A Ken Robinson effektus, avagy a “bulvárpedagógia” kísértése
Már a címből is látszik, hogy vérlázító és eretnek blogbejegyzés következik. Sokat gondolkodtam, hogy megírjam vagy sem. A bizonytalanságom oka az volt, hogy nem szeretek destruktív lenni és valamire “nemet mondani”. A bejegyzés létrejöttét kismértékben segítette, hogy egy tweetben azt írták rólam, hogy élőben hatásosabb, impulzívabb és szellemesebb vagyok, mint blogban.
Két ok miatt is hivatkozom erre a tweetre. Az egyik ok, hogy ezek szerint a blog nem elég hatásos, nem olyan impulzív és talán nem is szellemes 
vagyis épp az ideje “megmenteni”. A másik ok, hogy a tweetből úgy tűnik, mintha a MoodleMoot konferencián sikerült volna mindaz, aminek a veszélyeiről Ken Robinsonnal kapcsolatban írni szeretnék. Természetesen nem szeretném magam Ken Robinsonnal összevetni Egyrészt hogy jövök én ahhoz, hogy akárcsak egy lapon is említsenek egy olyan médiasztárral, akinek “az anyagait milliószámra töltik le naponta az internetről”. (Nem minden anyagát) Másrészt ha valamit valaha szeretnék elkerülni, akkor az a Ken Robinson effektus személyes átélése. Persze a tweet azért jólesett
Pár napja egy értekezlet szakmai megbeszélésén kezdődött az egész. Egy kiváló kollégánk (akit bátran merek barátomnak is mondani) Ken Robinson: “The Element” című munkájáról beszélt nekünk, hosszasan méltatva a jeles előadó gondolatait. Egyedül erről beszéltünk, de a kolléga jelezte, hogy a TED hasonlóan jó anyagokat tartalmaz, érdemes megnézni.
A mellettem ülő másik kollégával csendben morgolódtunk. (A kolléga nevét nem írom le, de elég annyit tudni róla, hogy társszerzők vagyunk és egyébként a Didaktika könyvet is ő szerkesztette.)
Az illetlen háttérbeszélgetést a “bulvárpedagógia” szóban összegeztük, hogy ki használta először a kifejezést arra nem emlékszem. A magam indulatos módján első hozzászóló voltam és megosztottam másokkal is a kifejezést és a mögötte álló gondolatokat.
Ken Robinson mondanivalója tökéletesen középen áll a tudományos értelemben vett pedagógia és a hétköznapi gyakorlatok pedagógiai nézetei között. Lelkesítő, érdekes, hatásos, nagyívű és tegyük hozzá némi cinizmussal: kifejezetten kreatív (belőle még nem ölte ki az iskola) ellenben veszélyes mindkét oldalra, de leginkább a közönségre nézve.
A neveléstudomány felől ezek nagyon szép gondolatok, de ha rendszerezetten gondolunk végig egy problémát, annak fogalmi kapcsolatrendszerével, akkor igen hamar találunk üres részt, fehér foltot. A kolléga azt a példát hozta fel, hogy Ken Robinson szerint milyen jó is az, hogy ha a tanárnak “element”-je van a tanításhoz és úgy megy be tanítani, mert ezek szerint vannak született tanárok és azok milyen nagyon hatékonyak. Reakciómba jeleztem, hogy ezek szerint a tanárképzésnek az a fő feladata, hogy megkeresse ezeket a született tanárokat és gyorsan küldje el az iskolába, vagyis képezni nem szükséges és az sem különösebben baj, ha esetleg kevesebb ilyen lenne mint amennyire szükség van az iskolában (vö. Didaktika tankönyv).
Meg is kaptam a magamét, hogy ahelyett hogy rajonganék a szép gondolatok iránt, ilyen gonosz módon közelítek.
A közoktatási gyakorlat felől pedig egyszerű lenne a kérdés: HOGYAN? A neveléstudomány számára nem kis feladat elmagyarázni, hogy a gyakorlati tapasztalatokból, más tudományokból táplálkozó elméletet bizony a pedagógusnak kell egyénileg valamilyen módon megvalósítani ha eredményes folyamatot szeretne az iskolában.
Hogy hogyan az pontosan nem lehet megmondani, mert számos paraméter ismeretlen. (Az orvos is csak jelzi, hogy egészségesebben kellene élni bizonyos okok miatt, de azt nem mondja meg, hogy melyik irányba fussunk reggelente.) A gyakorlat számára a “bulvárpedagógia” lelkesítő pillanatokat adhat, de egyben egy illúziót is, hogy na akkor megnézem ezt a “talkshow”-t és holnap olyan nagyon elkezdem másképp csinálni a tanítást, hogy maga a főszereplő is csodájára jár majd. De az iskolában lesznek olyanok, akik nem látták a műsort és nem is értik majd hamar elmúló lelkesedésem okát. A szép gondolat gyorsan jön, gyorsan megy és utána csak üresség marad. Ehhez képest még kevesebb figyelem vetül majd arra a pedagógiára, tanárképzésre, ami pl. pszichológiai alapokon szeretne kínálni szorgos és nehéz munkával hosszútávú eredményeket egy-egy tanuló tekintetében.
“A Ken Robinson jelenségnek egy komoly előnye van, hogy rávilágít bizonyos kérdésekre, amivel a neveléstudománynak és a gyakorlatnak is foglalkoznia kell, mert adósságaik lehetnek, még pedig sok esetben nagyon komoly adósságaik.”
Hatásának komoly oka, hogy nehéz ellentmondani és nehéz vele vitatkozni. Nehéz, mert a gondolatok olyan általános érvényű igazságok, amelyekkel kapcsolatban bárkinek ellenvetése van, azt még a vele jámbor hangulatban egyetértők is rossz szemmel nézik: “Ugyan már, miért, szerinted az iskola nem öli ki a gyerekből a kreativitást?!” De, természetesen, az iskola egy olyan hely, amit valószínűleg minden korszakban és minden helyzetben lehet majd javítani, kérdés, hogy a ráolvasás elegendő a javuláshoz vagy sem. Jelzem azzal is nagyon egyetértek, hogy mindenki találja meg saját magával kapcsolatban azt, hogy miben tehetséges, mi a szenvedélye és ennek megfelelően cselekedjen megtöbbszörözött erővel a világ jobbá alakításában. Hogy mi lesz akkor, ha egyszer csak a többségről kiderül, hogy a mozdonyvezetés ez, arról most nem kell beszélnünk, hiszen nem derült ki (nem is fog).
Belőlem az iskola kellően kiölte már a kreativitást, de most próbálkozom néhány címmel, amit most találok ki. Biztosan nem lesznek jók, de hátha:
- “Ha a szülő és az iskola ellenségek, a gyerek soha nem nyerhet csatát egyik oldalon sem” (1 perc 20 másodperc)
- “A tanítás a rossz tanárnak munka, a jó tanárnak foglalkozás, a profi tanárnak életmód” (1 perc 07 másodperc)
- “A tudatlanságunk még a szigorú tanárnál is félelmetesebb” (3 perc 10 másodperc)
Nem azt javaslom, hogy senki ne nézzen Ken Robinsot, mert tényleg élvezetes és lelkesítő, kiváló műsor. Ken Robinsont nézni és hallgatni kell. Ha erre nem vállalkozunk, akkor kövessük őt twitteren (mostantól fogva én is ezt teszem)! Tudományos dolgozatok elejére kiváló idézeteket szolgáltat és tantestületi értekezletekre is érdemes lenne meghívni.
Tényleg frissítik az ember elméjét, de követni őket nagyon kétséges. Ugyanis nem rendelkeznek kidolgozott rendszerrel. Általában az eszük nem terjed ki erre, hiszen az érzékenységükkel és az éleslátásukkal operálnak. De néha tényleg beletrafálnak a dolgokba…
A video egy örök klasszikus ebben a műfajban, csutkára a hangerőt!
))
http://www.youtube.com/watch?v=ugZq9hiuCJo
You buy a piece of paradise, you buy a piece of me….
))))
Kedves János!
Igen, ez a poszt meglehetősen cinikusra sikeredett, de így jó, ahogy van, nagyon örülök, hogy megírta. Személy szerint sokkal többet tanultam belőle, mint pl. az előző kettőből. úgyhogy, ha kérhetem: ne fogja vissza magát!
A tudományos értelemben vett pedagógiai dolgokkal nem vitatkoznék, ezen a területen nyilván “nem vagyunk egy súlycsoportban”; inkább arról írok egy kicsit, hogy mezei tanárként, itt a végekről szemlélve hogyan mennek ezek a dolgok. Vagy, hogy személy szerint én miért “kajálom be” az ilyen kenrobinzonos bulvárt.
Először is azért, mert azt gondolom, hogy helyén tudom kezelni a dolgokat. Felfogom pl. hogy az említett videó(k) és a Didaktika tankönyv nem ugyanaz a kategória. (Vagy a saját asztalomnál maradva: a Századok és a História sem egy szint, mégis van mindkettőnek létjogosultsága.) Ken Robinsonra elsősorban mint egy roppant tehetséges és hatásos előadóra tekintek, nem tudományos igényű pedagógiai elvek kinyilatkoztatójára. Itt például korábban is írtam, hogy marhaságokat állít! Értem én, hogy tudományos szempontból nézve a “hatásvadász” dolgok degradálók, de itt a végeken vannak helyzetek, mikor erre van szükség. Lelkesítésre. Nem tudományra és statisztikára. Itt olyasmire gondolok, mint hogy pl. nyilván nem Martin Luther King volt a legképzettebb polgárjogi szakember, mégis volt olyan helyzet, amikor ő volt a leghatásosabb és – ami fontosabb – a polgárjogi mozgalom szempontjából legeredményesebb.
Amikor a Tenegenen a kreativitásos videót “bevetettük” nem a tudományos igényesség, hanem a kapcsolódó fórum aktivizálása miatt tettük. Arra kellett, hogy a gyakorló pedagógusok morfondírozzanak egy kicsit az iskola mibenlétéről és saját pedagógiai gyakorlatukról. Erre kiválóan megfelelt. Noha egyetlen gyakorlatban hasznosítható ötletet nem mondott.
A tanárképzést megintcsak más dimenzióból szemlélem, mint Ön, de engem a személyes élményeim arra engednek következtetni, hogy bizony vannak dolgok, amik nem taníthatók, pl. nagyon csekély az esélye annak, hogy képzőművésszé tudom tanulni magam. Egy végeken “harcoló” tanárembernek 1000 féle pedagógiai szituációban 1000 féle különböző szerepet kell hitelesen alakítania és vannak dolgok – a tanári létben különösen – amik vagy jönnek zsigerből, ösztönösen… vagy nem jönnek sehogy!
És szerintem erre nem az a (cinikus -:) válasz, hogy a tanárképzés feladata akkor annyi, hogy megtalálja az ösztönös tehetségeket, mert nyilván a tehetség önmagában semmi. Ahhoz még nagyon komolyan hozzá kell tenni a neveléstudományt, meg a Didaktika tankönyvet. De ha megfordítom az Ön állítását, akkor a tanár “element”-je nem számít, nem létezik és bárkiből lehet kiváló pedagógus, mert a tanárképzés majd kiképzi? Hááát… Szeretném, ha így lenne!
(Én például elvárnám a tanárképzéstől – de ezt már csak nagyon félve merem leírni – hogy mondja meg a tanárjelöltről, hogy bocsánat, lehet, hogy nagyon jó szakember – pl. matematikus – vagy, de alkalmatlan vagy tanárnak. Mi ismerjük a módszertant és ennek fényében kérünk szépen: ne taníts! Van ilyen?)
Mellesleg: lehet, hogy perverz dolog, de a magam részéről kedvelem a cinikus és szarkasztikus megnyilatkozásokat, pláne ha azok ilyen érdekfeszítő témákat veséznek ki! Szóval ez szuper.
És a végére egy bátortalan kérdés: egy egyetemi adjunktusnak miért kellemetlen az, ha ráadásul szellemes, impulzív és hatásos is még? (Mert az bulvár?)
Zsolt, Frobben köszönet a kommentekért. Frobben kommentje olyan sok kérdést vet fel, hogy arra érdemes külön bejegyzésben reagálni. Ezzel létre is hozom majd a “Nyílt levél” műfajt és kategóriát
15 TED Talks for Teachers to Watch Before 2010
http://www.freetech4teachers.com/2009/12/10-ted-talks-for-teachers-to-watch.html
A megmondás merészsége nem a jelen kor kiváltsága. Apámmal beszélgettem egyszer az oktatásról. Már nem tudom milyen apropóból keveredtünk a témához. Ő az 50 évek “megforgatjuk a világot” miliöjében végezte közép és felsőfokú tanulmányait. Vájár majd technikum, később mérnöki tanulmányok. Azt mesélte, hogy a legdurvább diktatúra alatt, amikor a munkásosztály oktatása kiemelt feladat volt és 1000 + 1000 kádert képeztek gyorstalpalókon, akkor is emlékszik olyan helyzetekre, amikor a segghülyéknek megmonták: kolléga, ez nem magának való. Hagyja abba, menjen innét mást tanulni, mert nem fogjuk engedni, hogy befejezze. (Mert pl. az ön számításai alapján a bánya beomlik és mindenki meghal…. )
Ha ezt ma megteszi egy egyetemi oktató, minimum beperelik. Emberjogi és méltósági mibenléti, sértettségi, károkozásos halmazati tényállással szemben kell majd védekeznie. Ez van, mondhatnánk. Ilyen korban élünk. De belenyugodni nem szabad: No Pasarán!
Különben vitatkoznék: a tehetség minden. De akkor futja ki magát sikeres (szak)emberré, ha a szakmát is megtanulja mellé.
Csak, hogy jól értem-e Ollé János magasröptét. A sok szmájlival gondolom az eredeti, okos szellemességet hivatott pótolni, valamint a nagyon fiatalos stílust hangsúlyozni. Vajmi sikerrel. Attól tartok, hogy a katedra fellegvárából tekintve könnyűszerrel le lehet söpörni azokat a valóban szellemes és életbevágó fontosságú kérdéseket, amiket Sir Ken Robinson lépten-nyomon felvet (valóban nem minden megnyilatkozását töltik le milliókan és bloggolják, twítelik, stb, de ez nem hinném, hogy a szerző számlájára írandó, sőt meg merem még azt is kockáztatni, hogy nem azok színvonalát minősíti).
Aztán, hogy mi is amivel Ollé János nem ért egyet már egy másik kérdés. Ja, hogy van egy Didaktika című – méltán népszerű – kiadvány, meg a szenzációsan sikeres oktatási rendszerünk, ami az egyéniséget, kreativitást, humánumot olyan hathatósan támogatja és inspirálja, hogy a Magyarországon iskolába járó generációnak alig 80%-ának halvány fogalma sincsen, hogy mit kezdjen magával.
Ugyan, kedves Ollé János mondja már meg, hogy miért nem lehet a pedagógus társadalmon, és a pedagógus képző intézményeken számonkérni, hogy lépten-nyomon cserbenhagyják a diákokat.
Igenis szükséges lenne a tanárjelöltek affinitását, személyes alkalmasságát komoly szűrővizsgálatnak alávetni mielőtt szabadjára bocsátjuk őket a tantermekben bűnös gondatlansággal visszaesőként megalázni, elbutítani, korlátozni, fegyelmezni gyermekeinket.
Hát akkor inkább legyünk egy kicsit álmodozó irracionálisak, akik lehet, hogy nem didaktika könyvekből meg többé-kevésbé bukott neveléstudományi kutatásra hagyatkozva, hanem a minden egyes emberben rejlő tehetségbe vetett hittől és elkötelezettségtől vezéreltetve próbálnak többet nyújtani, mint a pályán alkalmazott tanárok döntő többsége.
Nem, nem hiszem, hogy a pszichológia és a neveléstudomány hatalmas léptékű felfedezéseire kellene várni, hogy beérjenek a folyamatosan változó oktatáspolitikai döntések csapkodó hullámai között. Igenis szükség van azokra, akiket érdekel a diák, s benne a megvalósulhatót, a tehetséget, a potenciált látja nem pedig a formálandó massza egy-egy kilógó darabját, amit bele kell gyúrni, le kell nyesni, ki kell vágni.
Az Ön által fémjelzett és valódi ‘broadsheet’ (gondolom ez a bulvár ellentéte) oktatás generációk óta ontja a közepesen művelt, kiégett, önmagában és a világban hinni és saját szerepét látni kételen diákok ezreit.
Szerintem az összes pedagógus (és az Ön) feladata pontosan az lenne, hogy a pszichológia és a neveléselmélet látványos eredményeinek ismeretében felmérje, hogy a praktikum nem azt várja tőlünk, hogy tagadjunk és ‘lebulvározzunk’ mindent ami szembe megy egy eredménytelen rendszerrel, hanem, hogy megnézzük, hogyan lehetne a kutatás fókuszát egy rossz, kártékony rendszer önigazolása helyett egy egészségesebb, értelmesebb, az ország és az egyén igényeit és képességeit jobban szolgáló rendszer szolgálatába állítani.
Arról nem is beszélve, hogy a 21. századi diákok megváltozott tanulási és érték rendjének totális mellőzése, a hagyományos iskola-koncepció promótálása kifejezetten kártékony. Én semmi bátrat nem találok az Ön posztjában, csupán egy cinikus, az ‘establishment’ szolgálatában elhangzott morgolódást, amihez számos bólogatójános fog hozzászólni, hogy hű de okos ez a János, most jól megmondta a Robinsonnnak, hogy it nem kell mást csinálni, csak várni a neveléselmélet és a pszichológia vívmányaira, hogy 30-40-120 éves késéssel jól beilleszkedjenek egy avitt rendszerbe. Ez már a 20-as 30 as években is gáz volt, a 21. században pedig elfogadhatatlan. Igen olyan pedagógusokra van szükség akik a 21. századi készségekre tudják felkészíteni a diákokat, s nem kokival jutalmazzák a nehéz kérdéseket és pedagógiai kihívásokat tanúsító diákokat.
Ja, bocs, a nevelmélet még nem jött rá, hogy ezt hogy lehet megcsinálni, úgyhogy hátrébb az agarakkal, várjuk ki a sorunkat. Ez nemcsak cinikus, hanem arrogáns is az én megítélésem szerint.
Az illusztrációként betűzött videó célját sem igazán értem. Fúj, büdös kölkök, vagy de gáz, alkalmatlan tanár, aki nem tud megbírkózni egy viszonylag hétköznapinak tűnő pedagógiai szituációval….
Szóval, inkább álmodozzunk egy kicsit, és próbáljuk a bukott rendszerek áldozatait (a jövőnket képviselő gyerekeinet) megmenteni a politika függvényében változó, az aktuálisan éppen kurrens ‘neveléstudományi alapokon nyugvó’ reformoktól.
A nagy rendszerek is kis repedések mentén omlanak össze, s minden Ken Robinson-rajongó bulvár-imádó egy kicsivel jobban rázza meg a a monolitikus állami elnyomás eszközét képező oktatási rendszert, ezért köszönetet kéne nekik mondani, nem pedig lebulvározni, de mindenki azt csinál amit akar a saját blogján, csak ne nevezzük neveléstudományi evidenciának azt, ami számunkra a legkényelmesebben elfogadható.
Lehet Ken Robinsonnal nem egyet érteni, de nem lehet a mostani rendszer hiányosságait annyival lerendezni, hogy köszi, Ken, hogy rávilágítottál a problémára, most akkor zurückojjá odébb, majd mi megonjuk, csak adj egy kis időt. Ugyanis sok minden van itt, de idő az biztosan nincsen.
Na megyek nézek egy kis Robinson-t, olvasok egy kis Gatto-t, és tervezem, hogy hogyan segítek lerombolni a rendszert, amit Ollé úr ilyen lelkesen védelmébe vesz a bulvár elleni harc nevében.
Lőrincz Tamás says: Csak, hogy jól értem-e Ollé János magasröptét.
Sajnos nem, sőt, szinte egyáltalán nem. A sértegető, személyeskedő megjegyzések kivételével igyekszem válaszolni a bejegyzésére.
Lőrincz Tamás says: Attól tartok, hogy a katedra fellegvárából tekintve könnyűszerrel le lehet söpörni azokat a valóban szellemes és életbevágó fontosságú kérdéseket, amiket Sir Ken Robinson lépten-nyomon felvet
Nem a kérdéseivel (problémafelvetéseivel) van bajom, hanem a válaszaival. Egyébként pedig lásd. “Egy módszer alkonya: a katedrapedagógia végnapjai a felsőoktatásban” május 14i blogbejegyzésemet.
Lőrincz Tamás says: Ugyan, kedves Ollé János mondja már meg, hogy miért nem lehet a pedagógus társadalmon, és a pedagógus képző intézményeken számonkérni, hogy lépten-nyomon cserbenhagyják a diákokat.
Ki mondta, hogy ne lehessen? Aki engem ismer, az pontosan tudja, hogy komoly (túlzó) kritikával fordulok bizonyos tanári tevékenységek irányába.
Lőrincz Tamás says: Igenis szükséges lenne a tanárjelöltek affinitását, személyes alkalmasságát komoly szűrővizsgálatnak alávetni
Egyetértek. Ez nem új gondolat, nagyon régi. (Nem Ken Robinson találta ki…) Vannak akik már meg is próbáltak ilyet létrehozni. Mutasson valaki megbízható szűrővizsgálatot. Olyat, amire nem csak mondja néhány önjelölt szakértő, hanem aminél mérésekkel igazolt, hogy megbízható és amit be is lehet vezetni. És mutasson nekem olyan tanárjelölteket, vagy méginkább tanárokat, akik hajlandóak lennének alávetni magukat és az eredményeket elismerni, elfogadni.
Lőrincz Tamás says: meg többé-kevésbé bukott neveléstudományi kutatásra hagyatkozva
Konkrétabban?
A “lebulvározás” kritika, mégpedig erős kritika. Nem tudom, hogy a kritika, hogy függ össze azzal, hogy egyébként a kutatók milyen kutatási területekre fókuszálnak. Ha jól értem a kutató dolgozzon szépen, de semmiképpen ne kritizáljon másokat? Avagy most én értem félre Tamást és nem fordítva?
Lőrincz Tamás says: hogy it nem kell mást csinálni, csak várni a neveléselmélet és a pszichológia vívmányaira, hogy 30-40-120 éves késéssel jól beilleszkedjenek egy avitt rendszerbe. Ez már a 20-as 30 as években is gáz volt, a 21. században pedig elfogadhatatlan.
Félreért ismét. Nem kell várni, elég ha tesznek azért, hogy ne 30-40-120 éves késéssel illeszkedjenek be és megváltoztassák az avitt rendszert. Tenni kell érte. Merész példa: jobban szolgálja az egészségét, ha körbefutja a háztömböt, mintha meghallgatja a magasröptű és jól megrendezett előadást arról szép hosszasan, hogy bizony körbe kellene futni a háztömböt, amit már tegnap is tudott. Ha ehhez előadás és biztatás kell, akkor pedig rosszabb a helyzet mint gondoltuk.
Lőrincz Tamás says: Igen olyan pedagógusokra van szükség akik a 21. századi készségekre tudják felkészíteni a diákokat, s nem kokival jutalmazzák a nehéz kérdéseket és pedagógiai kihívásokat tanúsító diákokat.
Ezek evidenciák. Pont ez a baj Ken Robinsonnal is, hogy ennél tovább nem jutunk. Látványos és népszerű módon elmondja, amit mindenki tud, ha egy kicsit megáll és elgondolkodik. Ez nem segít, de megadja azt az érzést, hogy segít és persze lehet, hogy ez is elég valakinek.
Lőrincz Tamás says: Ja, bocs, a nevelmélet még nem jött rá, hogy ezt hogy lehet megcsinálni, úgyhogy hátrébb az agarakkal, várjuk ki a sorunkat. Ez nemcsak cinikus, hanem arrogáns is az én megítélésem szerint.
A neveléselmélet, neveléstudomány, pszichológia már régen rájött, más kérdés, hogy ezt kevesen akarják észrevenni, mert az nehézkes. Gyakori, hogy a legtöbb kritika azok részéről éri a neveléstudományt, akik annak idején igyekeztek elkerülni ezt a területet. Legtöbbször azért, mert csalódtak, hogy nem receptet kapnak, amire könnyen és gyorsan ki lehet mondani, hogy nem működik, hanem gondolkodásra biztatta volna őket és túlságosan ellentmondó volt a korábbi közoktatási tapasztalataikhoz képest.
Lőrincz Tamás says: Az illusztrációként betűzött videó célját sem igazán értem. Fúj, büdös kölkök, vagy de gáz, alkalmatlan tanár, aki nem tud megbírkózni egy viszonylag hétköznapinak tűnő pedagógiai szituációval….
Ismét egy félreértés. A videó története: egy részben pedagógiai konferencián egy előadásban hivatkoztak erre a videóra. Röviden: a mobiltelefon osztálytermi használatának módszertani lehetőségeiről és előnyeiről volt szó, a videó negatív példa volt, hogy a multimédia alkalmazásokkal kiegészített telefon közellenség a teremben, ahelyett, hogy hatékonyan kihasználnák. A videóról Hanczár Gergely készített egy publicisztikát, amit végül az Oktatás-Informatika folyóiratban nem közöltünk, de megtalálható az OFOE weblapon. Ebben a bejegyzésben azt a cél szolgálta, hogy megmutassa, hogy vannak olyan gyakorlati helyzetek, amikor nem lenne elég a szónoklat a tehetség felfedezéséről, vagy a közreműködő tanárról, stb. mert valós gyakorlati helyzetben kritikusabb lehet a helyzet.
Lőrincz Tamás says: Lehet Ken Robinsonnal nem egyet érteni, de nem lehet a mostani rendszer hiányosságait annyival lerendezni, hogy köszi, Ken, hogy rávilágítottál a problémára, most akkor zurückojjá odébb, majd mi megonjuk,
Nem szándékoztam a rendszer hiányosságait lerendezni. Röviden: köszi Ken, hogy mondtál A-t és ezt igen látványosan teszed, de légyszi mondjál már B-t, esetleg C-t, de még jobb lenne ha egy egész mondatot mondanál úgy, hogy egy tantestületi értekezlet ne nevessen és ne mondja neked, hogy “Ken, azéletbenezámnemígymegy”
Lőrincz Tamás says: tervezem, hogy hogyan segítek lerombolni a rendszert, amit Ollé úr ilyen lelkesen védelmébe vesz a bulvár elleni harc nevében.
Kíváncsi lennék én arra a rendszerre, amit védelmembe vettem… Egyébként pedig nem harcolok a bulvár ellen, csak kritizálom, mert pont azokat veri át, akik érdekében sokan sokat dolgozunk.
Érdekes volt olvasni Ollé János bejegyzését, az utána következőket. Főleg a legutolsót, amiben János válaszol Lőrincz Tamás által felvetett gondolatokra.
Ollé Úr! Nagyon sok ellentmondás van a gondolataiban. Már azt sem tudom, hogy TÉNYLEG mi a véleménye. De biztosan nem kell ezekre rávilágítanom, mert magától is megtalálja.
Tanárképzésben pedig már létezik Magyarországon is olyan szűrőrendszer, amire hivatkozik, és nagyon jól működik. Igaz, magánoktatási rendszerben. Természetesen, ezt a mintát át lehetne gyúrni és alkalmazni a magyarországi tanárképzésre is. Lehet, hogy most azt gondolja magában, hogy ‘Akkor mi lenne az?’. Erre, ha gondolja, külön levélben válaszolnék, vagy éppen személyes beszélgetés során, mert nem akarom, hogy reklám-íze legyen. Semmiképp nincs ez szándékomban.
És honnan tudom, hogy ez jól működik? Maguktól a tanároktól, és az általuk elért ezt követő oktatás minőségéből. Az általuk oktatott diákoktól kapott visszajelzésekből.
Csak egy idézet, amit folyton hallok olyan magyarországi tanároktól, akik erre szűrés után a képzésre felvételt nyernek ÉS sikeresen el is végzik: “Többet tanultam ezen a képzésen, mint 5 év alatt az egyetemen.”. És ezt kérem vegye szószerinti idézetnek, mert az, és folyton ezt mondják.
Csakhogy nem látom az akarotot a változásra, és itt nem a lelkes, jó tanártársaimra gondolok. A továbbképzések alatt megismert többszáz magyarországi tanár többésgétől, csak a panaszt hallom az oktatási rendszerre, az ő alapképzésükre, amiről legtöbbször azt állítják, hogy “Lehet, hogy sokmindenre jó, de a való tanításra nem készítette fel őket.” Ezt országszerte hallom már évek óta a tanároktól.
Biztos vagyok benne, hogy a változások hamarabb léphetnének életbe, ha egyetemi oktatás szintjén is meglenne rá az akarat.
Szóval jó szűrési és tanárképzési model létezik, csak várjuk az akaratot is … valahonnan fentről.
Akkor biztos hosszútávon mindenki nyer: a tanár és a diák is. Ugye ez a cél?
Kedves Erika,
Nyugodtan írja le, hogy ha ellentmondást talál és ha időnk engedi beszéljük meg. Szerintem nem baj, ha ellentmondásos, ami egy blogbejegyzsében van, hiszen ez csak hangos gondolkodás, sokszor pillanatnyi benyomás. Az inkább baj, hogy ha nem derül ki, hogy tényleg mit gondolok
de majd legközelebb igyekszem.
Nem hinném, hogy reklám íze lenne ha egy jó gyakorlat linkjét, összefoglalóját ideteszi, sőt. A blog tulajdonosaként támogatom a dolgot és nem kérem semmit a reklámozásért
Azt sajnos nem tudom elfogadni, hogy egy rendszer hatékonyságát azzal méri le, hogy a benne lévők elégedettek, de még az sem elegendő, hogy az általuk tanítottak elégedettek. Tartottam olyan továbbképzést, ami szerintem nem sikerült jól, de a többség lelkes volt és elégedett. Volt olyan is, amikor előre jelezték, hogy csendben lesznek, csak hamarabb végezzünk és nyugodt lehetek mert a képzésszervezőnek azt fogják jelezni, hogy elégedettek, csak fejezzük be ebéd előtt. Ez egy kicsit olyan, mint a gyerekek az osztályban, aki elégedettek a tanárral, aki vicces, laza, nem kell nála tanulni semmit, stb. Ettől még egyik eset sem hatékony. Egy képzés akkor is lehet hatékony, ha a résztvevők nem elégedettek. Volt olyan képzésem, ahol fél nap alatt jelentősen átformáltuk a résztvevők gondolkodását a digitális nemzedékről. Egy kényelmes távolságtartó állapotot kényszerültek feladni, elégedettségnem nyom sem volt, inkább haragnak, mert többet már nem tudtak elutasítóan gondolkodni a tanítványaikról. Kutatásmódszertani szempontból az elégedettség megítélését, mérését a résztvevők visszajelzései alapján megítélni nagyon problémás.
A “többet tanultam itt mint a tanárképzés ideje alatt” sem elegendő egy módszer hatékonyságának vizsgáltáára. A legtöbb továbbképzésen, ami eredményes, úgy érzik, hogy többet tanultak, mint a tanárképzés során, ami természetes. Gondolja csak át, hogy a továbbképzésen ha csak ugyanazt mondjuk el, mint a tanárképzés során, már azt többnek fogják érezni, mert a napi gyakorlatukra tudják vonatkoztatni, választ kapnak olyan kérdésekre, amelyekkel sokszor találkoztak az elmúlt pár év munkája során, de amelyeket tanárképzésben (10 évvel fiatalabban, saját gyerekek nélkül, nem munkahelyi feladatként gondolkodva az oktatásról) aligha gondoltak komoly problémának. Ez egy igen erős hatás, ami már önmagában árnyalja azt, hogy egy képzés mennyire eredményes. Ettől még a képzés persze lehet hogy jó.
Ha szó szerint veszem amit írt, akkor érdemes lenne náluk visszakérdezni, hogy az egyetemen miért nem tanultak?
Miért csak akkor érdekli őket a pedagógia, amikor választ szeretnének napi problémáikra? 
Az egyetemi didaktika előadáson a motiváció nem túl izgalmas kérdés, a preventív munkaszervezés sem, de a továbbképzésen folyamatosan azt akarják megtudni, hogy mit kezdjenek a motiválatlan és fegyelmezetlen gyerekkel.
A továbbképzéseken én is szoktam hallani, hogy szidják a tanárképzést. Sokszor rávilágítunk arra, hogy sok esetben igazuk van, de sok esetben nem. A tanárképzést szidni egyszerűbb mint beismerni, hogy annak idején nem vették komolyan ezeket a tárgyakat. Gyakran elmondom nekik azt is, hogy a tanárképzés nem azt vállalja, hogy akár akaratuk, kedvük ellenére felkészíti őket a tanári pályára. Félreértés. Ők készülnek a tanári pályára, a tanárképzés ehhez komoly és hatékony segítség, amit felnőtt emberek lévén vélelmezhetően igénybe vesznek. A tanárképzés senkin nem tesz erőszakot azért, hogy felkészüljön, mert felnőtt emberekről van szó. A két motivációs és értelmezési helyzet között igen nagy a különbség. A tanárképzés nem készített fel mondat helyett miért mondják azt, hogy amikor tanárképzésbe jártam, akkor nem készültem fel a tanári pályára, nem gondoltam volna, hogy minden kurzusnak, gyakorlatnak fontos szerepe van és bizony segítene a munkában ha akkor tanultam volna meg azt amit most tanulok. Nézze meg, a továbbképzések tartalmának jelentős része a tanárképzés gyakorlattal és speciális esetekkel kiegészített változata.
Az egyetemi oktatás szintjén nem csak akarat van, hanem sokan ezekkel a témákkal, ezeknek a kutatásával töltenek évtizedeket. Nem személyes beszámolók, hanem sok ember vizsgálata alapján is lehetne sokminden mondani a tanárképzésről, a tanárok gondolkodásának ellentmondásairól stb.
Azt a bizonyos jó szűrési modellt nagyon szeretném látni. Ha gondolja szervezünk rá egy többéves vizsgálatot, amiben nem csak a résztvevők személyes élményei alapján, hanem mondjuk a tanárok gondolkodásában bekövetkezett változások és tanári kulcskompetenciák sztenderdjeihez mért változásokat is vizsgálnánk. A szűrési modell hasonlóan érdekes lehet, ne tartsa titokban
Egyébként a cél tágabb annál, hogy a tanár és a gyerek is nyerjen. Ott volna még a szülő, a társadalmi környezet, stb. attól, hogy tanár és diák jól érzi magát és nyertesnek gondolja a helyzetet, attól az még nem biztosan az.