wordpress.com/ és http://relilla.blogspot.com/ és http://baboszsuzsannarita.blogspot.com/ A legtöbb kiegészítő tartalommal, kapcsolódó anyagokkal, linkekkel kiegészített blog pedig itt érhető el: http://konnektivizmus.wordpress.com/ Az önképzőkör munkájából még 10 nap van hátra, az alábbi tematika szerint haladunk: http://bit.ly/kpZxqj
A konnektivizmusról való beszélgetés már hétfőn is izgalmas volt, és ez folytatódott itt a blogon is. A résztvevők nagyon jó érveket vetettek fel pro és kontra, amelyeket lehetett megvitatni, érvelni mellettük, vagy cáfolni őket. Amíg egy személyeskedő komment ezt meg nem szakította. Igazán nagy kár érte, de így mondjuk ezt a típusú folyamatot is lehetett tanulmányozni picit. Bár én inkább kérném vissza az izgalmas szakmai vitát. Ha lehet.
Talán akkor visszatérhetünk a fő témánkhoz.
>nem pedig egy normális oktatási kommunikációs eszközként, ahogy a 21. században lehet, >hogy kellene
A marketing nem egy “normalis oktatasi kommunikacios eszkoz”. Valami mas.
Hogy az oktatas egy szolgaltatas-e, az is egy vitathato kerdes, jollehet, nem ezen vita kerdese. A szolgatats inkabb az, ha bejon az egyetemre, es venne egy diplomat, de nem az elsajatitott ismeretek alapjan, hanem mondjuk lennenek szintek: 2.0-3.0 kozott x szazezer, 3.1-folott kicsit tobb, stb. Talan erre celzott Janos ezekkel: “lassan az lesz ellentmondásos az egyetem eredeti alapelveivel, ahogy a hallgatók az egyetemről és annak formális képzéseiről gondolkodnak.”
A konnektivista kurzus nagyban epit a hallgatok onmotivaciojara, nemcsak arra, hogy majd az inspirator motivalja oket. Vagyis a resztvevok/hallgatok nem a diplomaert jottek az egyetemre/vesznek reszt a kurzuson, hanem a tudasszerzes/tudasepites erdekeben. Ha itt kernem, tegye fel a kezet, aki ezt igy kepzeli a kurzus resztvevoi kozul, erdekes eredmenyek szulethetnenek (NEM egy adott kurzusrol beszelek, es nem csak formalis oktatasban tanitok!)
Erdemes lenne kicsit talan korbejarni a sokat emlegetett ido tenyezot. Ugy tunik, hogy a kurzus/tanulasi folyamat eredmenyessege jelentos mertekben fugg attol, az egyes tanulok mennyi idot szentelnek az uj ismeretek megszerzesenek. Hogyan lehet ezt a nagyon eros fuggest kordaban tartani?
Szinten egy kritikus kerdes a konnektivista kurzusban az ertekeles modja. Beszelgessunk errol is.
Azt hiszem, nem ugyanarra gondolunk, amikor konnektívizmusról beszélünk, ezért is vannak köztünk félreértések. A konnektívizmus kulcsfogalma szerintem a hálózatalapú tanulás, a hálózatot kettős értelemben használva. Hálózat egyrészt a tanulási folyamatban résztvevők kapcsolati hálója, amelyen keresztül a tudás áramlik nemcsak a tanártól a diák felé, hanem minden irányban.Hálózat másrészt a résztvevők fejében lévő tudásháló, amelyet a tudáselemek és a közöttük lévő asszociációk alkotnak, és amelybe az új tudás beépül. És persze a kétfajta hálózat hat egymásra (pl. a személyes tudáshálómba beépült tudást jobban meg tudom és akarom osztani és jobban
beépül a tudás a tudáshálómba ha megosztom, vagy akár csak tervezem a megosztását.).
A kapcsolati hálót pedig úgy értem, hogy az az adott személy más személyekkel való mindenfajta kapcsolatát tartalmazza, tehát nemcsak a virtuálisakat.
Ebben az értelemben használva a konnektívizmus akkor is értelmezhető,
ha a tanulási folyamat résztvevőinek csak kevéssé vagy egyáltalán nincsenek virtuális kapcsolatai, például manapság a 6 év alatti vagy 80 év feletti korosztály esetében. (Persze az internet révén létrejövő virtuális kapcsolatok
jelentősen kiszélesítik a kapcsolati hálót, megerősítik a valós kapcsolatokat is, egyszerűbbé és gyorsabbá teszik a tanulási folyamatot.)
Az persze lehet vita tárgya, hogy lehet-e így értelmezni a konnektívizmust. Ha azt mondjátok, hogy nem, akkor legyen ez a konnektívizmus egy általánosítása, mindenesetre én erről azt gondolom, hogy ez lehet egy tanuláselmélet.
Mi a helyzet a motivációval az ilyen tanulási folyamatban? A reflexiók motiválnak. A tartalom áttekinthetetlenül nagy mérete, a tevékenységek sokfélesége demotivál, mivel nem a svédasztalhoz szoktunk hozzá, hanem ahhoz, hogy amit elénk tesznek, azt mind meg kell enni, ezért frusztrációt érzünk, hogy ez nem sikerül. Ez is a konnektívizmus egy előnye, hogy rákényszerít egy szemléletváltásra, megtanít arra, hogy válogassunk és kialakítsunk egy stratégiát arra, hogy hogyan válogassunk. Hogyan lehet erősíteni a motivációt egy ilyen folyamatban? Például azzal, hogy segítünk válogatni, kidolgozni egy testreszabott stratégiát annak, akinek ez nehézséget jelent. Megerősítjük abban, amit jól csinál. Buzdítjuk, hogy kérdezzen és válaszolunk a kérdéseire. Bevonjuk azokba a tevékenységekbe, amelyek sikerélményt jelenthetnek számára. stb. Ezt megteheti az inspirátor, a tutor, vagy a tanulótársak is. Személyesen, emailben, telefonon, fórumon, kommenttel, lájkolással stb.
Kedves blogolók!
Kíváncsi lennék arra, hogy Richard Florida elitelmétetét alkalmasnak érzik-e a konnektivizmus értelmezésére vagy népszerűsítésére. Az amerikai kutató az alábbi tényezőket emelte ki:
- fizikai közelség,
- a résztvevők kreativitása,
- kritikus létszám,
- dogmáktól, törzsi identitásoktól mentes légkör
A konnektivizmusban a fizikai közelséget, nyilván, nem alkalmazhatjuk, a többi tényezőt viszont igen.
Mitől lesznek kreatívak a résztvevők? Attól, hogy ilyen egyéniségek. Ilyeneket kell kiválogatni, toborozni.
A létszánka, szerintem, az eszmecsere sebességében lehet szerepe – kisebb létszám, lassabb forgalom. Emellett, a kreativitási szintet is befolyásolhatja a létszám (“Több szem többet lát.”) Érdekesebb, ha többféle megközelítés kerül elő. Tulajdonképpen nem csak a létszám, hanem a sokféleség számít, a tanulástörténetek sokfélesége.
A dogmáktól, törzsi identitásoktól mentes légkör, nyilván, akkor alakul ki, ha a tanári és tanulói szerepek eltűnnek, mindenki egyenrangú (mint a habermasi ideális beszédhelyzetben).
Ha mindenki egyenrangú, akkor nincs kijelölt tanuló se, akinek az lenne a dolga, hogy a többieket inspirálja.
Magának a témának kell érdekesnek lennie – a témából következő perspektíváknak. Ha pl. egy-egy elméletnek kivehetőek a későbbi gyakorlati alkalmazásban megnyilvánuló előnyei.
S a konnektivizmus motivációs alapproblémája nagyrészt ahhoz kapcsolható, hogy mi értelme megtanulni valamit, ha papír nélkül az ember úgyse használhatja fel a tanultakat.
Nem lehet kikerülni azt, hogy az ember idejének nagy részét a gazdasági szocializáció köti le – tehát a konnektivista kurzusnak köze kell, hogy legyen ehhez a területhez is.
Az hogy ehhez a bejegyzéshez hozzászólást írok a konnektivizmus létezésének egyik bizonyítéka. A hozzászólok között nem ismerek senkit személyesen, de ebben a virtuális térben már jó néhányukkal “találkoztam” (követem twitter csatornájukat, figyelem a bloggjaiknak a feedjeit stb.). Ide sodort a közös érdeklődési terület (ráadásul éppen e-learningből írom a szakdolgozatomat). Egy megfogahatlan közösség részese lettem, igaz egyelőre meglehetősen passzív tagja. Én figyelek, de rajtam még nincs nagyon mit figyelni.
Úgy tűnik, hogy a konnektivizmus remekül működik. De minden körülmények között működik? Szentségtörésnek számít megkérdezni, hogy konnektivista módszerekkel, hogyan tanulható meg írni olvasni? Ezek alapján jogos az a kritika a konnektivizmus felé, hogy nem általánosítható. De ettől még nem kellene kidobni az egészet.
Az hogy a konnektivizmus jól alkalamzható a felnőttképzésen nem vitatható(bár elolvasva az eddigi hozzászólásokat, már nem vagyok benne annyira biztos). De hogyan használható a középiskolai vagy általános iskolai körülmények között? Milyen informatikai környezetben lehet ezt sikeresen alkalmazn?. A moodle-os tananyagaim nagy sikernek örvendenek, de szerintem csupán az adott tanayag digitális kiadását jelentik. A diák túl passzív, elolvassa a szöveget, végignézi a videókat, válaszol a kérdésekre. Félek egy idő után az újdonság varázsa elvész. Itt látom a konnektivista lehetőségeket. Aktivitásra kell serkenteni. Ha nincs önmotiváció (középiskolai környezetben ez olykor-olykor előfordul
),- nem találok jobb szót – “kötelezővé” kell tenni. Készítsenek, osszanak meg tartalmakat.
Attól függetlenül, hogy komoly kételyeim vanak a tekintetben, hogy a konnektivizmus egy új tanuláselméleti paradigma lenne, nagyon izgalmas kiegészítője lehet a formális oktatásnak. Nem tartom szerencsésnek szebeállítani a konnektivizmust az oktatás hagyományos formáival. A kettő csodálatosan tud együtt létezni.
Nehéz eldöntenem, hogy a jelenlegi tudásom hány százaláka származik a formális oktatásból és hány a konnektivista közegből. Az viszont kétségtelen, hogy a hálózati tudásom elsősorban az érdeklődési körömet fedi le, míg a fomális körülmények között szerzett tudásom sokkal koherensebb. Egyiket sem érzem fölöslegesnek.
P. Attila: „a marketing-kérdés nem lehet egy elmélet megítélésének alapja, mert ez csupán arra irányul, hogy legyenek résztvevők, egyáltalán létrejöhessen egy tanulási szituáció. Ebből a szempontból semmi különbség nincs az elméletek között.”
Marketingügyben ez az egy mondat szépen rámutat a lényegre. Az önkéntes jelentkezés és a magas motiváció feltétele szerintem nem tanuláselméleti kérdés. Függetlenül attól, hogy konnektivista, vagy más szemléletű képzésről van szó, a belső motiváció megléte (vagy kialakulása) jobban működő tanulási helyzetet eredményez.
Marketingelni azért szükséges manapság a képzéseket, mert fogyasztói társadalomban élünk, ahol minden téren az jellemző, hogy az emberek figyelméért versenyzünk. A munkahelyen fogyasztjuk a munkát, az egyetemen fogyasztjuk a megismerés élményét. Az, hogy milyen étvággyal tesszük ezt, az nagyban múlik azon is, hogy milyen a tálalás. Ilyen értelemben gondolom fontosnak a marketinget.
Úgy vélem, többnyire nem arról van szó, hogy nincs érdekődés a mai fiatalokban, hanem sokkal inkább arról, hogy megtaláltuk-e azt a hangot, azt a nyelvet, azt a tálalási módot, ami a korszellemhez illeszkedik. A marketing ebben a vonatkozásban ezt is jelenti: törekszem arra, hogy a célcsoport irányultságának megfelelően alakítsam ki a tanulmányi kontextust.
Meglátásom szerint az, hogy hatékony vagyok-e ezen a téren oktatóként, nem tanuláselméleti kérdés. Ez függetlenül attól létező probléma, hogy milyen módszertan mentén építem fel a képzési helyzetet.
Azt gondolom, Zsolt teljesen világosan és közérthetően rövidre zárta a marketing kérdést, erről nincs mit tovább beszélni.
Egy kicsit egybecsúszott a motiváció és a marketing fogalma, de végülis nem olyan nagy gond. Éva felvetése érdekes lehet, létezhet 6 év alatt konnektivista tanulás és ha igen, akkor hogyan? Éva által írt motiváló hatások, motiváció fokozására irányuló tevékenység valóban működőképes, de csak fokozni képes a motivációt, kialakítani nem és szükséges hozzá egy legalább közepes motivációs szint, különben (szerintem) nem lesz eredményes. A “segítünk neki” jellegű tanári vagy csoporttársi tevékenység nem mond ellent a konnektivista módszertan egyéb alapelveinek? Csaba írás-olvasás felvetése is érdekes, jó ötlet. Szerintem pont az ilyen kérdések, kritikai reflexiók segíthetnek továbbfejleszteni a konnektivista módszertant. Kidobásról szó sincs, egyértelműen azt szeretnénk ha ez jó irányba fejlődne, elterjedne. Csabánál és korábban is felmerült már, hogy a formális oktatást és konnektivizmust szembeállítjuk. Szerintem nem teszünk ilyet, vagy ha mégis, akkor kizárólag arra használjuk fel, hogy teszteljük a konnektivizmus modell, önálló elmélet jellegét. Az osztálytermi oktatás sokféle didaktikai modellel leírható, illetve általában a tanítás-tanulás kérdésére is igaz ez. Ha ezeket párhuzamba állítjuk, akkor egyrészt lesznek a sajátosságokból adódó különbségek, másrészt egy kis metaelemzéssel megfigyelhető a modell jelleg, ami a konnektivizmusnál megbotlik néha, de pont ezek az elméleti fejlesztés területei. Kulcsi valóban jó összefoglalót írt, de itt is egybemosódik a motiváció és a marketing, illetve a tanulásszervezés kérdésköre és a végén megjelenik a tanári szerep és tevékenység, illetve a módszertan. Az állításai nem vitathatók és Péternek igaza van, hogy lépjünk egyet. Aki tovább szeretne gondolkodni marketing ügyben, azoknak felteszem a költői kérdést: általános iskola alsó tagozatban, mondjuk 3. osztályosok esetén hogyan működne a konnektivizmussal kapcsolatos marketing – meggyőzés – előzetes motiváció? Kiket győzködnék? A gyerekeket vagy a szüleiket? Gondolatkísérletként szívesen olvasnék egyszer arról, hogy egy ilyen helyzetben hogyan működik a konnektivista módszertan.
Péter az értékelést javasolta következő témakörnek, szerintem induljunk el ebbe az irányba. Szerintem a konnektivista oktatási folyamat szinte teljes egészében egy permanens formatív értékelés, amiben ez a módszertan zseniális, egészen egyedi didaktikai megoldásokat mutat. Problémás a diagnosztikus értékelési szakasz, hiszen azt feltételezzük, hogy bármely előismerettel részesei lehetünk a folyamatnak. Nekem most is ez a terület az érzékeny pont, vagyis amikor az egyén részese lesz a folyamatnak. Történik / történhet a folyamat elején diagnosztikus jellegű értékelés és ha igen, akkor ki és hogyan hasznosítja az eredményeit a folyamat optimalizálása érdekében? Erre nem nagyon tudom a pontos választ. A szummatív értékelések nem kiemelt részei a folyamatnak, sőt, igazából alig lehet találni minősítő, lezáró típusú értékelési helyzeteket a folyamatban. Szerintem ez nem baj, illetve egyetlen helyen lehet problémás, hogy a magyar közoktatásban edződött résztvevők többsége vélhetően ennek a hiánya miatt bizonytalanabb lehet a folyamatban, ami nagyon kicsit a motiváció folyamatra gyakorolt hatását is befolyásolhatja. Ki mit gondol?
Ajánlanám például áttekintésre:
http://epa.oszk.hu/00000/00035/00094/2005-07-vt-Mihaly-Kozepiskolasok.html
Ha például elfogadnánk (én ugyan nem:-)) a formatív értékelés irányába való elmozdulást, akkor a cikk ezeket a feladatokat sorolja:
“A formatív értékelés melletti elkötelezettség azonban ennél jóval többet jelent; azt hogy ezeket az elemeket – és még másokat is – nem véletlenszerűen, hanem tudatosan megtervezett értékelési rendszerként alkalmazzák. A tervezés során a tanároknak a következő négy feladat megvalósítására kell elsősorban figyelniük.
Pontosan meg kell fogalmazniuk a tanulói teljesítmény elvárt szintjét.
Meg kell ismerniük a tanuló jelenlegi teljesítményszintjét.
Megfelelő módszert kell kidolgozniuk két szint összehasonlítására.
Meg kell találniuk a különbség áthidalásának módszereit.”
Mit mond erről a konnektivista megközelítés? Egyáltalán, mi a helyzet a “kemény” tárgyak esetében (mondjuk konnektivista matematika vagy fizika), vagyis ahol kevésbé lehet “mellébeszélni”, nem annyira szubjektív, hogy megtanult-e valamit a tanuló vagy sem? Érdeklődve várom a válaszokat!
Kedves Éva!
Én mindkét megközelítést el tudnám fogadni, DE:
szeretném a jelenlévők szíves figyelmébe ajánlani, hogy ha “Hálózat másrészt a résztvevők fejében lévő tudásháló, amelyet a tudáselemek és a közöttük lévő asszociációk alkotnak, és amelybe az új tudás beépül.”, akkor célszerű átgondolni, hogy
“a nyolcvanas-kilencvenes évek kognitív tudományi irányzatai, elsősorban a konnekcionizmus. A konnekcionista teoretikusok szerint az elme hálózat: e hálózat egyes csúcspontjai a fogalmak, mentális reprezentációk, melyek nem feltétlenül nyelvi entitások, sokkal inkább finom szemcsézettségü “szubszimbólumok”. E szubszimbólumok között sűrű, különböző erősségű kapcsolatok húzódnak, melyek kapcsolaterőssége az idő során dinamikusan változik. Ha például megégetem a kezem, akkor a “tűz” és az “éget” fogalmaknak megfelelő – természetesen nem feltétlenül nyelvi – fogalmak közötti kapcsolat megerősödik, amikor tehát legközelebb tüzet látok, akkor az “éget” asszociáció is aktiválódni fog.”
http://epa.oszk.hu/00700/00775/00007/1999_07_16e.html
Továbbá: http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/cog/8eload.htm
Ajánlanám még Andy Clark: A tudás építőkövei című könyvét. (http://www.c3.hu/scripta/buksz/96/03/nanay.htm)
Vagyis a tudas/tudas-építés mint hálózat, nem előzmény nélküli, sőt…
Azt persze lehet mondani, hogy ennek egy alkalmazása lehet a konnektivizmus, de akkor meg célszerű úgy indítani, hogy az elméleti alapokat megvizsgálva próbálnak majd építkezni az “elméletcsinálók”.
Kedves Péter!
Egy pillanatig sem állítottam, hogy a fejünkben lévő tudás hálózatként való leírása a konnektívizmus találmánya. Mint ahogy az sem új, hogy a velünk kapcsolatban álló személyektől tanulunk, ők pedig tőlünk. Az új az, hogy a kapcsolati hálónk kitágult, az internet révén szinte bárkitől tanulhatunk (aki esetleg még kompetensebb is az adott témában, mint a helyi iskola vagy tanfolyam tanára), és tanulunk is. Így az ilyen tanulás jelentősége annyira megnőtt, hogy ezt már a formális oktatás sem hagyhatja figyelmen kívül. A konnektívizmus talán annak a felismeréséből fakad, hogy a formális oktatás úgy lesz hatékonyabb és korszerűbb, ha nem konkurálni próbál ezzel, hanem integrálni próbálja a maga gyakorlatába. (Egy ilyen integrációs kisérletre példa a validáció, a hozott tudás elismerése a felsőoktatásban címmel folyó kutatás is: http://www.ofi.hu/kiadvanyaink/validacio-hozott-tudas .) Amúgy köszönöm a hivatkozásokat, én is ideírok egyet, amit szeretek, bár ez nem elméleti jellegű, hanem a tanulás módjában bekövetkezett és a közeljövőben várható változásokat és a jó gyakorlatokat foglalja össze http://www.thelearningweb.net/ (magyarul az első kiadása jelent meg a „Tanulás forradalma” címen).
Úgy látom, eltűntek a vitapartnerek, pedig még maradt pár átbeszéletlen kérdés…:-(